Emma mindig élvezte, amikor Osmosis utcáin közlekedhetett. Legszívesebben szökdelve haladt volna, mindenkivel közölve a környéken, hogy ez a szabadság egészen magával ragadó. De persze ilyet nem tett, hiszen tudta, hogy ez a fajta önfeledt érzés csak az ő számára egyedi, a helyi lakosok nyilván már megszokták, sőt ebben nőttek fel. Meg aztán hogyan is közölte volna ezt velük? Mario úrfin kívül csak egyetlen embert ismert az egész szigeten, aki beszéli a norling nyelvet. Éppen azt a fiút, akihez most igyekezett.
A halpiacon elkezdte keresni Zurab standját, de csak nagy sokára akadt rá. Hirtelen nehéz volt betájolnia, hogy Marióval melyik irányból is érkeztek meg a térre annak idején. Amikor viszont meglátta a földijét, hamar felgyorsultak az események.
– Emi, de jó, hogy gyüssz! Kavargatnád egy kicsit a levest, ha szépen megkérlek? – kérdezte tőle Zurab, szinte könyörögve.
– Csakis egy feltétellel – mosolyodott el a lány. – Ha mostantól Emmának szólítol, ugyanis ez az új nevem.
Mivel a földije rábólintott, Emma rögtön át is vette a kezéből a nagy fakanalat. Miközben a hallevest kavargatta, az iránt kezdett érdeklődni, hogy hová tűnt az a termetes, jó kiállású segéd, aki a múltkor még javában itt szorgoskodott a stand körül.
– Jaj, ne is kérgyed, Emma, pont mámma hagyott cserbe, mer benevezett ő is erre az olimpiára – hadarta Zurab panaszosan, és a szájánál csak a keze járt gyorsabban. Olyan boszorkányos ügyességgel filézte ki a halakat, hogy egyesek csak azért álltak meg a stand mellett, hogy ezt a mutatványt közelebbről is szemügyre vehessék. – A fülibe jutott, hogy mostantul lehet edzeni az arénába, oszt aszonta, hogy csak odamegyen mán a helyszinre, legalább megláthassa, hogy kik lesznek a vetélytársai a mezőnybe.
– Melyik versenyszámba indul? – kérdezte a lány.
– Birkózásba.
– Hát, a testalkattya megvan hozzá, az szent igaz – ismerte el Emma, aztán elmesélte, hogy ő az íjászok versengésébe szeretett volna benevezni, de már letett róla, mert teljesen új irányt vett a sorsa, amióta partra léptek a kikötőben.
– Tán csak nem ment el az önbizalmad? – incselkedett Zurab. – Nem olyannak ismertelek tégedet, mint akinek az inába szokik szállni a bátorsága.
– Eredetileg azér gyüttem vóna ide, hogy megnyerjem a versenyt, oszt vele együtt a szabaccságomat is, de másképp alakútak a dógok – magyarázta a lány. – Úgy döntöttünk, hogy letelepedünk ezen a szigeten. És az úrfi magátul is felszabadított engemet, nem kell mán hozzá egyetlen egy nyílvesszőt se kilűnöm.
A beszélgetés ezen pontján Emma úgy érezte, ideje előrukkolnia a látogatása igazi okával. Megkérdezte hát Zurabot, elvállalná-e, hogy megtanítja őt a meori nyelvre. A fiú nem is próbálta titkolni, hogy igencsak felvillanyozta a kérés. Jó kereskedőként mindjárt elő is terjesztett egy csereajánlatot:
– Te Emi!… Akarom mondani: Emma! Mi vóna, ha beánál dógozni a standomba a birkózó helyire? Nyelvtanulásra nem is lehet jobbat kitanáni, mint a halpiac. Szép sorba megtanúnád a halak nevit, utána az ételek nevit, a többi meg mán gyünne magátul: kérem, köszönöm, jó napot, mivel szógáhatok, meg más ilyenek. Na, mit szósz hozzá? Persze rendes bért is adnák, nem akarlak én ingyér dógoztatni, aztat mán csinátad eleget a fejedelemségbe.
Emmának szerfölött tetszett az ötlet, hiszen mindig is szerette összekötni a kellemest a hasznossal, úgyhogy a következő percben bele is csaptak egymás tenyerébe. Innentől kezdve már erősen figyelte, hogyan társalog Zurab a kuncsaftokkal, és folyton kérdezősködött, hogy melyik szó mit jelent. A fiú a nap végén nagyon megdicsérte, és fizetség gyanánt a kezébe nyomott egy ezüstpénzt.
Emma estefelé vidáman sétált haza, és most, ha lehet, még sokkal nagyobb kedve lett volna önfeledten szökdelni, mint amikor reggel elindult. Kicsit meglepődött, hogy Mario úrfit már otthon találta, de annál nagyobb boldogsággal telepedett mellé a pamlagra. Részletesen beszámolt neki a fejleményekről, büszkén mutogatva a szépen csillogó első napi keresményét.
A lány annyira belefeledkezett a mondandójába, hogy csak ekkor vette észre: az úrfit mintha nem annyira hozta volna lázba az elbeszélése. Sőt, minél tovább fürkészte Mario arcát, annál egyértelműbb lett számára, hogy a fiú valamiért duzzog. Emma nem az a típus volt, aki zokszó nélkül belenyugszik az ilyesmibe, így hát rákérdezett:
– Most haragszol, úrfi? Valami rosszat csinátam?
– Hányszor kértelek már, hogy ne úrfizz engem?! – csattant fel Mario. – Tényleg olyan nehéz eleget tenni a kéréseimnek?
– De hát én pont aztat csinátam, amit kértél – felelte Emma riadt arccal. Most először látta a fiút igazán ingerültnek, és ettől valami egészen furcsa görcs keletkezett a gyomrában. – Montad, hogy meg kell tanúnom az itteni nyelvet, hát elmentem az egyetlen emberhe, aki ebbe nekem segíteni tud. Az meg mér lenne baj, hogy közbe még egy kis pénzt is keresek? Legalább nem ülök ithol tétlenül. Mán megevett az unalom, mer ezek a szógák nem hagynak nekem semmit se csináni.
Mario felpattant a pamlagról, és fel-alá járkálva magyarázott:
– A kormányzó már intézett nekünk tolmácsot, holnap akár kezdhetnénk is a tanulást. De mikor, ha te egész nap a halpiacon leszel? Éjszaka fogunk talán szavakat magolni? Tényleg nincs jobb terved az éjszakáinkat illetően, mint a meori nyelv mondatszerkezetének és ragozásának tanulmányozása?
– De hát hunnet tudhattam vóna, hogy te mán intézed a tómácsot? Errül egy szót se szótál. Én meg úgy gondótam, kimegyek a halpiacra Zurabho, mer mást úgyse ismerek, aki segíthetne nekem. És igazam is lett, mer Zurab egybül elvállalta a tanításomat. Vagy most az a baj, hogy neki dógozok? Hogy fizetséget kapok Zurabtul?
– Zurab! Zurab! Zurab! – dobálta az égnek a karjait Mario. – Muszáj minden mondatban kiejteni a nevét?
Bár a fiú az egész este folyamán most látszott a legingerültebbnek, érdekes módon Emmának éppen ekkor kezdett oldódni a görcs a gyomrában. Attól ugyan még messze volt, hogy el is mosolyodjon, de úgy érezte, nagyon is érti már, hogy honnan fúj a szél.
– Mario úrf… Vagyis hát: Mario! Te mán megin fétékeny vagy Zu…, szóval az én gyerekkori pajtásomra? – kérdezte szelíden.
– Ugyan már! – folytatta a hadonászást az olasz fiú, aztán végre abbahagyta a fel-alá járkálást, és megállapodott az ablaknál. Nagyot fújtatott, és letekintett a belső udvarra. A gazdag kereskedő és a felesége a csobogónál ültek egy padon. A nő átölelte a férje vállát.
„Meglehet rólunk a véleményük” – gondolta Mario, de aztán csak lebiggyesztette a szája szélét. Ehh, úgyse hallanak semmit a vízcsobogástól. Ha meg mégis, akkor mi van? Kit érdekel, hogy mi a véleményük? Amúgy se értenek norling nyelven egy árva szót sem!
Morfondírozásából Emma szavai zökkentették ki:
– Mario, nagyon kérlek, árúd el nekem, hogy ha nem vagy fétékeny, akkor most mi a baj? De legyél hozzám őszinte, mer csakis úgy van értelme bárminek.
Az olasz fiú akaratlanul is elkezdte csóválni a fejét. Őszinte? Na, még csak az hiányozna! Esze ágában sem volt őszintén bevallani: naná, persze, hogy féltékeny! Ugyan mi más lehetne, ha mostantól abban a tudatban kell élnie, hogy a kedvese az egész napot a gyerekkori pajtásával tölti, akivel láthatóan nagyon jól megértik egymást?! És még csak sejteni sem lehet, mennyi ideig fog tartani ez a csudás állapot, mindenesetre az az ostoba halárus nem úgy fest, mint aki varázslatos pedagógiai érzékkel rendelkezik a nyelvtanítás terén.
Arról nem is beszélve, miszerint nyilván semmiféle érdeke nem fűződik hozzá, hogy gyorsan haladjanak a tananyaggal. Egyrészt most, hogy a segédje nélkül maradt, nagy szüksége van Emma két dolgos kezére. Másrészt pedig már az érkezésük napján is tisztán látszott, hogy komoly érdeklődést mutat Emma mindenféle testrészei iránt, de a lista élén egyértelműen nem a lány két dolgos keze áll.
– Nézd, az a helyzet, hogy… – fordult vissza az ablaktól, de félbe is hagyta a mondatot. Rájött, hogy egyedül maradt a helyiségben. Olyan sokáig tépelődött magában, hogy Emma jobbnak látta elvonulni a hálószobába.
