A kellemetlen hangulatnak az vetett véget, hogy megjelentek a felszolgálók, és kihordták az ebéd különböző fogásait az asztalra. Hirtelen mindenki visszazökkent a rögvalóságba, egyedül talán Guzel mentesült ez alól, ő ugyanis azt közölte, hogy nem kér semmit.
A kínálat szerfölött bőséges volt. A Szigetvilágban oly közkedvelt savanyú levesek képezték az első fogást, majd apró rákok és különböző halak következtek főzve, pirítva, bundában és roston, a legváltozatosabb köretekkel, végül gazdag gyümölcstál zárta a menüsort, mindenki nagy örömére, kivéve a mindvégig egykedvű Guzelt.
Természetesen a borok is fogyatkoztak a kulináris tobzódás közepette, és ettől Attila olyan bizakodó hangulatba került, hogy a vacsora egy pontján nekiszegezte a kérdést Dariosznak:
– Mondd csak, kormányzó! Van neked valamiféle mesterembered, aki jól ért a réz megmunkálásához? Már csak azért kérdezem, mert ahogy elnéztem ezt a szigetet, itt aztán mindenféle kézművesség igen magas fokon van jelen. Szerintem az ipar is itt a legjelentősebb, még a nyugati fejedelemségekben sem láttam olyasféle eszközöket és találmányokat, amelyek nálatok már beépültek a mindennapi életbe.
– Ne köntörfalazz, derék törzsfő! – hunyorított jelentőségteljesen Dariosz, miközben a villájára tűzött egy dinnyekockát és egy olajbogyót. – Áruld el, mire lenne szükséged, hátha tudok segíteni.
– Tudod te, hogy mi az a pálinka? – kérdezte a magyar.
– Fogalmam sincs – ismerte el Dariosz.
– Akkor eddig hiába éltél, bármelyik világban – vélekedett Attila. – Na most, ennek a csodálatos folyadéknak a lepárlásához olyan rézből készült edények szükségesek…
Amíg a társa a pálinkafőzés nagyszerűségéről beszélt, Szubotáj felemelkedett a székéről, és bár tudta, hogy ez udvariatlanság, mégis megbontotta az asztalt, még az étkezés befejezése előtt, és mintha csak a csodálatos lugast akarná szemügyre venni, körbesétálta a helyszínt. Aztán megállapodott Guzel mögött, és rátette a vállára a kezeit.
– Hej, de sajnállak, drága baskír testvérem, hogy nem fogyaszthatsz ezekből a remek étkekből! – sóhajtozott együttérzően, miközben olyan vehemensen kezdte el masszírozni Guzel vállait, mint aki valamit keres a bőre alatt. – De hát nincs mit tenni, ha egyszer tegnap elrontottad a gyomrodat, akkor ki vonhatja kétségbe, hogy nem csiklandja az ínyedet az itt felszolgált számtalan remek fogás?
Aztán otthagyta az imént még lelkesen masszírozott baskírt, de előtte alig észrevehetően odaszólt Attilának, mégpedig anagur nyelven:
– Ungo del din tei.
A magyar egy pillanatra sem hagyta abba a Darioszhoz intézett szózatát, amely a pálikafőzés rejtelmeiről szólt. Egyrészt több évtizeden keresztül játszott színpadon, és pontosan tudta, milyen váratlan helyzetek adódhatnak ennek során. Átélt ilyen rögtönzéses szituációt, nem keveset. Másrészt jól ismerte a társát, és feltétel nélkül megbízott benne, tehát amikor a tatár jelzett neki, akkor csak egy általuk ismert kézmozdulatot kellett beépítenie az amúgy is folyamatos gesztikulációjába, hogy biztosítsa Szubotájt, értette a jelzést, és ennek megfelelően cselekszik.
A kormányzó érdeklődéssel hallgatta Attila előterjesztését, amely arra vonatkozott, hogy miképpen lehetne hasznosítani a hulló gyümölcsöket, és ígéretet tett arra, hogy amint lehetséges, készíttet egy ilyen lepárló szerkezetet, mert maga is kíváncsi a végeredményre.
Az összejövetel egy későbbi pontján a magyar és a tatár gyors tárgyalást bonyolított le a lugas legtávolabbi szegletében, aztán mindketten visszaültek az asztalhoz. Dariosz, Sztavrila és Mario ekkor éppen egy olyan viccen kacagtak, amelyik csak földi emberként volt megérthető.
Később egyre többször előjött a Föld, mint minden régi emlékek otthona, és egy darabig csak úgy sorjáztak a hajdani anekdoták és a személyes történetek, aztán egyszer csak csönd lett.
A nosztalgikus hangulatban Attila törte meg a csendet, nem is akárhogyan. Rázendített egy édes-bús nótára, és kellemesen zengő hangján a következőt dalolta:
Lement a Nap, le is haladt
Le is haladt, babám
Búban kapott s búban hagyott
Búban hagyott, babám
Bánattal teli poharam
Bánattal teli, babám
Búval terített asztalom
Búval terített, babám
– Nagyon szép dal – jegyezte meg Dariosz. – Az anyanyelveden énekelted?
– Igen – felelte Attila –, mert csak az anyanyelvemen ismerem a szövegét.
– És mit jelent a szövege? – érdeklődött a tatár. – Az is olyan szomorú, mint a dallama?
Attila lefordította a szöveget a hallgatóságnak, illetve egyelőre csak próbálkozott, mert nem mindannyian értették meg. Mario előtt például a „búban kapott s búban hagyott” kitétel volt rejtélyes.
– Ez a dal leggyönyörűbb sora. Legalábbis számomra. A szomorúságról szól – magyarázta Attila. – Úgy is fogalmazhatna például, hogy „egész nap szomorú voltam”, ám az túl kézenfekvő lenne. Nem volna benne semmiféle költőiség. De milyen más ezt egy csodálatos képpel érzékeltetni! Lemegy a Nap. Ez még nem annyira különleges kijelentés, ugyebár. Hanem ami ezután jön! A Nap engem búban kapott, vagyis amikor reggel felkelt, már akkor is szomorú voltam, és búban is hagyott, tehát napnyugtára sem múlt el a bánatom.
– Már értem! – csillant fel az olasz fiú szeme. – Tényleg nagyon szép!
Attila már eddig is sűrűn vetett mindenféle lapos pillantásokat, Guzelre, de most egyenesen a baskír felé fordult, és megkérdezte:
– Neked hogy tetszett a nóta?
– Tényleg nagyon szép – ismerte el Guzel.
– Más mondandód nincs róla? – faggatózott tovább a magyar. – Már csak azért kérdezem, mert ez egy baskír dal.
Egyszeriben minden tekintet Guzelre tapadt.
– Továbbmegyek, ez egy nagyon ismert, sok száz éves baskír dal – ütötte a vasat Attila. – Én azt aláírom, hogy a magyar szövegét nem ismerhetted, bár az is igaz, hogy utána részletekbe menően lefordítottam. Viszont az, hogy a dallamát sem ismered, számomra elég megdöbbentő. Körülbelül annyira, mintha arról értesülnék, hogy Mario barátunk nem ismeri fel az olasz himnusz dallamát.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Guzel.
– Én inkább kérni szeretnék tőled valamit – pontosított Attila csöndesen, de határozottan. – Elárulnád nekünk, hogy ki vagy? Mert hogy te nem vagy baskír, arra én a nyakamat teszem.
