Osmosis – 432. fejezet

– Amikor felsimítod a füled mögé, azzal még csak annyit jeleztél, hogy készen állsz a vételre – magyarázta a kormányzónak Oleszja a távbeszélgető készülék rejtelmeit. – Ha itt megnyomod az alsó végét, amelyik az állad felé esik, akkor már hallani is fogják, amit mondasz.

– Hülye egy rendszer – morgolódott Dariosz.

– Lehet – hagyta jóvá a szőke lány –, de hidd el, egy katona életében számtalanszor adódhat olyan szituáció, amikor szeretne adást fogni, ő maga azonban nem szólalhat meg, mert ez nagyjából egyenlő lenne az öngyilkossággal.

A kormányzó erre már nem válaszolt. E percben csupán mérsékelten érdekelték a földi hadviselés rejtelmei, sokkal inkább a saját – vagyis Pindzsuja lovag – taktikai elképzeléseit szerette volna érvényre juttatni, ehhez pedig esőt kellett csinálnia mindenáron.

– Azonosítóm: Dariosz – szólalt meg izgatottan. – Hívok mindenkit, aki Osmosis fővárosban tartózkodik, az Orel űrsikló közelében.

Baskír azonnal bejelentkezett, és a kormányzó rövid, szabatos leírása nyomán rögtön megértette a feladat lényegét, aztán késedelem nélkül üzembe helyezte magát. Az Orel tehát hamarosan felszállt a Régi Arénából, majd alámerült a tengerben, hogy teleszívja az utasterét vízzel. Amikor pedig az öreg Tanító Neridea szigete fölé ért az űrsiklóval, a Golub már ott lebegett a kérdéses terület fölött, fedélzetén Oleszjával és a kormányzóval, így az „esőcsináló” művelet pontos koordinátáinak meghatározása semmiféle nehézséget nem okozott.

– Mit gondolsz, elég időd lesz reggelig, hogy megcsináld a kellő számú fordulót a tengertől idáig? – érdeklődött izgatottan Dariosz.

– Ne aggódj, kormányzó – nyugtatta meg Baskír. – Neridea egy sziget, a szükséges vízmennyiség minden irányban rendelkezésre áll. A szaktudásomról nem is beszélve.

Ezek után Dariosz valóban nyugodtan és kellő optimizmussal tekintett a másnapi csata elé, és nem is kellett csalódnia. Az ütközet gyakorlatilag minden egyes momentumban visszaigazolta Pindzsuja lovag előzetes terveit. Ha a derék norling egy filmrendező lett volna, akkor a „forgatási nap” végén soha nem látott elégedettség vett volna rajta erőt, amiért a csatajelenet minden pillanatban hűen tükrözte a forgatókönyv által leírtakat, és az orzók seregének tényleg csak statisztaszerep jutott.

A nagy felszabadító háború utolsó ütközete után Dariosz látogatást tett a frissiben felállított fogolytáborban. Nem titkolt szándéka volt, hogy információkat szerezzen arról a bizonyos „hatalmas termetű, fekete emberről”, akinek a szigeten való jelenlétéről számtalan mendemonda keringett, már az invázió kezdete óta. Csakhogy a helyzet úgy alakult, hogy a kormányzó egy bizonyos mondat elhangzása után már csöppet sem Tiago feltételezett tartózkodási helye után nyomozott, hanem egész más keltette fel az érdeklődését.

A dolog úgy kezdődött, hogy a tábor bejárása során Dariosz felfigyelt egy részeg katonára, aki láthatóan nagy élvezettel vegzálta az orzó foglyokat. Éppen egy csoportnyi idősebb férfival ordítozott, akik mindannyian a földön kuporogtak, és még akkor sem tanúsítottak ellenállást, amikor az ittas őrvezető leköpdöste őket, vagy éppen beléjük rugdalt.

Dariosz odasietett a csoportosuláshoz, megállt Osmosis részeg katonája mögött, és elbődült:

– Mi folyik itt?

A katona megpördült a tengelye körül, és amikor felfedezte, hogy ki a szigorú kérdező, haptákba vágta magát, és magasztosnak szánt szónoklatba fogott:

– Kormányzó úrnak tisztelettel jelentem, fegyelemre tanítom ezeket a mocskos orzókat!

– Nem tűnt fel neked, hogy ezek itt mind civilek, te barom? – dörögte haragosan az ausztrál. – Mi a neved, katona?

– Jelentem: Dibula őrvezető – hangzott a válasz, immár kevéssé magasztosan.

– Na, akkor Dibula őrvezető most villámgyorsan eltakarodik, azonnali kihallgatást kér a századparancsnokától, és jelenti neki, hogy Osmosis hadseregéhez méltatlanul viselkedett – közölte kívánalmait a kormányzó. – Figyelmeztetlek, ha arról értesülök, hogy bármilyen módon elsunnyogtad a parancsomat, akkor megkorbácsoltatlak. Értve vagyok?

– Igenis, kormányzó úr! – tisztelgett immár a legkevésbé sem magasztosan az őrvezető, majd rögtön futásnak eredt.

Ekkor a földön kuporgó alakok közül megszólalt egy hatvan év körüli, erősen kopaszodó férfi:

– Hálásan köszönöm a jóságát, uram, mind a magam, mind szerény társaim nevében. Valóban jól látta, mindannyian civilek vagyunk, ráadásul nem is orzók, hanem egytől-egyig Neridea polgárai, a méltóságos Nerid király alattvalói.

Dariosz furcsálkodva hallgatta eme kinyilatkoztatást. A kopaszodó illető meori nyelven beszélt, de olyasfajta magázódó formában, amely csak bizonyos felvidéki norling népeknek, illetve az orzóknak volt a sajátja.

– Mit kerestetek az orzók között? – kérdezte a kormányzó.

A kopaszodó férfi most már feltápászkodott, és kihúzta magát, úgy folytatta:

– Foglyul ejtettek minket, és erőszakkal a szolgálatukba állítottak, már az invázió kezdetén, uram. Az a sorstársam szakács – mutatott egy kövérkés fickóra –, az a másik meggyötört illető pohárnok, ez a sápatag úriember pedig, aki még mindig a könnyeivel küszködik, nos, ő egy ételkóstoló, uram.

– És te?

– Én tisztiszolga vagyok. Illetve remélhetőleg csak voltam, Mr. Dariosz.

Mintha a levegő is megállt volna a fogolytábor sátrai között. Az ausztrál döbbenten bámult a kopaszodó férfi arcába, és megbűvölten ismételte:

– Hogy mondtad? Mister Dariosz?

– Bocsásson meg, uram, egy régi emlék tört fel bennem – sütötte le a szemét a fogoly. – Magam sem tudom, hogyan és miért. A Mister a legnagyobb tisztelet kifejezését jelenti, amennyiben a megszólítás férfiút illet.

Az ausztrál nagyot nyelt, aztán hirtelen ötlettől vezérelve angolul szólalt meg:

– To be, or not to be: that is the question.

A híres Hamlet-idézet hallatán a kopaszodó férfi hatalmas szemeket meresztett. Hirtelen kiesett a szerepéből, és meglepetésében a földre huppant, ám a többiek semmiféle reakciót nem mutattak.

Dariosz oldalra fordult, tekintete egy osmosisi katonát keresett. Amikor megtalálta, magához intette, majd megparancsolta:

– Ezeket a nerideai civileket azonnal elvezeted Nerid király ezredének táborába. Kivéve ezt az úriembert – mutatott a még mindig levegő után kapkodó szószólóra. – Neki egy elsőrangú fürdőt és egy főtiszti szintű vacsorát utalok ki, utána pedig hozzátok elém a kormányzói sátorba. Megértetted?

– Igenis, kormányzó úr! – tisztelgett a katona.

Az elkövetkező bő másfél óra határtalan izgalommal telt a kormányzói sátorban, és ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a háború lezártával, illetve a késői óra okán mindössze ketten tartózkodtak a nevezett ingatlanban, Dariosz és Oleszja. Egyéb személyek, például tábornokok és vezérkari tisztek jelenléte immár nem volt indokolt.

A kormányzó természetesen minden apró részletre kiterjedően tájékoztatta a kedvesét a fogolytáborban történtekről, onnantól kezdve pedig egymás szavába vágva találgatták, hogy mi állhat ezen különös találkozás mögött. De mivel semmire sem jutottak, egyszer csak beszüntették a meddő polémiát, és várakozó álláspontra helyezkedtek.

Jóval sötétedés után jelentette az ajtónálló, hogy a kérdéses személy megérkezett, majd bevezették a sátorba a kissé megilletődött, de kíváncsi tekintetű férfit, és leültették a nagy asztal túloldalán.

Amikor hármasban maradtak, Dariosz angol nyelven kérdezte meg az úriembertől:

– Mi a neved?

– A becsületes nevem Edgar Stirling, uram – felelte a kopaszodó férfiú, aztán valamivel halkabban hozzátette: – Már ha a földi elnevezésemről beszélünk… Mert ugyebár arról beszélünk? – És nagy várakozással fürkészte a vendéglátója arcát.

– Természetesen arról beszélünk – nyugtatta meg a kormányzó. – Jómagam Darien Close őrmester vagyok, az ausztrál rendőrség melbourne-i állományából. Ez a hölgy mellettem pedig Oleszja Ahmatova hadnagy, az orosz légierő vadászpilótája.

Edgar arca hirtelen falfehérré változott. Újra átélte azt a felfoghatatlan csodát, azt a semmivel össze nem hasonlítható, földbe döngölő érzést, hogy valaki az anyanyelvén szól hozzá, még ha különös akcentussal is, és mindenféle földi dolgokról tájékoztatja.

– Hát ez… hát ez valami lehengerlő, uram…

– Én az Úr 2030. évében kerültem át Evilágba – közölte Dariosz, magában jól mulatva a jövevény meglepettségén.

– Én pedig a 2202. évben – tette hozzá barátságosan mosolyogva Oleszja.

– Te mikor kerültél ide, Edgar barátom, és milyen módon? – érdeklődött a kormányzó.

A most már minden ízében reszkető kopaszodó férfiú megpróbálta rendezni az arcvonásait, aztán megköszörülte a torkát, és szabatosan kifejtette:

– Jómagam 1916-ban találtam magam eme különös helyszínen, nem sokkal azután, hogy egy Zeppelin bombázni kezdte a szülővárosomat, a nagy háborúban.

– Az első világháborúban? – kérdezte Oleszja.

– Miért, több is volt, méltóságos asszonyom? – csodálkozott el Edgar.

– Ezt most talán hagyjuk – tette a kezét a kedvese felkarjára Dariosz. – Inkább arról mesélj, barátom, hogy miféleképpen kerültél át Evilágba.

– A lényegét tekintve nem is tudom – vakargatta meg kopasz fejét Edgar. – Amikor szörnyű dörgedelemmel zúdultak alá a bombák, és összedőlt körülöttünk minden, egyszer csak beborított engem a törmelék, és amikor kikecmeregtem a romok alól, akkor már két hold is volt az égen. Hamarosan pedig már Nerid király alattvalója voltam, és meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy valamiféle időugrást éltem át, amilyenről addig csak H. G. Wells regényeiben olvastam, és egy idegen világ terült el körülöttem.

– Jómagam is hasonlót éltem át – bólogatott Dariosz. – Mármint a bombák nélkül – tette hozzá, hogy semmilyen részlet ne maradjon homályban. – Egy pszichológus díványán szenderültem álomba, vagy valamiféle mély transzba, és amikor magamhoz tértem, a két hold jelezte az égen, hogy már egy másik világban vagyok.

– Mivel foglalkoztál az óhazában, kedves Edgár? – kérdezte nyájasan Oleszja, és a kopaszodó férfiú ezen szavak nyomán úgy ellágyult, mintha legalábbis a gyermekkorába repítette volna vissza az emlékek rohamosan felbuzogó áradata.

– Komornyik voltam, méltóságos asszonyom – felelte fakó hangon. – Lord Theodore Westerdale legbizalmasabb szolgája. Amíg nem kezdett el a fejemre potyogni a mennyezet.

A kopaszodó férfiúnak hirtelen úgy elkezdtek hullani a könnyei, mint ahogy annak idején a mennyezet szállhatott alá. A két tenyerébe temette az arcát, és bármennyire is szeretett volna uralkodni az érzelmein, a keserves sírás magával ragadta. Dariosz hirtelen ötlettől vezérelve felállt a székéről, megkerülte az asztalt, és amikor odalépett a kopaszodó férfiú mellé, barátságosan megveregette a vállát, majd óvatosan megkérdezte:

– Nem akar az én komornyikom lenni, Mr. Stirling?