Osmosis – 431. fejezet

Mario rendkívüli módon élvezte a hadjárat megindítása előtti utolsó napot. Legjobban talán a búcsúestet, amelynek során a törzs képletesen útnak indította a harcosait. Ugyan egy mukkot sem értett az elhangzó beszédekből, a rigmusokból és énekekből, de azt azért érezte, hogy mindenki nagyon komolyan veszi a szertartást.

Ezekben a pillanatokban legfőképp Attilát csodálta. Annak idején, amikor megismerkedett ezzel a bohém, nagyszívű magyarral, álmában sem gondolta volna, hogy ekkora tekintélye van az övéi között. Azt meg pláne nem, hogy ilyen komoly, nagy formátumú és méltóságteljes is tud lenni. Most kezdett derengeni előtte, hogy ez a férfi tényleg egy színészóriás lehetett otthon, a Földön, akinek nem okozhatott gondot a történelem legnagyobb királyainak, államférfiainak megformálása sem. Sőt, bizonyára azokban a szerepekben lubickolt a legjobban. És most már az is világos volt előtte, hogy a Központ miért pont őt szemelte ki arra a feladatra, hogy az anagurok Szarvas törzsének új szakrális főembere legyen.

Attila törzsfői tevékenykedésénél talán csak a nótákat élvezte jobban. Azt már korábban is megfigyelte, hogy az anagurok dalkincse hihetetlenül gazdag és sokrétű. És nagyon sokat énekelnek. Szinte minden munkafolyamathoz, élethelyzethez külön dalokkal rendelkeznek, amelyeket a törzs minden tagja ismer, az apró gyerekektől kezdve az aggastyánokig. Természetesen egy szót sem értett ezekből a dalokból, de a hangulatuk mindig magával ragadta.

Más volt a nóta, amikor például bőrt készítettek ki, és a munka egyhangúságát törték meg a közös énekléssel. Megint más volt, amikor az asszonyok főzni kezdtek a lakomához, és pajkos rigmusokkal válaszolgattak egymásnak a különböző csoportjaik. És persze az is nagyon más volt, amikor fiatal harcosok táncolták körül a nagy tábortüzet.

Az eddigi nótázásokban azonban volt valami közös: semmiféle hangszert nem használtak közben. Mariónak az a meggyőződése alakult ki, hogy a derék anagurok nem is ismernek semmilyen zeneszerszámot, ám ez most, a búcsúest alkalmával megdőlt. Színre lépett ugyanis egy vékonydongájú ember, akit a többiek Dobajnak szólítottak, és afféle sámánnak nézett ki. Az este egy pontján a hóna alá fogott egy kétfenekű dobot, és horgas ujjai segítségével olyan cifra ritmusokat kezdett püfölni rajta, hogy Mariónak a szája is tátva maradt. Közben ez a Dobaj furcsa és misztikus torokhangon belefogott valami ősi, vad énekbe, és csakhamar egész kórus csatlakozott hozzá a fiatal harcosok táborából.

De ez még csak a kezdet volt, és az olasz fiú számára nyomban kiderült, hogy igencsak alábecsülte az anagurokat a hangszerismeret terén. Dobaj mögött ugyanis – szinte a semmiből – egyszer csak komplett zenekar sorakozott fel, amelynek egyik felét kobzosok, másik felét meg dudások alkották.

A kobzosok hangszerét Mario leginkább laposra préselt lopótökhöz tudta volna hasonlítani, amelynek szárán két vagy három húr futott végig, és ezeket a kobzosok hol pengették, hol meg apró farudakkal ütögették. A dudások láttán meg az volt a benyomása, mintha mindegyikük a hóna alá fogott volna egy-egy bárányt, és ezekből préselték volna elő a hangokat, de persze hamar rájött, hogy felfújt báránybőrökről van szó, amelyekből a négy láb helyén egy-egy hosszú síp áll ki. De a leghosszabb síp vége a dudások szájában figyelt, és miközben fújták veszettül, az ujjaikkal különböző lyukakat fogtak be a síp szárán, így csalogatták elő a dallamokat a különös hangszerből.

Mindenesetre az összhangzat olyan lenyűgözőre sikeredett, hogy hősünk egyszer csak azt vette észre, hogy lehunyt szemmel élvezi a muzsikát, és teljesen átadja magát a semmivel össze nem hasonlítható élménynek. Nem emlékezett rá, hogy valaha is érzett volna ilyesmit zenehallgatás közben. Egyszerűen azt kívánta, bárcsak soha ne érne véget ez varázslat.

De persze, ahogy az élet legegyszerűbb és legigazabb törvénye kimondja: minden elmúlik egyszer. Így hát a búcsúest is befejeződött, mire az Ezüsthold az égbolt tetejére ért, és a másnap hajnal már a kalandozó hadak indulásának jegyében telt.

A menetoszlop elején Szubotáj, a katonai törzsfő haladt újdonsült feleségével, a sort pedig Attila, a szakrális törzsfő zárta, az olasz fiúval a társaságában. Mario csodálkozva vette észre, hogy észak-nyugatnak tartanak, és erre nyomban rá is kérdezett:

– Nem ott fogunk átkelni a Balinos folyón, ahol jöttünk?

– Nem bizony – felelte a magyar. – Az egyik hágón fogunk átkelni a Fehér-hegységen, és így ereszkedünk alá a Balinos folyó felső völgyébe. Ugyanis a Nádoriumon keresztül fogjuk megközelíteni az Öggerund Őrgrófságot.

– Ez nagy kerülő?

– Nem nagy, de szükséges. Ugyanis a Nádoriumon keresztülvonulva tudunk a legváratlanabbul lecsapni az Őrgrófság székhelyére, Szurokvárra – magyarázta Attila. – A nádorral mostanság jó a viszonyunk. Ígérünk majd neki egy szép, kövér hányadot a hadizsákmányból, ő pedig készséggel biztosítani fogja az utunkat a szemközti határszélig. Ráadásul így biztosak lehetünk benne, hogy nem fogja értesíteni Öggerund katonáit a jöttünkről. Úgyhogy mindenki jól jár.

– Kivéve Öggerundot…

– Hát, az ő serege nagyon nem fog jól járni, erre leteszem neked a nagyesküt – vigyorodott el Attila.

– Miért vagy ebben olyan biztos? – firtatta Mario.

– Láttál már valaha anagur könnyűlovasságot harcolni? – kérdezett vissza a magyar.

– Még soha.

– És még csak a hírünket se hallottad?

– Nem nagyon…

– Ezt azért elég nehéz elhinni, elvégre norling földön töltötted az első évedet Evilágon.

– Na jó, de én leginkább a Kalrund Fejedelemség déli részein bóklásztam – mentegetőzött az olasz fiú, aztán megvakarta az üstökét: – Voltaképpen lehet, hogy hallottam rólatok akkoriban valamelyik csehóban, de vagy nem is figyeltem oda, vagy nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak, mivel…

– Mivel be voltál rúgva, mi? – nevetett fel a szakrális törzsfő, aztán leoldott egy kulacsot a nyeregkápájáról, és átadta Mariónak: – Egy kis norling bor. Az egyik kedves emberem ma hajnali ajándéka. Ennyi maradt neki a legutóbbi kalandozásból. A szavamon fogott, hogy amikor visszatérünk, elsőként rá fogok gondolni a folyékony zsákmány szétosztásánál.

Az olasz fiú meghúzta a kulacsot, aztán gondterhelt arccal megkérdezte:

– Gondolkoztál már rajta azóta, hogy Szubotáj miért égette meg magát szándékosan?

Attila arca elkomorult, miközben visszavette a kulacsot. Egy korty norling bort a szájába vett, megízesítette vele az ajkait és a nyelvét, majd egyelőre csak annyit szólt:

– Mennyivel jobb, mint az a rohadt kumisz, amit világéletemben utálni fogok, az Univerzum minden létező bolygóján!

– Nem tartod aggasztónak, ami történt? – ütötte a vasat Mario.

– Idefigyelj, kölyök! – sóhajtott fel a magyar. – Persze, hogy gondolkoztam rajta. De hiába, mert nem jutottam semmire. És hogy aggasztónak tartom-e?… Tudod, a magam részéről arra jutottam, miszerint már csöppet sem számít, hogy mit tartok aggasztónak, és mit nem. Amióta csak Evilágon vagyok, egy rakás dolgot tartottam aggasztónak, és végül mindről kiderült, hogy kicsit sem volt aggasztó. És ez az utóbbi hónapokra fokozottan igaz. Szerinted aggasztó például megtudni valakiről, akit embernek hittél, hogy android? Vagy a kormányzót meghalni látni egy szurdokban? Vagy Evilág leghatalmasabb hajóhadát meglátni Osmosis partjainál?

– Igen. Ez mind aggasztó lehet abban a pillanatban – ismerte el Mario.

– Na látod. És a végén mindig jóra fordultak a dolgok. Úgyhogy azt mondom neked, ne járassuk az agyunkat olyasmiken, amiket úgysem tudunk megfejteni. Előbb-utóbb eljön az ideje, és megértjük. Még hamarabb is, mint hinnénk.

Az olasz fiú nem hagyta magát eltántorítani, és különben is, még ezernyi kérdése volt:

– És az a dobverős izé vajon mi lehetett? Mármint az, hogy Szubotáj mindenáron fogadni akart veled a legkülönbözőbb dolgokban tegnapelőtt éjszaka. Máskor is volt már ilyen köztetek? Úgy értem, ti sokszor fogadtatok egymással?

– Sosem volt jellemző – válaszolt szűkszavúan Attila, és mintha kissé már unta volna az olasz fiú faggatózását.

– Akkor most vajon miért csinálta?

– Fogalmam sincs.

– Amúgy láttad már azóta a sebét? Megmutatta?

– Nem. De nyilván nem múlt el egyik napról a másikra, hiszen akkor diadalmasan megmutatta volna.

– Igen, ez logikus… De az feltűnt neked, hogy ezek a fogadások egyoldalúak voltak?

– Hogy érted ezt? – vonta össze a szemöldökét a magyar.

– Hát csak úgy, hogy amit felajánlott, az csak neked volt kecsegtető. Mármint a nerideai fügebor. Számára kicsit sem volt fontos. Szubotáj nem szereti a bort. Vajon miért akar valaki így fogadni? Ráadásul mindvégig úgy viselkedett, mint aki teljesen biztos a dolgában. Mégse kötötte ki, hogy ő is kapjon valami lényegeset, ha nyer. Ez így semennyire sem logikus.

Mario megint azt érezte, mint az utóbbi időben már oly sokszor, hogy pörög az agya, szinte leállíthatatlanul, viszont Attila is úgy értékelte, hogy van valami, amit meg kell osztania a kölyökkel:

– Idefigyelj! Most elmesélek neked valamit, ami nem olyan régen történt Neridea szigetén, a Ziara-fennsíkon. A kormányzói sátorban tartózkodtunk négyesben, rajtam kívül a kormányzó, Oleszja és Szubotáj. Tatár barátunk a megbeszélés egy pontján előállt egy meredek és igencsak furcsa elmélettel. Azt fejtegette, hogy mi, mármint földi emberek valamiféle módon le vagyunk szabályozva agyilag, hogy ne is gondolhassunk olyan dolgokra, amikre nem szabadna. Lényegében korlátozva van az agyműködésünk. Érted ezt?

– Nem nagyon – vallotta be Mario, pedig erősen figyelt.

– És még azt is hozzátette, hogy edzeni kéne az agyunkat, például számtanpéldákkal, álomfejtésekkel, meg más effélékkel, hogy végre felmerüljenek bennünk olyan kérdések is, amiket azelőtt eszünkbe sem jutott volna feltenni. Teljes zagyvaságnak tűnt az egész, ráadásul többször térdre borult, meg mindenféle teátrális mozdulatokat tett, és esküszöm neked, hogy csak néztünk egymásra, mert nem értettük, mi a fene történt a mi komoly, mindig higgadt és megfontolt tatár barátunkkal.

Mario türelmesen végighallgatta a magyar színész részletes elbeszélését arról a bizonyos nerideai eseményről, de már nem kérdezősködött. Sokkal inkább lefoglalta mindaz, ami az agyában zajlott le ezekben a percekben. Megállapítások, kombinációk, logikus vonalvezetések tömkelege futott végig a gondolataiban, és egyszerűen nem tudta mire vélni, hogy ő mi a fenétől lett már megint ennyire kiváló elemző.

Szubotáj miért csinálhatta azt, amit csinált? – tette fel a kérdést magában. – Miért fogadott? Sőt miért fogadott látszólag biztosra? Miért nem kért semmit a győzelméért cserébe? Legalábbis olyat, ami neki fontos. Ez így nem komoly fogadás. Így az fogad, aki tudja, hogy mi lesz a végeredmény, de mivel úriember biztosra nem fogad, így el is engedte azt a kimenetelt, hogy nem neki lesz igaza…

Tehát igaza lesz! És ha igaza lesz? Ha tényleg eltűnik a seb a testéről? Vagy nem tudja megpörgetni azt a retkes fadarabot, akkor ez mit bizonyít? Miért készít elő Szubotáj egy olyan eseményt, aminek a bekövetkeztét a többiek nem is tudhatják besorolni, mivel azt sem értik, hogy miről van szó?

Talán Szurokvárnál fog valami történni, ami egyelőre csak a tatár számára világos? És ha igen, mi lesz az? Mi fog ott történni, ami a fogadás összes tárgyát valóra váltja? És ezt a tatár vajon miből látja előre?

Ha pedig tud valamit, amit a társai nem, akkor mire való ez a sok bornírt majomkodás? Miért nem árulja el senkinek, hogy mit tud? Miért nem veti alá magát Dariosz kormányzó kérésének, hogy minden földi ember azonnal ossza meg a többiekkel minden tudását, amit erről a retek Tervről meg az immár majdhogynem gyűlöletes Központról tud?

Mario arra eszmélt, hogy Szubotáj lovagol mellette, bár ez valamiféle ködös álomnak is beillett.

– Sógorkám, egyem meg azt a drága szép szívedet!

Hirtelen kinyitotta a szemét, és mivel egy kezet érzett a vállán, hát odahajolt, és átölelte az illetőt, aki ugyanúgy nyeregben volt, mint ő, bár csak sejtette, hogy ki lehet az. Aztán körülnézett, és hirtelen azt sem tudta, hogy hol van.

– Megbocsátják neked, mivel állítólag a feleségem öccse vagy – nevetett rá Szubotáj.

Mario ekkor döbbent rá, hogy már rég nem a menet végén lovagol, hanem a hágó alján, konkrétan az első kaptatónál álldogál a lovával, miközben a kétezres hadsereg letáborozott a hegy lábánál, és a legközelebb lévő harcosok most furcsálkodva merednek rá.

– Az a jó ebben, hogy mindent el tudunk adni a Világügyelő Férfiúval – hajolt oda hozzá a tatár. – Semmi baj, lelkes vagy, kitartó vagy, már mennél az ellenségre. Gond egy szál se. Bízd csak rám meg Attilára. Majd mi elmeséljük a vitézeinknek. De végül is min gondolkodtál el ennyire? Elárulod nekem?

– Rajtad – mondta ki gondolkodás nélkül az olasz fiú, aztán megfordította a lovát, és visszaléptetett az anagur harcosok közé.