Osmosis – 433. fejezet

Amikor az anagur hadsereg leereszkedett a hágóról a Balinos folyó partjára, Mario csuda dolgokat tapasztalt. A vitézek minden külön értesítés nélkül egyszer csak elkezdtek fát vágni, majd a rönkökből tutajokat építeni. De ez még hagyján, mert mindenféle állatbőröket is felfújtak, és mint afféle úszógumikat, a tutajok oldalához kötözték őket.

– Csukd be a szád – hallotta oldalról Szubotáj halk, dorgáló hangját, és az olasz fiú csak ekkor döbbent rá, hogy a sereg előkészületeit mind ez idáig leesett állal bámulta. – Magad is a Világügyelő Férfiú küldötte lennél, nem jól veszi ki magát, ha mulya képpel szemlélődsz, mint aki még sosem látott ilyesmit.

– Márpedig még sosem láttam ilyesmit – jelentette ki Mario.

– Elhiszem, de húzzál bőrt a fogadra – morogta szigorúan a tatár. – Itt most nem lesz zene a birkabőrökből. Láthatod, nem csatlakozik egyikhez sem síp.

Szubotájnak ez a szigorú hozzáállása most már végig megmaradt. Idegen földön jártak, és minden pillanatban várható volt, hogy a Nádorium határőrségének lovasai megjelennek a horizonton. A tatár valamiféle harci üzemmódba kapcsolt, és mint a törzs katonai vezetője, oda-vissza lovagolt a menetoszlop mellett, elejétől a végéig, és mindent szemmel tartott.

– Na, készülj, sógorkám! – szólt oda egyszer csak Mariónak. – Megjöttek a gyepűőrök. Most lesz szükség a norling nyelvtudásodra. Ne valljak veled szégyent.

Ez utóbbi eshetőség egyébiránt nem állt fenn, mivel Raudona is tagja volt a triumvirátusnak, amely a határőrök láttán előrelovagolt, és nyilvánvaló volt, hogy a metamorf Evilág minden nyelvét jól beszéli. De Szubotáj valami miatt ragaszkodott hozzá, hogy az olasz fiú tolmácsoljon, és ezt Mario a legjobb tudása szerint meg is valósította.

– Nem a ti országotok ellen támadunk, pusztán átvonulást kérünk – közvetítette a katonai törzsfő szavait a határőröknek. – A nádorotok gazdag zsákmányt remélhet, midőn hazafelé tartunk majd az Őrgrófság felől.

Az egyik lovas megfordította a hátasát, és vad vágtába fogott, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a legközelebbi helyőrségben jelentést tegyen a történtekről, és a futárszolgálat mihamarabb megvihesse a hírt az uralkodónak. De ennekutána minden a terv szerint haladt. Az anagur sereg mellé ugyan kirendeltek figyelőket, akik tisztes távolságból kísérték a hadoszlop útját, de semmiféle összeütközésre nem került sor.

Alkonyatkor az anagurok letáboroztak egy folyó mellett. Hamarosan tüzek gyúltak, és a harcosok a vasbográcsaikban megfőzték a szárított húst, amit kis bőrtömlőkben, a nyeregkápájukra akasztva hoztak magukkal. Őrséget is állítottak persze, de még mindig nem volt kitől tartaniuk. A menetoszlop másnap este maga mögött hagyta a Nádorium fennhatóságát, és belépett az Őrgrófság felségterületére.

Itt már komoly harcokra került sor. Szubotáj katonái nem hagyhatták, hogy a gyepűőrség tagjai közül akár csak egyetlen vitéz is megmeneküljön, és hírt vigyen Szurokvárba a készülő támadásról. Nyílzáport zúdítottak a határvédő legénységre, és aki életben maradt közülük, azt gyors vágtában utolérték, és kíméletlenül levágták.

Hamarosan elkövetkezett az a pillanat, amikor Szubotáj az olasz fiú mellé lovagolt, megbökte a karját, aztán intett neki, hogy kövesse. Felkaptattak egy meredélyen, és akkor a tatár olyasmit művelt, amit Mario azelőtt még sohasem látott. Szubotáj az egész alkarját beborító, míves bőrből készült kézvédőt felhajtotta, ezáltal láthatóvá vált egy képernyő, amely Mariót az otthoni okostelefonjára emlékeztette, azzal a különbséggel, hogy ez a csudaság valamivel hosszabb volt, de egyébként a tatár ugyanúgy bánt vele, mint egy hasonló készülékkel.

– Semmi sem fogható ahhoz az előnyhöz, mint amikor működik a Zvezda anyácska – jegyezte meg vigyorogva Szubotáj, aztán mutogatni kezdett a képernyőn: – Látod ezt a menetoszlopot? Az Őrgrófság főserege most indult meg a Rőtvár felé vezető úton. Raudona, aki neked állítólag a nővéred, parancsba adta, hogy ezek a harcosok nem érhetnek oda a Kalrund Fejedelemség székhelyére. A többit rám bízta. Imádom a csajt. Nyilván nem véletlenül vettem feleségül.

Mario valamiért nem osztotta barátja laza hangulatát:

– Mintha jóval többen lennének, mint mi – tette szóvá aggodalmas hangon, a tatár alkarján kibontakozó légi felvételt szemlélve.

– Az csak egy dolog – vigyorgott még mindig magabiztosan a tatár. – Ellenünk nem győzhetnek.

Az elkövetkező nap sok újdonságot és hasznos tapasztalást nyújtott az olasz fiúnak. A fürgén mozgó anagur hadak több oldalról is körbevették az Őrgrófság menetoszlopát anélkül, hogy a nehéz vértbe öltözött katonák erről értesültek volna. A legváratlanabb pillanatokban csaptak le rájuk. Hegyoldalból nyílzáport eresztve, folyókanyarulatnál rohamozva, visszavonulást színlelve, a csapdába csalt ellenséget aztán újra letámadva a legelképesztőbb módokon zaklatták az Őrgrófság főseregét, és végül maradéktalanul felmorzsolták Öggerund hadait, közben mindvégig ügyelve arra, hogy ne lehessen hírvivő, aki Szurokvárba visszatérvén jelenthetné a csapatok megsemmisülését.

Szubotáj eközben szinte tobzódott a vezénylésben. Mario nem tudta megfigyelni, hogy mikor, de egyszer csak megjelent a tatár nyakában egy különös füzér. Vasláncon lógtak a legkülönfélébb sípok, és a törzsfő mindig tudta, melyikbe kell belefújni. Madárhangokon utasította az éppen időszerű cselekvésre a csapatait, hol rohamra, hol visszavonulásra, hol meg nyílzáporra. Félelmetes volt, ahogy a hegyoldalból letekintve a megszólított osztag mindig azt csinálta, amit a törzsfő parancsolt, legtöbbször olyan egyszerű hangok nyomán, mint a varjak károgása, a héja sikoltása, vagy éppen a darumadár trombitálása. És a madárhangok nyomán mindig győzedelem sarjadt.

Harmadnapra Szurokvár alatt táborozott le az anagur hadtest. Őrtüzek gyúltak este, immár nem is titkolva, hogy az ellenség itt van a kapuknál. A katonák öblöseket kiabáltak egymás felé. A várvédők a lőrések közül ordibálva azon feltételezésüket osztották meg a kívülállókkal, hogy az anagurokat birkák és kancák szoptatták, mert az anyjuknak se kellettek, a pusztai harcosok viszont éltek a gyanúperrel, hogy az őrgrófsági véderő katonái saját maguknak csináltak kistestvéreket birkák és disznók igénybevételével, hiszen nő rájuk nem nézne soha.

Mindazonáltal ezeknek a harcias őrjöngéseknek sok foganatja nem volt, mivel az ellenséges táborokban elenyésző volt azon vitézek száma, akik bármit is megértettek a másik nyelvéből.

A negyedik napon kinyílt a vár bejárata, és leengedték a függőhidat. A túloldalon az anagur tábor elcsöndesült. Mindenki azt hitte, hogy a megadásról lesz szó, hiszen az anagurok körbevették a várat, és kiéheztetésre játszottak, ami a tél közeledtével teljesen életszerűnek tűnt.

A függőhídon egyetlen ember haladt ki az erődből. Maga Öggerund őrgróf.

Szubotáj és Raudona is felemelkedett a helyéről, és elémentek az őrgrófnak, néhány buzgó harcostól kísérve.

– Hajahaj! Nagy hajaha-a-ajj! – rikoltozott Öggerund már messziről. – Heje-huja hoppá!

– Ez hülye – sziszegte halkan Szubotáj a mellette álló feleségének. – Mostanra beteljesült az előrejelzésetek, és tényleg megbomlott az agya?

– Még nem tudom – felelte halkan a metamorf, és közben egyáltalán nem mozgott a szája.

Az őrgróf még oda sem ért az anagurok első őrtüzéhez, máris nagy hangon előterjesztette az elképzeléseit:

– Kár lenne hadakozni, vívódni, nyilallani, dárdát vetegetni! Tartsunk egy kis szünetet! Na, mit szóltok hozzá, anagur nemes urak és hölgyek? Főleg ez itt, elöl! – mutatott Raudonára. – Mily színpompás fehérszemély!

– Fékezd a nyelved, nagyuram! – dörgött rá a főnemesre Szubotáj, miután eljutott hozzá a fordítás Mariótól. – A feleségemről beszélsz. Ha tiszteletlenséget engedsz meg magadnak, ebben a táborban nem lesz épségben maradásod!

– Kár lenne fejeket levágni, karokat metszeni, térdeknél lábakat nyiszálni, nem igaz? – kedélyeskedett továbbra is az őrgróf. – Nagyon rosszkor jöttetek váram alá, vagy ki tudja, lehet, hogy mégis a legjobbkor. Holnap este ülöm ugyanis a lakodalmamat Lanagrid úrhölggyel. Ezen időre mégiscsak be kellene szüntetni a hadakozást, nem igaz?

– Miért jöttél közénk, őrgróf? – kérdezte a szemöldökét ráncolva Szubotáj, mert amit Mariótól hallott fordítás gyanánt, kissé gyanús volt neki. – Mit akarsz kérni?

– Te vagy itt fővezér? – bökte meg a tatár vállát Öggerund. – Hát akkor meghívlak a menyegzőmre. Anagur főember még úgyse volt egyetlen ősöm lakodalmán se. Utána majd ráérünk perlekedni, harcolászni, dárdát vetni, ostromolgatni, nem igaz?

Mario kissé bajban volt a fordítással, mert az őrgróf néha olyan szavakat használt, amilyenek egyetlen norling nép szótárában sem voltak jelen. De végül kikristályosodott, hogy az őrgróf meghívta Szubotájt és a kedves feleségét a lakodalomba, és azt javasolta, hogy arra az időre függesszék fel a háborúskodást.

Raudona jelentőségteljes pillantást vetett a tatárra:

– Elmegyünk, igaz? Ilyen kedves invitálásnak nem lehet ellenállni – fogalmazta meg anagur nyelven. – Már nem kell gondolkodnunk, hogy miféleképpen juthatunk be Szurokvárba, hiszen ez a szellemi fogyatékos maga hívott meg minket.

Szubotáj hosszasan bámulta a földet maga előtt, aztán felemelte a fejét, és a feleségére nézett:

– Már nincs huszonnégy óra a mulatság kezdetéig, igaz? – kérdezte. – Hát akkor jó nap ez a halálra.