Guzel, a baskír kinyitotta a szemét. A hegyi kis házikóban feküdt a priccsen, ezt gyakorlatilag azonnal tudta. A napszakot tekintve reggel volt, ezt az ablakon beömlő fény erejéből állapította meg. Keresni kezdte a tekintetével a jövevényt, de hiába nézett körbe az aprócska helyiségben, nem látott senkit.
Ezt nagyon különösnek találta, mivel valamelyik furcsa, hatodik, vagy ki tudja, hanyadik érzéke egyre csak azt az információt erősítette benne, hogy az a másik mintha itt volna a közelben.
Felült a priccsen. Újra körbetekintett, biztos, ami biztos. Sehol senki.
Határozottan felemelte a jobb kezét, és végigsimított az arcán. Nyoma sem volt a szakállnak, sem semmiféle egyéb arcszőrzetnek. Puha és sima bőrt érzékelt.
Fölkelt, körbejárt, és bosszankodva állapította meg, hogy sehol egy tükör. Ez az egész egyben meg is lepte. A bosszankodás, mint olyan eddig nem szerepelt az érzelmei tárházában.
Végigsimított a haján, és kitépett egy szálat. A szeméhez emelte, és megállapította, hogy a hajszál hollófekete.
Kilépett a házból. Egy darabig a nyomokat vizsgálta a hóban, de nem lett okosabb. Ekkor elindult a sziklaterasz nyugati pereme felé, hogy leereszkedjen a síkságra. Tudta, hogy újra el kell mennie Osmosisba.
