Osmosis – 424. fejezet

Az anagur törzs főembereinek tanácskozása jócskán belenyúlt az estébe, de ezt nem is lehetett zokon venni, elvégre Uracs vezérnek és más tekintélyes harcosoknak is voltak kérdései bőven. Leginkább az aggasztotta őket, hogy az őrgrófsági kalandozás vajon nem fog-e túl hosszadalmasra nyúlni, elvégre igencsak közeleg a téli szállásra való költözés ideje, és annak során bizony szükség lenne a kétezer dalia közreműködésére is.

Attila, mint szakrális törzsfő igyekezett megnyugtatni a jelenlévőket, miszerint a Világügyelő Férfiú tudja, hogy mit miért kér a Szarvas törzs dicső harcosaitól, és nem kívánja őket a kelleténél hosszabb időre a harcmezőre hívni. Ezenfelül olyan hatékonyan fogja segíteni az égből a hadjáratot, amilyen támogatásra eddig talán még nem is volt példa a törzs életében.

Szubotáj is biztosította a társait, hogy a küszöbönálló vállalkozás legfeljebb tíz napot fog igénybe venni. Biztatólag még azt is hozzátette, hogy a zsákmány várhatóan igen bőséges lesz, amiért megéri útra kelni még őszutó havában is. Aztán elnézést kért a társaitól, és sietve elhagyta a sátrat. Erre igencsak nyomós oka volt, ugyanis Oleszja kereste távbeszélőn.

– Itt vagyok, galambocskám – szólalt meg a hívás fogadása után.

– Én pedig Neridea szigetén – mondta vidám hangon a lány. – Tudunk beszélni?

– Tudunk – nyugtatta meg a tatár. – Ugyan éppen egy törzsfőnöki értekezlet közben zavartál meg, de már kijöttem a jurtából, és jól el is távolodtam tőle.

– És most nem lát és nem hall senki?

– Nem tudom, hogy Neridea szigetén mi a helyzet, de itt, a vad keleten már lement a Nap, úgyhogy jelenleg az Ezüsthold gyér fényében botorkálok. Tehát nemigen láthat senki. És mivel a Világügyelő Férfiú nyelvén beszélgetünk, az a veszély sem fenyeget, hogy túlzottan feltűnő lennék. Ha valaki meghall, legfeljebb azt hiszi, hogy a derék törzsfő az égi hatalomhoz fohászkodik, támogatást kérve a hamarosan induló hadjárathoz.

– Akkor rendben.

– Fontos ügyben keresel amúgy? – érdeklődött a tatár.

– Kicsit sem – szögezte le Oleszja –, csak hallani akartam a hangodat.

Szubotáj megborzongott. Ez volt ugyanis az a mondat, amely azt jelezte, hogy hamarosan rejtjelezett üzenet következik. De azt is pontosan tudta, hogy az egészet jelentéktelen csevejnek kell álcázni, így hát kedélyesen elmesélte:

– Egyébként nagyon furcsa volt ez a hívás. Amikor a jeladóm elkezdte bizsergetni a mellkasomat a bőrmellényem alatt, egy pillanatig nem is tudtam mire vélni a dolgot…

– Pedig friss házas lennél, vagy mifene – vágott közbe nevetve Oleszja. – Arra nem is gondoltál, hogy a szerelem bizsergeti a szíved táját?

– Nem igazán. Majd szólok, ha felismerem magamban azt az érzést. Szóval, hirtelen fogalmam sem volt, mi a franc bizserget – folytatta a tatár. – Amikor pedig felfogtam, akkor meg elképzeltem, milyen képet vágnának a törzsem legkiválóbb harcosai, ha hirtelen a fülem mögé tennék egy furcsa lapkát, és elkezdenék magamban beszélni. Jobbnak láttam hát kijönni a jurtából.

– Okosan tetted.

– De azért így is kellőképpen nosztalgikus ez az egész. Az idejét sem tudom, mikor cseverésztünk utoljára távbeszélő segítségével. Mégiscsak jó érzés, hogy a fejünk fölött tudhatjuk a teljes értékű Zvezda anyácskát, nem igaz?

– Mindenképpen.

– Na de mesélj, galambocskám, mik a hírek Neridea szigetén?

– Készülünk a holnapi nagy összecsapásra – újságolta Oleszja. – Mind a két fél összevonta valamennyi csapatát a Ziara-fennsík alatt. Ez lesz a mindent eldöntő csata. Ha ezt megnyerjük, az azt jelenti, hogy sikerült felszabadítani a szigetet az orzók uralma alól.

– Biztos vagyok benne, hogy a kormányzó diadalt fog aratni a segítségeddel – jegyezte meg a tatár. – Egyébként ti hogy vagytok? Mármint te meg Dariosz.

– A kedvesem most tartja az utolsó eligazítást. Kicsit izgatott, de hát ez érthető is egy ilyen sorsdöntő ütközet előtt… Képzeld, én meg folyton éhes vagyok. Most is eszem. Újabban nagyon rákaptam a nerideai almára. Sokkal finomabb, mint bármilyen más alma, amit eddig Evilágon kóstoltam. Most is itt ülök az ágyon, előttem egy kosár alma, kis kés a kezemben, csak hámozok, és szeletelek, és darabolok, és úgy érzem, hogy bármennyit meg tudnék enni belőle, pedig már ötöt befaltam, de akkorákat, mint Dariosz ökle! Eszméletlen finom ez a gyümölcs.

– Nem vagy te terhes, galambocskám, hogy ilyen kívánós vagy? – nevetgélt Szubotáj, de közben már járt az agya, mint a motolla. Már csak az időpont volt kérdéses.

– Azt nem tudom, de az biztos, hogy újabban már egy órát is nehezen bírok ki Dariosz nélkül – vallotta be Oleszja. – Te, én ilyen nagyon szerelmes még sohasem voltam!

– Örülök, hogy engem hívtál ez ügyben, köztudottan a téma legnagyobb szakértője vagyok ezen a bolygón – gúnyolódott a tatár. – Lehetek majd én a keresztapa?

– Eszembe sem jutna bárki mást felkérni – biztosította a szőke lány.

– Bár ezen a bolygón csak kettőskeresztapa – pontosított Szubotáj, a pilótatársa viszont váratlanul rövidre zárta a távbeszélgetést:

– Most búcsúznom kell, mert ahogy hallom, véget ért a parancsnoki eligazítás, és végre visszakaphatom a szerelmemet. Puszillak. – Azzal bontotta a vonalat.

Szubotáj azonnal elindult a karámok felé. Immár teljesen világos volt számára a rejtjelezett üzenet, amelynek különböző variánsait még otthon, a Földön gyakorolták be egymás között, Oleszjával, Maximmal, Ögödejjel, meg még néhány belevaló pilótatársukkal, és ez a tudás annyira az elméjükbe vésődött, hogy bármilyen helyzetben elő tudták hívni. Lám, még egy másik világban is tökéletesen működött.

Oleszja egy óra múlva vár rá, a falutól északra, öt kilométeres távolságban. És egészen biztos, hogy valami kemény dolgot akar közölni – erre utalt az ököl szó –, olyasmit, amit távbeszélőn nem lehetett, elvégre honnan tudhatnák, hogy ki hallhatja a beszélgetésüket?

Zajgó még ébren volt, amikor Szubotáj odaért a karámokhoz. A ménest körbefogó kerítés legfelső, göcsörtös fájára könyökölve a csillagos eget bámulta, közben a jobb kezével a mackója nyakát vakargatta.

A medve, amint felismerte Szubotájt, odacammogott hozzá, és előbb megszagolgatta a kezét, aztán meg is nyalta.

– Mit akarsz tőlem, Kormos? – érdeklődött kedélyesen a tatár.

– Emlékezendik rá, hogy régebben mindig hoztál neki némely jó falatokat – mondta Zajgó.

– Majd legközelebb, bundás barátom, jól van? – simogatta meg Kormos fejét a tatár, aztán átmászott a karámon. – Most azonban kilovagolok.

– Nem jön álom a szemedre? – kérdezte a lovász.

– Inkább erőst nyeregbe vágyódom. Tudod, azon az idegen szigeten nem sok módom volt nyargalászni. Már nagyon hiányzott.

Szubotáj hamarosan ellovagolt északi irányba. Zajgó és Kormos még egy darabig bámult utána a holdfényben, míg el nem tűnt a szemük elől.

A Golub egy óra múltán méltóságteljesen ereszkedett le a puszta füvére. A tatár szívdobogva mászott be Oleszja mellé, kíváncsian fürkészve a lány arcát, de egyelőre nem tudott róla semmit leolvasni.

– A nyomkövetőt kipakoltad? – kérdezte izgatottan.

– Ekkora pancsernek nézel? – méltatlankodott a lány. – Ott hagytam a drónban, a Ziara-fennsíkon.

– Akkor jó – nyugodott meg Szubotáj.

– Tulajdonképpen tényleg pancser vagyok – vallotta be váratlanul Oleszja. – De kezdem az elején. Szóval, nemrég fenn jártam az űrállomáson. Darioszt kellett felvinnem, mert Guzel parancsba adta, hogy regeneráljam egy kicsit a döntő csata előtt.

– Benéztél közben a hibernációs fülkék alá?

– Nem. Eszem ágában sem volt. Lelkileg sem bírtam volna elviselni, de nem is lett volna rá időm.

– Akkor most mi a bánatról beszélgetünk? – tárta szét a karját csalódottan a tatár.

– Majd mindjárt megtudod… Idefigyelj! Amikor nemrég veled voltam fenn a Zvezdán, eszembe jutott valami. Te a nyugifülkében regenerálódtál éppen, én meg elkezdtem bűvészkedni az irányítópulton…

– Mi tagadás, ez a bűvészkedés kifejezés komoly reményeket ültet el a lelkemben…

– Végigmondhatnám? Szóval, azt találtam ki, hogy csinálok egy titkos fájlt, amelybe elmentem az összes felvételt, ami a Zvezda fedélzetén keletkezik.

– Még mindig ígéretes…

– Nem. Végül kicsit sem lett az – sóhajtott nagyot Oleszja. – Nem tudom, hogy mit ronthattam el a programozás során. A videofelvétel mindvégig a nyolcas kamera képét mutatja, és nem történik rajta semmi. Nincs mozgás, nincs semmi érdekes, csakis a légcserélő panelek láthatók, bármiféle esemény nélkül.

– És most ezt a fiaskót jöttünk össze megtárgyalni? – bosszankodott a tatár az elszalasztott lehetőség fölött.

– Hangfelvétel viszont készült – újságolta Oleszja. – Még ha nem is olyan terjedelemben, ahogy én szerettem volna. Ezt jöttünk össze megtárgyalni.

És elindította a felvételt.

Hallható volt, ahogy kinyílik az orvosi fülke ajtaja, aztán Guzel kérdezett valakit:

– Rendben vagy? Jól érzed magad?

– Fogjuk rá – felelte valaki angolul, aztán bosszúsan felnyögött: – Már megint?… Ezúttal hol?

– Egy kis szigeten, nincs jelentősége – felelte Guzel.

– A családom?

– Biztonságban vannak, nem kell aggódnod miattuk. Hamarosan találkozhatsz velük.

– Mikor és hova kell visszamennem? – érdeklődött az ismeretlen férfihang.

– A küldetésed ezen a földrészen véget ért – szögezte le az android. – Nem viszünk vissza, kezdetét veszi a második etap.

– Hát, ez egy kicsit hamar jött. Azt hittem, még van…

Itt még mondott valamit a férfi, de a szavai már nem voltak felismerhetők.

– Szerintem elhaladtak a dokkok felé, és beszálltak egy űrjárműbe – tippelt Oleszja.

– Ez világos, de ki a bánat ez a faszi? – tette fel a kérdést a tatár. – Felismered a hangját?

– Nem – rázta meg a fejét a lány. – Gondoltam, esetleg te…

– Na, akkor vegyük végig logikusan. Nyilvánvalóan ember, hiszen egy androidot mi a fenének raknának be az orvosi fülkébe? De ha még be is raknák valami miatt, Guzel utána biztosan nem fennhangon beszélgetne vele, ha mindketten androidok. A neme férfi, ez is egyértelmű. Harminc év körüli lehet, legfeljebb harmincöt. Szerintem nem angol az anyanyelve, sokkal inkább tanulta az angolt, viszont ebben a pár szóban, amit mondott, semmiféle akcentust nem bírtam felfedezni. És itt nekem meg is állt a tudományom… – sajnálkozott Szubotáj. – Nem kértél odafönn számítógépes szövegelemzést?

– Hogyne kértem volna? – vágta rá a lány. – Sosem találnád ki, mit mondott Irina.

– Nincs adat?

– Kár, hogy Evilágon még nem találták fel a lottót…

Szubotáj javaslatára újra meghallgatták a felvételt, többször is egymás után, de egy tapodtat sem haladtak előre a virtuális nyomozásban.

– Tudod, mi volt a legijesztőbb? – szólalt meg végül Oleszja. – Kíváncsi lettem, hogy miféle kezelést kapott odafönn ez a pasas, de semmiféle adatot nem találtam róla a központi számítógépben.

– Miért is nem lepődöm meg? – dünnyögte a tatár, aztán nagyot fújtatva így szólt: – Idefigyelj! Volt a nyáron egy összejövetelünk a Kormányzói Palota lugasában, még az olimpia előtt. Azon a közös ebéden jöttem rá, hogy Guzel egy android. Természetesen azonnal nekiestem, hogy mondja el, mi történt a legénységgel, mire azt válaszolta, hogy egyetlen emberi lény sincs a Zvezda fedélzetén. Tisztán emlékszem a szavaira, még azt is hozzátette, hogy sem élő, sem holt. Akkor árulta el azt is, hogy az inkubátorokban rohadozó holttestek csak hologramok meg szintetikus preparátumok. Tételesen felsorolta továbbá, hogy Mosztovoj parancsnok, Kaladze fedélzeti mérnök és Ögödej vadászpilóta nem indult útnak ezzel a küldetéssel. De nem voltak beavatva, az utolsó pillanatban parancsolták le őket az űrhajóról, amikor minket már hibernáltak.

– Mit akarsz ezzel mondani? – vágott közbe Oleszja. – Talán hitelt kellene adnom Guzel szavának? Ezek bármikor a szemedbe hazudnak, lásd Nihucot. Különben is, hol marad erről a listáról Maxim és szerény személyem?

– Galambocskám, hát csak nem képzeled, hogy rólatok nem kérdeztem semmit? – kérdezett vissza megbántottan a tatár. – Guzel azt felelte, ő is azon a napon látott titeket utoljára, mint én. A landolás napján. De úgy fogalmazott, ő majdnem biztos benne, hogy Oleszja és Maxim is életben van, mivel senkit sem helyeznek át cél nélkül a Földről Evilágba.

A szőke lány most a tenyerébe temette az arcát, és elkeseredve így szólt:

– Látod, ez az igazán idegtépő ebben az egész rohadt küldetésben. Nemrég ígérték meg, hogy hamarosan mindenre választ kapunk, erre csak a bonyodalmak meg a kérdések sokasodnak.

– Csak azt akarom mondani, hogy eddig nagyon egy irányból vizsgáltuk a dolgot – szögezte le a tatár. – Egyáltalán nem biztos, hogy ez az ismeretlen fickó a Zvezda fedélzetén érkezett meg Evilágba. Sőt, inkább az ellenkezőjére van nagyobb esély. Hiszen ott van Mario, Dariosz, Sztavrila, Esteban… Ők mindannyian más módon jutottak ide, és szerintem ez az ismeretlen fickó is.

Oleszja nagyot sóhajtott:

– Rendben, igazad van. De most már fejezzük be a találgatást. Túlságosan kimerít ez az egész, és túlságosan sokszor juttatja eszembe, hogy mennyire hiányzik Maxim. Még mindig nem bírom elviselni a tudatot, hogy ő nincs többé… Arról nem is beszélve, hogy akár a napfelkeltét is megvárhatnánk ezen a kies pusztaságon, akkor sem bírnánk előrébb jutni egy centivel sem. Nekem pedig holnap helyt kell állnom, elvégre a döntő csata napja lesz. Szükségem van egy kiadós alvásra. Nem szeretnék tévedésből valami jó kis szigma hatást ráereszteni a Neridea Ezredre, vagy egyenesen Nerid királyt seggbe lőni egy jópofa huszonharmadik századi töltettel… Minden információt megosztottam veled, elmélkedj rajtuk, aztán majd beszélünk.

Szubotáj már hazafelé lovagolt, amikor egyszer csak felnézett a Tejútra, és elöntötték mindenféle gondolatok. Hirtelen olyan sokféle variáció lepte el az agyát, hogy még a lovát is kénytelen volt meglassítani.

Az odáig rendben van, hogy Guzel annak idején, a lugasban nem hazudott Oleszjáról, hiszen a lány, még ha rejtőzködve is, de mindvégig itt volt Evilágon. Na de Maxim? Róla miért mondta pár hónappal ezelőtt a Tanító, hogy szerinte életben van, ha már a landoláskor meghalt? Elvégre rezzenéstelen arccal kijelentette, miszerint a Zvezdán nincs földi ember, sem élő, sem holt. Hát akkor hol volt Maxim holtteste? Vagy mégsem a landoláskor halt meg szerencsétlen, hanem mondjuk már az olimpia után? Tehát Guzel az olimpia előtt nem hazudott? De mit csinált Maxim ebben az öt évben? Hol tevékenykedett, ha egyikük sem találkozott vele soha?

A következő percben Szubotáj megállította a lovát, és leszállt róla. Tudta, hogy közel a falu, és hogy a hátralévő távot már úgy fogja megtenni, hogy kantáron vezeti a fekete mént. Elképesztő zsibongást érzett a gondolatai dzsungelében, és csakhamar olyan elméletek születtek meg az agya hátsó zugában, hogy amikor azok folyvást előretüremkedtek, a tatár először megrémült tőlük.

Aztán egyre csak hívogatta, futtatta és dajkálgatta ezeket a gondolatokat, és akármennyire is igyekezett, nem tudta őket sem megkerülni, sem önhatalmúlag bolondságnak nyilvánítani és elvetni. Majd amikor kikristályosodott egy végső felismerés, a tatár szó szerint lemerevedett. De olyannyira, hogy a fekete mén elkezdett legelészni mellette, és nagyokat harapott a puszta ványadt füvéből, mert úgy érzékelte, hogy erre most bőven lesz ideje, ha már az embere is csak mulyán álldogál, vagy legfeljebb poroszkál…

Pedig Szubotáj épp most találta ki, hogy hova kell mennie. Mégis felült a lóra, és belevágta a sarkait az állat oldalába, hogy minél hamarabb elérje a falut.

Reménykedett benne, hogy Lelle még ébren lesz, és az imái meghallgatásra találtak. A derék özvegyasszony a jurta közepén ült, és a tűz fényénél az édesdeden alvó árva gyerekek ruháit foltozgatta. Amikor föltekintett a varrnivalóból, és meglátta, hogy ki tette tiszteletét a sátrában, rögtön felállt az egyszerű kis sámliról, végigsimította a ruháját, és hálás tekintettel nézett a tatárra.

– Légy üdvözölve minálunk, jeles törzsfő – szólalt meg csöndesen, azon a békés és édes hangon, amit Szubotáj annyira szeretett. – A Világügyelő Férfiú vezesse lépteidet mindenkoron.

Bármilyen kemény katona, sőt vadászpilóta is legyen valaki, még ha egy egész evilági küldetés gondja is nyomja a mellét, akkor is ellágyul, ha ilyen kedvesen fogadják. Arról nem is beszélve, hogy ez a fogadtatás éles ellentétben állt a korábbi kirohanásokkal és átkokkal, amelyekről immár mindketten szerettek volna megfeledkezni, legalábbis Lelle szavai erre utaltak:

– Bocsánatodat remélem, derék törzsfő. Meggondolatlan és hitetlen valék a minap, nincsen rá mentségem. Belátom immár, hogy minden szavad igaz. Nem is tudom, miért kételkedtem tebenned valaha is. Napkelet és napnyugat minden boldogsága költözzön fővezéri jurtádba nemes asszonyod oldalán – hajtotta meg magát az özvegyasszony.

Szubotájnak megint csak különös érzések lepték el a szívét. Furcsa módon azt tapasztalta magán, hogy nincs más vágya, mint ezt a megejtően bocsánatkérő asszonyt átölelni, magához szorítani és összecsókolni. De aztán elhessegette ezeket az érzeményeket, hiszen igencsak fontos dolog miatt érkezett:

– Ismered a rovást, Lelle, tudom jól – szólott halkan, de határozottan. – Épp ezért feladatot adok neked.

– Parancsolj velem, jeles uram – bólintott Lelle.

– Elmesélek neked valamit a Világügyelő Férfiú nyelvén, mert a bizodalmam benned több, mint valaha gondolnád – bocsátotta előre Szubotáj. – Hozd hát a szerszámokat.

Az özvegyasszony hirtelen nagy szemeket meresztett, de máris a jurta fala felé fordult, és leemelte a tárolókról a szükséges hozzávalókat, a pálcákat és a faragókést.

– Figyelmezz rám alaposan, Lelle – kérte Szubotáj. – Híven kell a rovásokat vésned, mert a Világügyelő Férfiú nyelvén fogom elmondani közlendőmet. Mindenik betűnek helyén kell lennie.

– Megértém parancsodat, jeles törzsfő – bólogatott szolgálatkészen Lelle.

– De nem csak ennyi lészen a feladatod – folytatta a tatár. – A rováspálcákat híven megőrizzed, mert ha legközelebb meglátsz engem, hangos szóval fel kell előttem olvasandanod minden üzenetet, amit én ma éjszaka a lelkedre bízok.

Az özvegyasszony olyan szerelmes pillantást vetett a törzsfőre, hogy ha annak a leghalványabb fogalma lett volna a női lélekről, akkor pontosan tudhatta volna, hogy Lelle soha többé nem szeret már senki mást, csakis őt.

– Akkor mondom – bólintott a tatár, és belekezdett: – Já, Szubotáj, posziláju szobsennyije szamamú szibjá…