Guzel a következő hajnalon ért le a hegyről. Majdnem egy teljes napot vett igénybe a művelet, mégis elégedett volt, mert ez az idő jóval kevesebbnek bizonyult, mint a legutóbbi alkalommal regisztrált intervallum. Tehát a fejlődés megkérdőjelezhetetlen.
Megindult a síkságon dél felé, és maga is meglepődött, mennyivel gyorsabban képes futni. Elvégzett néhány számítást fejben, leginkább arra kihegyezve, hogy mikorra érhet Osmosisba, de aztán nem szórakoztatta magát ilyesféle hívságokkal, hiszen annyi minden befolyásolhatja a végeredményt! És ezen a ponton nem is arra gondolt elsősorban, hogy milyen hajót fog ki az utazó Királyrévben, hanem sokkal inkább arra, hogy útközben hány megállót szükséges beiktatni, a nem várt eseményekről nem is beszélve.
No, ha már a nem várt események is eszébe jutottak, akkor az elsőt mindjárt meg is kapta, mégpedig az Őrpalánk nevezetű városka határában húzódó erdőség területén. Éppen egy patak partján mosta meg a kezét, amikor a háta mögött megjelent három rossz arcú alak, két férfi és egy nő. A fellépésük nem hagyott semmiféle kétséget afelől, hogy rossz szándékaik vannak.
– Nahát, nahát! Kit látnak szemeink? Az őrpalánki ötvösmester úr! Hogyhogy egyedül közlekedik errefelé? – érdeklődött kedélyesen a legnagyobb termetű, és rögtön lehetett érezni, hogy a faggatózásában semmiféle humánus vonás nem szerepel.
– Mit játszod az agyad, te ökör? – vigyorgott a másik fickó, egy vékonydongájú. – Mindig egyedül megyen a szeretőjihe, ebbe mi vóna az újdonság?
A baskír szelíden megjegyezte:
– Itt valami félreértés lesz, uraim. Én nem az őrpalánki ötvösmester vagyok.
– Hát persze – bólogatott joviálisan a termetes útonálló. – Nem te vagy az őrpalánki ötvösmester. Te a hasonmása vagy. A helyettese. Épp ezért az aranyakról se tudsz nekünk mondani semmit se.
– Miféle helyettesrű beszész, te hülye? – röhögött fel a vékonydongájú. – Ez a koma hágja az erdész feleségit, de majnem minden délután! Ha van helyettes ebbe a történetbe, akkor az csak a szegény erdész lehet!
– Fogjátok mán be a mocsok pofátokat! – csattant fel a háttérben az asszonyság, aki a jelek szerint rokoni vagy házastársi alapon tartozott a bűnszövetkezetbe, és ő mutatkozott a legidegesebbnek mindhármuk közül. – Mit mulattasátok itten magatokat? Térjünk a lényegre! Hun az arany?
A nagy termetű útonálló ekkor, mintha csak a feljebbvalójától kapott volna parancsot, megragadta Guzel nyakát, és mivel úgyis a patak partján álltak, rövid úton berángatta a vízbe, aztán lenyomta a fejét a víz alá. Közben azt üvöltötte, hogy itt most két eset lehetséges. Vagy megfullad valaki, vagy elárulja a titkát.
Nagyon furcsa percek következtek ezután, és ezeket a perceket a jelenet szereplői mindannyian teljesen másképp élték meg.
Guzel egészen nyugodtan feküdt a hátán a patak kavicsos medrében, és a kristálytiszta vízen át tágra nyílt szemmel, kíváncsian szemlélte a támadója arcát. Mélyen a szemébe nézett, és megadóan várta, hogy mi fog történni.
A nagy termetű útonálló dühödten térdelt az áldozata mellén, és egyre döbbentebb arccal szemlélte, hogy az ötvösmesternek hitt személy sem nem tátog, sem nem kapálózik, hanem egykedvűen tűri az elszenvedett erőszakot, és semmilyen módon nem próbál levegőhöz jutni.
A parton állók pedig – a vékonydongájú fickó és a kövérkés nőszemély – felváltva adtak tanácsot a fojtogatónak arra nézvést, hogy milyen időközönként húzza fel, illetve nyomja alá az ötvösmester fejét, a leghatékonyabb faggatás érdekében.
Aztán különös közjáték vette kezdetét. A nagy termetű útonálló egyszer csak elengedte a víz alá nyomott férfi nyakát. Ezzel egy időben ugyan a száját is eltátotta, de ekkor még nem volt képes hangot kiadni magából. Nagy nehezen fölegyenesedett a patakmederben, a nadrágja szárából csak úgy ömlött a víz, a két kezét az ég felé dobta, és ebben a pillanatban elbődült:
– Szent egek! Ez a Tanító! Nekem végem van! Elvesztem! A Tanítót akartam kirabolni! A Tanítót akartam vízbe ölni! Most már késő! Jaj nekem! Nincs bocsánat! Nekem végem!
A parton állók egyelőre nem értették pontosan, hogy mi történik, de azonnal beszüntették a fojtogatás mikéntjére vonatkozó tanácsadást, és nagyon buta arccal szemlélték a patakmederben zajló eseményeket.
Guzel pedig egyszer csak felállt, átkarolta a még mindig sivalkodó nagydarab fickót, kinézett a parton állókra, majd szelíden azt indítványozta:
– Szerintem most rakjunk egy jó nagy tüzet.
