Amikor Mario óvatosan benyitott a számukra rezervált lakosztályba, hirtelen a lélegzete is elakadt. Azt hitte, Emma már rég nyugovóra tért, ehelyett azt látta, hogy a cselédje az ágy szélén ül, teljesen meztelenül, háttal a bejáratnak, és a haját fésülgeti.
A fiú halkan becsukta maga mögött az ajtót, és jó darabig csak álldogált némán, igyekezvén elraktározni magában a varázslatos pillanatot. Emma lebilincselő látványt nyújtott a gyertyafényben. Gyönyörű haja aranyszínben játszott, és a helyiségben olyan finom illatok terjengtek, amilyeneket Mario talán még soha nem érzett.
„Biztosan megfürdött valami csudás, virágszirmokkal telehintett vízben” – találgatott magában a fiú, és közben elbűvölve bámulta, milyen szép Emma háta. A sebek már egyáltalán nem látszottak rajta a félhomályban, de még ha látszottak volna is, Mario akkor is úgy gondolta volna, hogy ennek a nőnek gyönyörű minden porcikája.
A varázslatos pillanatnak hamar vége szakadt. Emma hirtelen megfordult, mert megérezte, hogy már nincs egyedül a helyiségben. Először széles mosollyal fogadta a gazdáját, de aztán egyszeriben megrémült, és mint valami űzött vad, bemenekült az ágy legtávolabbi sarkába, még a térdeit is felhúzta.
– Mi történt? Mit kuporogsz ott? – értetlenkedett Mario, miközben néhány bizonytalan lépéssel az ágy széléig botorkált, aztán félig rátérdelt, de olyan elementáris félelmet látott a nő szemében, hogy egyelőre nem merte magát a párnák közé vetni.
Emma gyorsan magára húzta a vékony takarót, föl, egészen a szája széléig, és úgy motyogta:
– Vialli úrfi be van rúgva.
Mario nem látta be, miért kéne ettől ilyen páni félelemnek eluralkodnia bárkin is, de valahogy azt érezte, jobb lesz, ha egyelőre nem megy közelebb a cselédjéhez. Levette a térdét az ágy tetejéről, lassan megfordult, és a tekintetével becélozta a közeli szófát, majd odatámolygott, és lerogyott rá.
– Úgy van – erősítette meg nagyot nyögve, miután félfekvésben elhelyezkedett rajta. – Hát mit mondjak, ez a kormányzó aztán igen bőkezű vendéglátó. Ezen a szigeten úgy folyik a bor, mintha maga a tenger is, ami körülveszi, csupa bor lenne… Mellesleg mondtam már, hogy nyugodtan szólíthatsz újra Mariónak. Már magunk mögött hagytuk a fejedelemséget, ahol ez még veszélyes lehetett.
– Mostan meg fogsz verni engemet? – kérdezte szinte sírós hangon a cseléd.
Mario felemelte a fejét a szófa támlájáról. Oldalra fordult, és megpróbálta a tekintetét a nő arcára fókuszálni, és amikor ez végre sikerült, igen gyanakvó, szúrós szemmel kezdte vizslatni:
– Mit kérdeztél? Hogy megverlek-e? Hát neked meg mi bajod van? Elment az eszed, amíg én a sziget uránál vendégeskedtem? Mi a bánatért akarnálak megverni?
– A bánat. Az – kapott a szón Emma. – Az jutott nekem mindég, amikó a régi gazdám berúgott.
– Eh, bolond beszéd – legyintett Mario, és felült a szófán. – Mondd csak, honnan jön ez a finom virágillat?
Emma kissé megkönnyebbülve mutatott egy boltíves ajtónyílásra, amely szabadon és hívogatóan tátongott Mario mögött:
– Onnan, a szomszédbú. Van egy nagy dézsa, amibe szógák hordták a vizet nemrégibe, oszt én meg el se akartam hinni, hogy eztet nekem szánták.
– Ha nem bánod, most én is megmártóznék benne – tápászkodott fel Mario, és elkezdte ledobálni a ruháit.
– Biztos kihűt mán a vize azóta – vélekedett Emma.
– Bárcsak úgy lenne, de gyanítom, nem bírt annyira kihűlni ezen a meleg éjszakán, hogy az nekem jó legyen. De mindegy, ez van, ezt kell szeretni – legyintett a fiú, és átbotorkált a szomszédos helyiségbe.
Amikor belemerült a dézsába, megállapította, hogy a víz hőfoka tökéletesen megfelel arra a célra, hogy kissé felfrissítse magát, és némileg visszanyerhesse a józan gondolkodását. A hűsítő fürdő olyan hamar hatott, hogy ebben a percben hősünk végre felfogta, miről is beszélt neki a cselédje az előbb, és miért viselkedett olyan furcsán. Hirtelen elfutotta a méreg, még a keze is ökölbe szorult, és hogy ne üvöltsön fel, gyorsan lemerült a víz alá, és csak akkor bukkant fel újra, amikor úgy érezte, hogy a fejét is sikerült kellőképpen lehűtenie.
Nem sokkal később újra ott állt az ágy mellett, immár valamelyest józanabb fejjel, teljesen meztelenül, és a cselédje arcába nézett. Most éppen nem tetszett neki a nő minden porcikája, mert a szája lefelé görbült, a szemében pedig még mindig félelmet látott.
– Egyvalamit jól jegyezz meg, Emma – szólt halkan. – Én soha nem foglak téged bántani. Sem bortól, sem semmi mástól nem kerülhetek olyan állapotba, hogy kezet emeljek rád. Mert tudd meg, hogy én téged szeretlek a legjobban egész Evilágon.
Aztán fogta magát, és bebújt a kedvese mellé az ágyba, mintha csak ez volna Evilág legtermészetesebb dolga. Mert hiszen az is volt.
Emma lassan fölkelt a helyéről, elfújta a gyertyákat, aztán nyugovóra tért ő is. Mario pedig hamarosan azzal a megnyugtató érzéssel hunyta le a szemét, hogy egy már jól ismert kéz jelent meg a vékony takaró alatt, végigsimított a mellkasán, aztán pedig egy szeleburdi, szöszke fej is befészkelte magát a vállgödrébe.
