Osmosis – 425. fejezet

Szubotáj kilépett Lelle jurtájából, és a központi tér felé vette az irányt, de hamarosan módosította az útvonalát, mert furcsa dolgot vett észre. Apró sátrak gyűrűjében vidám tábortűz lobogott, hat-hét fiatal férfi és hajadon leány ülte körül, akik között ott volt Mario is. A tatár feléjük irányította hát a lépteit, mert amúgy is beszélni akart az olasz fiúval.

Amikor a törzsfőnök alakja a társaság fölé magasodott, hirtelen elhalt a szó, és a fiatalok közül csaknem mindenki nyúlcipőt húzott. Sűrű hajlongások közepette hátráltak el a tűztől, a következő pillanatban pedig már el is tűntek a sátraikban. Egy szőke lány azonban, aki éppen Mario mellett ült egy farönkön, teljesen másképp viselkedett. Fölállt, magabiztos mosollyal üdvözölte a törzsfőt, és amikor visszaereszkedett a helyére, újra csak ábrándos szemekkel bámulta a tüzet, a zavar és a megilletődöttség legcsekélyebb jele nélkül.

– Hát, te aztán tudod, hogy kell megölni egy bulit – szólt oda Szubotájnak angolul Mario. – Éppen kezdtem örülni, hogy norling szót hallok, és végre el tudok beszélgetni pár emberrel, erre idetámítasz, és egy pillanat alatt hazavágod a traccspartit.

Az olasz fiú morgása persze nem volt komoly, több volt benne az ugratás, mint a valódi zsörtölődés. Tudta ezt Szubotáj is, így hát vigyorogva telepedett le Mario mellé.

– Akik most a látványomtól berezelve megfutamodtak, azokat idén tavasszal ejtettük foglyul norling földön – magyarázta. – Szegénykéim még mindig azt hiszik, hogy a Bánságban vannak. Ott valóban el kellett kotródniuk nemhogy a bán elől, de még akkor is, ha valamelyik lovaskatonáját meglátták. Nálunk nem kell félniük, ha megjelenik a körükben egy törzsfő. Erre majd ők is rá fognak jönni idővel.

– Csakhogy én akkor már nem leszek itt – szólt közbe Mario –, úgyhogy momentán nem vigasztal, hogy ezek a norling legények és leányok még nem simultak bele hézagmentesen a társadalmatokba.

– Kétségtelenül előrébb járna a szocializációjuk, ha pont a két törzsfő nem töltött volna hónapokat a pusztaságtól távol, Osmosis szigetén. De hát egy olimpia már csak ilyen, nem is beszélve a magasztos küldetésünkről.

– Megmondom őszintén, igencsak meglepett, hogy ti is tartotok rabszolgákat – vallotta be Mario, immár sokkal komolyabb hanghordozással.

– Rabszolgákat? – visszhangozta a tatár, megütközve a szóhasználaton. – Nálunk sokkal jobb sora van még egy cselédnek vagy egy hadifogolynak is, mint a norling felföld bármelyik jobbágyának, nem is beszélve a Szigetvilág valódi rabszolgáiról. Tőlük például meg szokták kérdezni szerinted, hogy akarnak-e még jobbágyok vagy rabszolgák lenni?

– Miért, ti meg szoktátok kérdezni a foglyaitoktól?

– Meg bizony. Két-három esztendő elteltével mindegyiknek felajánljuk, hogy ha akarnak, szabadon hazatérhetnek. Emlékeztetnélek például egy Stribek nevű fickóra, aki egészen szép karriert futott be Osmosis szigetén. Szerinted ő megszökött tőlünk, vagy mi adtuk vissza a szabadságát?

– Egyre kevésbé értem a személyzeti politikátokat – vakargatta a fejét Mario.

– Idefigyelj, sógorkám! – mosolyodott el a tatár. – Meglepődnél, ha megtudnád, hogy a foglyaink közül hányan maradnak velünk önszántukból, miután visszaadtuk a szabadságukat. Ugyan érthető okokból nem vezetünk pontos statisztikákat, de az elmúlt öt évben végzett megfigyeléseim szerint nagyjából a szolgák fele dönt úgy ilyenkor, hogy továbbra is köztünk akar élni, immár szabad emberként. Megfigyelted például, hogy hány anagur harcosnak van szőke vagy barna hajú asszonya?

– Nem vagyok fodrász, ilyeténképpen a…

– Pedig akad néhány asszony, aki szemmel láthatóan nem a mi vérünk. Az anagur ember ugyanis fekete hajú, fekete szemű. De egy percig sem akarom eltitkolni előled, hogy az anagur férfiak egy része kedveli a norling típust. A szőkét, a barnát, meg a szőkésbarnát is. Egyesek pedig szinte meg vannak veszve a kék vagy zöld szemekért. Kinek mi az egzotikus, ugyebár. Arról nem is beszélve, hogy így nem leszünk belterjesek, igencsak jót tesz a vérfrissítés a törzsünknek.

– Viszont akkor ez a szőke csaj, aki itt bazsalyog a jobbomon, hogyhogy még hajadon? – kérdezte Mario.

– Hanga is megtalálja majd a párját közöttünk, ebben biztos vagyok. Egyelőre túlságosan válogatós a szentem – kacsintott oda Szubotáj a szőke lányra, mire az a nevét hallva hirtelen felpattant, és elviharzott valahova. – Tudod, őt nem szolgálónak hoztuk ide annak idején. Ezt nem mesélte neked?

– Odáig még nem jutottunk, mert voltál olyan kedves, és taccsra vágtad a pizsamapartit néhány perccel ezelőtt – szurkálódott az olasz fiú.

– Van még sok ilyen vicces szinonimád erre a nyamvadt tábortűzre? – kacagott fel a tatár. – Legyünk túl rajta, és aztán mondom a lényeget.

– Nomád babazsúr, pusztai terefere, jurtán kívüli házibuli… – kezdte sorolni Mario, de a törzsfő leintette:

– Rendben, elég lesz. Akkor elmondanám, hogy él a törzsünkben egy megbecsült házaspár, akiket hosszú életük során mindössze egyetlen leánygyermekkel ajándékozott meg a Világügyelő Férfiú. Túláradó szeretettel és törődéssel, nagy becsben tartva nevelték, ám ezt a szerencsétlen sorsú leányt húszéves korában elragadta valami gonosz és alattomos kórság, és ezen még Iraló táltos sem tudott segíteni. Tisztességben megvénült nemzettestvéreink tehát magukra maradtak, és igencsak búnak eresztették a fejüket. Rajtuk akart segíteni Uracs vezér, amikor a Nádoriumba vezetett kalandozásaink során egyszer csak megpillantotta a hajadont. Úgy mesélte később a tábortüzeknél, hogy letaglózta a látvány, hiszen Hanga szakasztott úgy festett, mint a derék házaspár elveszített leánya, csak hidrogénezett hajjal. Persze Uracs nem ezt a kifejezést használta, hiszen az anagurok között elenyésző azoknak a száma, akik ismerik a Mengyelejev-féle táblázatot, egyedül Attila és jómagam tartozunk ebbe a halmazba, de nyilván érted, hogy miről beszélek.

Az emlegetett leány ekkor visszatért a tűz mellé, kezében egy bőrtömlővel. Elsőnek a törzsfőt kínálta, aztán Mariót, de mindkét férfi jelezte, hogy nem élnek a kitűnő lehetőséggel. Hanga ekkor maga hajtott fel egy adagot a kumiszból, aztán visszaült a helyére, és réveteg arccal hallgatta a párbeszédet, amelyből egy megveszekedett szót sem értett.

– Szóval, ez a leányka itt, a jobbomon nem is fogoly, hanem egy örökbefogadott gyermek? – kérdezte Mario.

– Lényegében ez a helyzet – bólintott Szubotáj.

– És idővel neki is felteszitek majd a kérdést, hogy akar-e a tisztességben megvénült házaspár fogadott kislánya lenni?

– Ezt a kérdést annak idején ő tette fel magának.

– Hogyhogy?

– Már rég visszaadtuk a szabadságát, mégis itt van velünk. Valószínűleg úgy ítélte meg, hogy nálunk sokkal jobb élete lehet egy nagy tekintélynek örvendő házaspár fogadott leányaként, mint jelentéktelen, utolsó jobbágyként egy norling országban, ahol örök életében csak szolgaság a jussa.

– De amúgy ezt miért csináljátok? – tárta szét a karjait Mario. – Mi az értelme? Ha visszaengeditek ezeket a foglyokat nyugatra, akkor odalesz a varázsotok. Elmesélik mindenkinek, hogy jó fejek vagytok. És akkor nem fognak rettegni tőletek.

– Nem szeretnénk, ha az anagurokat úgy könyvelnék el a norling felföldön, mint valami primitív, barbár, ördögi lényeket – magyarázta Szubotáj. – Ha azt gondolnák rólunk odaát, a hegyeken túl, hogy mi vagyunk a démoni hatalom megtestesülése, akkor ezek a bigottan vallásos uralkodók előbb-utóbb összefognának, és az isteneik nagyobb dicsőségére indítanának ellenünk egy pusztító hadjáratot. Abban mi nem nyerhetnénk. Bármilyen kiválóak is vagyunk a magunk választotta harcmodorban, sosem győzhetnénk egy földrésznyi túlerő ellen. Az anagur pusztát benépesítenék a norlingok, a mi fejünket pedig először rabigába hajtanák, végül pedig eltűnnénk, felszívódnánk a nyugati megszállók tengerében.

– Igazán kár lenne ezért a végtelenül rokonszenves népért.

– Na ugye – bólintott a tatár. – Épp ezért hadakozunk úgy, ahogy ősidők óta megszoktuk. Amikor kitör a csetepaté két norling ország között, mi mindig a gyengébbiknek szegődünk a szolgálatába. Nem engedjük, hogy bármelyik uralkodójuk túl nagyra növessze a karmait odaát, a hegyeken túl. Abból csak a baj lenne. Előbb-utóbb szemet vetne a mi területeinkre is.

– Ezt már megint nem értem – bosszankodott Mario. – Raudona szerint ennek a hadjáratnak éppen az a célja, hogy távol tartsuk a Fejedelemség trónjától Öggerund őrgrófot, és a mi irányításunk alatt jöjjön létre a Norling Királyság magva, amely végül majd egyesíti magában az összes norling népet. Te pedig azt mondod, az anagurok éppen ettől tartanak, és meg is tesznek mindent, hogy ez ne következhessen be…

– Nincs itt semmi ellentmondás – vonta meg a vállát Szubotáj. – Épp most mondtad ki a varázsigét: a mi irányításunk alatt. Ha majd valamikor a távoli jövőben létrejön a nagy Norling Királyság, az minden bizonnyal egy felvilágosult, békés hatalom lesz, amely nem akar leigázni és kiirtani más népeket, így béke köszönthet az egész északi kontinensre. Legalábbis nagyon ajánlom, hogy ez legyen a Központ terve, mert különben csúnya verekedést rendezek – próbált viccelődni Szubotáj, aztán komolyabbra váltott a hangja: – De most már beszéljünk aktuálisabb kérdésekről, kedves frissen támadt sógorkám! Tudod, hogy mi lesz a feladatod a hamarosan megindítandó hadjárat során?

– Még csak nem is sejtem…

– Tolmácsolni fogsz – szögezte le a tatár. – Amikor útnak indul a menet, elsőként a Nádoriumot fogjuk elérni. Nekik is van határvédelmük, nem csatangolhatunk át a területükön csak úgy, kétezer harcossal, teljes hadi felszerelésben. A nádor katonáival azonnal meg kell értetni, hogy csak átvonulást kérünk az Őrgrófság felé, szabad utat, és eközben sem rabolni, sem fosztogatni nem akarunk, az ellátmányunkról magunk fogunk gondoskodni.

– És aki eddig tolmácsolt nektek, az nem fog megsértődni, hogy elhappolom előle a dicsőséget? – aggodalmaskodott Mario.

– Például egy hadifogoly? A törzsfőnök sógorára? Nem tartom túl valószínűnek – somolygott Szubotáj. – Mindenesetre, ha hírt kapok róla, hogy megsértődött, majd nyomok néhány barackot a buksijára, hátha attól megbékél.

– És csak a norling nyelvtudásomat fogjátok igénybe venni? A sebezhetetlenségemet nem?

Szubotáj atyaian átkarolta az olasz fiú vállát:

– Idefigyelj, fiatal barátom! Szerintem ne kísértsd a sorsot. Most már tudhatod, hogy kinek az evilági porhüvelyében létezel. Próbáld hát megbecsülni. Lehet, hogy bizonyos helyzetekben sebezhetetlen vagy, de akkor sem halhatatlan. Ezt mindig tartsd szem előtt. Neked most nem a hadjárat sikerével kell foglalkoznod, azt bízd csak ránk. Hidd el, a népem jeles harcosai megoldottak már ennél komolyabb feladatokat is. Te leginkább saját magaddal törődj, rendezd el a fejedben az összekuszálódott gondolatokat, hogy Emma mihamarabb visszakaphasson, épségben és egészségben. Elvégre a te gyermekedet hordja a szíve alatt, és bizonyára már türelmetlenül várja, hogy újra mellette legyél.

– Nagyon remélem, hogy így van – dünnyögte lehajtott fejjel Mario.

– Ugyan miért ne lenne így? Miféle bolond gondolatok járnak már megint a fejedben? – mérgelődött Szubotáj.

Mario válaszának kifejtését egyelőre megakadályozta, hogy a szőke lány újra idejét érezte, hogy megkínálja a jeles férfiakat kumisszal. Hanga ugyan nem értette, miről folyik a diskurzus, de úgy érzékelte, most talán ráfér a két magasabb rendű lényre – ő ilyennek látta és tudta őket – némi szíverősítő. Kicsit elkenődött, amikor megint csak visszautasították, és csalódottságában jó nagyokat kortyolt az erjesztett kancatejből.

– Hadd hívjam fel valamire a figyelmedet – szólt szigorúan a tatár. – Emma úgy tudja, hogy katonai szolgálatot teljesítesz Dariosz oldalán, Neridea szigetén. Na már most, én a lehető legbiztosabb forrásból tudom, hogy a nevezett helyszínen már csak egyetlen döntő csata választja el a meori seregeket a végső győzelemtől, ez pedig holnap fog lezajlani. Gondolom, számodra sem kétséges, hogy melyik fél győzelmével fog végződni…

– Nem kétséges, de mi köze ennek Emmához? – emelte fel a fejét az olasz fiú.

– Hát csak annyi, hogy már nem sokáig él az alibid – mutatott rá Szubotáj. – Mindössze néhány napod maradt arra, hogy megembereld magad, és visszatérj a kedvesedhez. Úgyhogy most ne a sebezhetetlenséged járjon az eszedben, ne katonai hőstettekről ábrándozz, ne az őrgróf vitézeit akard legyőzni képzeletben, sokkal inkább saját magadat. Én ugyan nem tudom, mi a szerelem, és fogalmam sem lehet, milyen érzés az, amikor egy nő az én gyerekemet várja, de azt még én is tudom, hogy aki ilyen helyzetben végképp magára hagyja az asszonyát, az nem férfi – jelentette ki nagyon határozottan a tatár.

Azzal felállt a helyéről, és úgy eltűnt, ahogy jött. Mire Mario megfordult, már a színét sem látta.

– Nem innál mégis egy kicsit? – hallotta ekkor jobb felől.

Norling nyelven hangzott el az invitálás, mégpedig egy megkapóan szép szőke lánytól, aki egy olyan bőrtömlőt nyújtogatott felé, amelyet ma este már többször visszautasított, de most nem volt szíve kikosarazni a bájos kínálót.