Osmosis – 423. fejezet

Miután Nihuc és Jalgadel átadták az őrjáratnak a gyanúsítottakat, gyalog indultak haza a kocsmából. A vezérezredesnek ugyan nem kellett a hátára vennie a részeg testőrt, de úgy értékelte, egy hosszú séta a friss levegőn nem fog megártani neki. Ebben igaza is lett, mert Jalgadel mindjárt a második utcasarkon egy észszerű kérdést tett fel:

– A kocsmárost nem kellett volna bevitetni? Lefogadom, hogy kezdettől fogva tudomása volt arról, amit ezek a gazemberek terveztek, elvégre sok mindennek lehetett fültanúja.

– Ebben igazad van – ismerte el Nihuc –, csakhogy a bűnmegelőzésben a nép ajkán fakadó szóbeszéd is nagyon fontos. Minden potenciális bűnelkövetőnek tisztában kell lennie azzal, hogy mi vár rá, ha letér a törvény útjáról. És most egy darabig ennek a célnak a szolgálatában fog működni a derék kocsmáros, hiszen mindenkinek el fogja mesélni, hogy mi történt ma este. Ez sokkal többet ér, mintha plusz egy gyanúsítottat állítanánk bíróság elé.

Nem lehetett tudni, hogy Jalgadel elfogadta-e ezt az érvelést, avagy sem, mert nyúlfarknyi merengés után rázendített egy igen pikáns témájú dalocskára, és egészen addig kipirultan harsogta, amíg a vezérezredes rá nem szólt, hogy fogja be a pofáját, és inkább koncentráljon a lépteire, ha nem akar záros határidőn belül az árokban landolni.

A részegekre oly jellemző hangulatváltás jegyében a testőr két utcával odébb már igencsak búnak eresztette a fejét, és majdhogynem sírós hangon jelentette be:

– Egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy téged csak úgy elvesznek tőlem. Ráadásul ilyen hamar. Hát mi lesz akkor szegény fejemmel?

– Kénytelen leszel egyedül boldogulni – morogta Nihuc. – Ehhez jó kezdet lenne például, ha legyűrnéd magadban az alkohol utáni vágyat.

– Én még nem állok készen arra, hogy egyedül maradjak Evilágon egy emberi testbe zárva – siránkozott tovább Jalgadel.

– Már csak ezért is hasznos lenne, ha sürgősen leszoknál az italról, és nem rejtem véka alá, hogy ez alatt a teljes absztinenciát értem.

A testőr, mintha meg sem hallotta volna gazdája intő szavait, tovább folytatta a méltatlankodást:

– És mindezt egy olyan hiba miatt, ami nem is hiba? Hát a kormányzó előbb-utóbb úgyis megtudta volna az igazságot! Akkor meg mitől olyan főbenjáró bűn ez?

– Húzzál már bőrt a fogadra, te szerencsétlen! – csitította dühösen Nihuc. – Kiplakátolni esetleg nem akarod a témát? Nem lehetsz olyan részeg, hogy azt hidd, a környéken lakók mindegyike süket!

Egy időre abbamaradt a jajveszékelés, és később is már csak egészen halkan jegyezte meg a testőr:

– Mi lenne, ha egy kicsit belehúznál a Tervbe, Nihuc?

– Egészen pontosan hogy érted ezt?

– Hát csak úgy, hogy mutasd meg nekik, mennyire tökös fickó vagy – magyarázta Jalgadel. – Mutasd meg nekik, hogy a te elszántságod és karakánságod nélkül nem fog sikerülni a Tervnek ezen szakasza. Bizonyítsd be, hogy rosszul ítéltek meg, és nemhogy kiiktatniuk nem volna okos dolog, hanem továbbra is szabad kezet kell kapnod még hosszú ideig.

Nihuc mélyen elgondolkodott. Nem is mond akkora butaságot ez a részeg testőr! Végül is más megoldás amúgy sem jöhet szóba. A visszakozás itt már semmit sem segít, azzal egyetlen perccel sem odázhatja el a kiiktatásának idejét. Mi marad tehát? Az előírt program szélsebes felpörgetése, és a lehető leghatározottabb végigvitele. Egyedül az lehet a nyerő taktika, semmi más.

Mintha Jalgadel is megérezte volna valahogy, miszerint a főnökében kedvező folyamatok zajlanak, legalábbis erre utalt, hogy diadalittasan így kiáltott:

– Na ugye, hogy nem is olyan hülye ez a részeg testőr! Igazam van?

A vezérezredes most már megragadta az emberi klónja grabancát:

– Most kértelek meg utoljára, hogy csavard le a hangerőt – sziszegte az arcába. – Ha képtelen vagy felfogni, hogy nem hangoskodunk az utcán éjnek idején, hát vannak más módszereim is, amikkel gyorsabban megtaníthatlak rá.

Aztán, amikor továbbindultak, békülékenyen hozzátette:

– Egyébként igazad van, tényleg meg fogom mutatni nekik, hogy mennyit ér ez a Nihuc fedőnevű metamorf. Már holnapután megindítjuk az akciókat.

– Miért nem mindjárt holnap? – érdeklődött Jalgadel, szinte suttogva.

– Többek között azért, mert te holnap másnaposan fogsz dögleni a hajdani feleségem ágyában. De az első akció megszervezéséhez egyébként is több időre lesz szükségem – közölte Nihuc, aki ekkor már eldöntötte, hogy a főbírák karával, ezzel a gyomorforgatóan romlott és korrupt testülettel fogja kezdeni a sort. Még a jellegzetes farkasvigyor is kiült az arcára, amikor elképzelte, miféle szerfölött érdekes jeleneteknek lesz majd tanúja a Kormányzói Palota aulája.

Két nappal később a kvinta utolsó napja, azaz bornap volt, így nem fenyegetett az a veszély, hogy bárki illetéktelen személy tanúja legyen az első akciónak. Az aulában egyelőre csak Nihuc, Jalgadel, illetve a vezérezredes tízfős, válogatott csapata volt jelen. A földszinti helyiség közepén hosszú asztalsor állt, ide várták a meghívott vendégeket.

Nos, Osmosis Köztársaság kilenc főbírája hamarosan meg is érkezett. Látszott rajtuk, hogy csöppet sincs ínyükre ez a találkozó, amelyet az országbíró a szabadnapjukra hívott össze.

Elsőként Elikolanni úr, a főbírák tanácsának rangidős elnöke lépett be az aulába. Kényszeredett mosollyal köszöntötte Nihucot, és máris a homlokát ráncolva tekintett körbe a helyiségen. Sehogy sem tetszett neki, hogy csakis kormányzói testőröket lát maga körül, és az asztalsorra is gyanakodva pislogott. Mi ez a különös összeállítás? Kilenc szék az egyik oldalon, és csupán egy a másikon?

Mintha magától értetődő lett volna, helyet foglalt azon a bizonyos egyetlen széken, de Nihuc odament hozzá, és tájékoztatta, hogy az ő helye a túloldalon van. Ekkor megkerülte az asztalsort, és leült a kilenc szék közül a középsőre, de az országbíró oda is utánament, udvariasan felsegítette, majd odavezette az asztalsor széléhez, és a kilencedik széken mutatott neki helyet.

Ekkor már a többi főbíró is értetlenül pislogott, főleg amikor az egyik testőr elreteszelte a bejárati ajtót, a többi pedig elfüggönyözte a helyiség ablakait, hogy még véletlenül se láthasson be senki.

A vezérezredes odasétált a magányos székhez, letelepedett rá, végigtekintett a vele szemben ülő jeles testületen, majd belekezdett a mondandójába:

– Tisztelt főbíró urak! Elöljáróban bocsánatot kérek, amiért éppen bornapra hívtam össze ezt az ülést, de a megtárgyalandó témák igen fontosak. Mint azt talán már tudjátok, vagy legalábbis sejtitek, Dariosz kormányzó úr nyugati hadjáratának végeztével kezdetét veszi majd Osmosis Köztársaság életének legjelentősebb persorozata. Elsőként az egyházi pereket említeném, de várhatóan a kormányzó úr ellen merényletet elkövető orzók, illetve a…

– Valóban emiatt hívattál össze minket bornapon, Nihuc? – csattant fel egy méltatlankodó hang. – Hiszen mindez csak hónapok múlva várható!

Természetesen Elikolanni főbíró volt a delikvens, aki vérig sértve érezte magát, amiért csak az asztal végén kapott helyet, mint valami kis taknyos bírósági írnok, és már jó ideje fortyogott benne a düh.

Nihuc lassan odafordította a fejét, és jelentőségteljes hangon annyit mondott:
– A megszólításom: országbíró úr. És ezen az ülésen csak az beszélhet, akinek szót adok.

Hirtelen átható csönd támadt az aulában. Ez már olyan fokú sértésnek számított a nagy tiszteletű Elikolanni főbíró személyét illetően, amilyenre emberemlékezet óta nem volt példa.

– Nos, mint bevezetőmben említettem – folytatta könnyed modorban Nihuc –, igen fontos perek, sőt persorozatok várhatóak országunk közéletében, amelyek jelentőségüknél fogva megkövetelik, hogy a majdani ítéleteket minden szempontból feddhetetlen, becsületes, elfogultságtól mentes bírák mondják ki, tehát…

– Csak nem arra célzol, amire gondolok? – szólt közbe újra Elikolanni úr. – Hogy merészeled? A testület nevében kikérem magamnak ezt az eljárást!

Nihuc felemelkedett a székéről, és elindult az asztalsor vége felé.

– Ami itt folyik, az máris kimerítette a botrány fogalmát! – rivalgott Elikolanni. – Tud arról a kormányzó úr, hogy te mit művelsz itt?

Az asztalsor végére érve Nihuc elhaladt a méltatlankodó főbíró mellett, és amikor mögé ért, intett Jalgadelnek, aki a megbeszéltek értelmében nem sokkal odébb, a fal mellett strázsált.

– Meggyalázod a Kormányzói Palota míves épületét, Nihuc? Hogy vetted ehhez a bátorságot? Vajon mit szól majd hozzá a kormányzó úr, ha hazatér? Éppen a Köztársaság legnívósabb helyszínét választottad ki, hogy alantas gyanút fogalmazz meg a főbírói kar feddhetetle…

Elikolanni úr nem tudta végigmondani ezt a mondatot, és ennek végtelenül egyszerű oka volt. Nem, a főbíró úrnak nem támadt köhögési rohama. Nem, a főbíró úr nem gondolta meg magát időközben, és a mondanivalója sem fogyott el. Pusztán annyi történt, hogy az Elikolanni úr háta mögé érő vezérezredes átvett Jalgadel testőrtől egy kardot, aztán lendületes félfordulattal, egyetlen jól irányzott suhintással lemetszette Elikolanni úr fejét.

Az ominózus fej nagyot döndülve pattant egyet a kövezeten, majd kétszer megpördült a saját tengelye körül, és végül úgy állt meg, hogy Elikolanni szemei az asztalsornál ülő főbírákra meredtek. Hátborzongató látvány volt. Mintha a testület elnöke még halálában is ellenőrizni akarta volna a hatalma alá tartozó közszolgákat.

Nihuc mindeközben a legnagyobb nyugalommal foglalta el a helyét, és közömbös hangon folytatta:

– Ha van még valaki, akinek nem világos, hogy itt csak az beszél, akinek szót adok, az jelezze bátran… Nos, senki?… Remek, akkor végre haladhatunk. Szóval, amiről beszélni szeretnék ma, az a becsületes bíráskodás. Mert hiszen, kedves uraim, titeket azért tart el Osmosis népe, hogy mindennemű befolyástól mentesen, a részrehajlás legcsekélyebb gyanúja nélkül ítélkezzetek. És nem győzöm hangsúlyozni, hogy az előttünk álló persorozat végén olyan ítéleteknek kell születniük, amelyek messzemenően találkoznak a közvélemény igazságérzetével. Ezenfelül pedig ne újabb társadalmi feszültségek szításához járuljanak hozzá, hanem a köznyugalomhoz. Csakhogy alkalmasak vagytok-e erre a feladatra, jeles urak? Nézzük! – csettintett Nihuc, mire az egyik testőr odasietett hozzá, és átnyújtott neki egy bőrmappát.

A vezérezredes az asztalra helyezte a míves dossziét, és nagy műgonddal lapozgatni kezdte:

– Ez például egy tavalyelőtti ügy iratanyaga, amelyben te hoztál ítéletet, Tademisz főbíró – emelte a tekintetét Nihuc a vele szemközt ülő férfira. – Egy bizonyos Kaluerin nevű nagybirtokos esetét tárgyaltad, amelynek a lényege röviden összefoglalva annyi, miszerint ez a nagybirtokos nem kevesebb, mint százharminchét földbérlőt fosztott ki és tett földönfutóvá. Nos, az iratanyagot átnézve meglehetősen egyértelmű a helyzet.

Eközben két kormányzói testőr becipelt a helyiségbe egy hatalmas homokórát, és miután letették Elikolanni úr feje mellé, meg is fordították az állványon a szerkezetet, így a homokszemek szép lassan elkezdtek peregni az alsó üvegtartályba.

– Már úgy értem – folytatta Nihuc –, hogy minden ép igazságérzettel rendelkező ember számára teljesen világos, hogy a perben a százharminchét földbérlőnek volt igaza, nem pedig a földbirtokosnak. Te viszont, Tademisz főbíró úr, végül mégis Kaluerin javára döntöttél. Mi volt ennek az oka?

A főbíró remegő szájszéllel így szólt:

– Nézd, méltóságos országbíró uram…

– Elég csak az országbíró, ne vigyük túlzásba – intett nagy kegyesen Nihuc, miközben hátradőlt a székén, és keresztbe rakta a lábait.

– Szóval, az igazságérzet és a jog két nagyon különböző dolog… Hogy is mondjam…, nem mindig járnak kéz a kézben, ez nyilvánvaló – hebegte Tademisz, majd egy bátrabb mondatra is vállalkozott: – Már megbocsáss, országbíró úr, de te nem vagy jogvégzett ember, így nem feltétlenül láthatod át, hogy a…

– Kérlek, ne fussuk le ezeket a fölösleges köröket – vágott közbe Nihuc, majd cinikus hangon szabadkozva hozzátette: – Elnézésedet kérem, főbíró úr, amiért pontatlanul és hiányosan fogalmaztam. Ez okozhatta a félreértést köztünk, és ez kétségtelenül az én hibám. De akkor most tiszta vizet öntök a pohárba. Nem áll szándékomban a szóban forgó ítéletedről vitatkozni, hiszen mind jól tudjuk, hogy az téves, elfogult és vérlázítóan igazságtalan. Épp ezért az Osmosis Törvénykönyve által rám ruházott hatalom jegyében én már halálra ítéltelek. Most már csak a kivégzésed módozatai vannak terítéken, ezért kérdeztem, hogy miért döntöttél úgy eme per végén, ahogy döntöttél. Felteszem, számodra sem mindegy, hogy karóba húzatlak-e, felköttetlek-e, vagy megúszod a jóval kíméletesebb lefejezéssel.

Hatalmas csönd támadt az aulában. A kormányzói testőrök rezzenéstelenül álltak a helyükön, a főbírák pedig rémült döbbenettel meredtek egymásra. Mindeközben talán még a homokszemek pergését is hallani lehetett.

Nihuc ekkor felemelkedett a székéről, és fel-alá járkálva, kedélyes hangon rögtönzött egy pompás kiselőadást. A fejtágító a különféle kivégzési módozatokat hasonlította össze, kiemelt tekintettel az elítéltnek okozott fájdalom és szenvedés mértékéről, illetve annak időbeni kiterjedéséről.

A részletes ismertető végén Tademisz falfehér arccal bámult az asztalon fekvő mappára, amely a szóban forgó per iratanyagát tartalmazta. Nagyokat sóhajtva gondolkodott, aztán szerfölött fakó hangon így szólt:

– Ez év elején volt a lányom esküvője…

– Nem értem, kicsit hangosabban! – vágott közbe szigorúan Nihuc, aztán visszaült a főbíró elé.

– Ez év elején volt a lányom esküvője – ismételte meg immár sokkal határozottabban a főbíró. – A jeles alkalomra Kaluerin úr a lányomnak ajándékozott egy jelentős méretű gyümölcsöst, a birtok gondozásához szükséges huszonöt rabszolgával.

– És miért cselekedett így? – kérdezett rá a konkrétumokra Nihuc.

– Mert ez volt köztünk a megegyezés tárgya – ismerte el a főbíró. – Ezt kaptam cserébe a Kaluerin úrnak kedvező ítéletért.

– Azaz milyen ítéletért? – firtatta Nihuc egy jóindulatú és végtelenül kedves tanítónő modorában, aki minden módon próbál segíteni a kis nebulónak.

– A szégyenletes, aljas, embertelen és végtelenül igazságtalan ítéletért – sorolta a főbíró, és a mondat végére érve kitört belőle a sírás.

Az országbíró átnyúlt az asztalon, és atyaian megpaskolta Tademisz kézfejét:

– Na ugye, hogy nem is olyan nehéz kimondani az igazságot! – harsogta diadalmasan. – Nagyon köszönöm, Tademisz! Visszaadtad a hitemet, hogy nem fog úgy leperegni az életem, hogy Osmosis egyetlen főbírájának szájából sem hallhatok soha egyetlen igaz szót sem!

Kísérteties lezárás gyanánt ekkor Jalgadel megütötte a homokóra állványzatára szerelt gongot. A testőr ezzel azt jelezte, hogy az időmérő eszközben tárolt utolsó homokszem is lepergett.

Nihuc újra felemelkedett a székéről, aztán széles terpeszben megállt az asztalsor előtt, szigorú szemmel végigtekintve a maradék nyolc főbírón, majd így szólt:

– Uraim! Van egy olyan érzésem, hogy nem igénylitek egyesével ugyanazt a bizonyítási eljárást, amelyet az előbbiekben Tademisszel kapcsolatban bemutattam. Mind jól tudjuk, hogy korrupt, aljas gazemberek vagytok mindahányan, és az elmúlt esztendőkből tucatszám lehetne idézni a hasonló bírósági eseteket bármelyikőtökkel kapcsolatban. Legszívesebben az Arénába küldeném mindannyiótokat, és csak annyi választási lehetőségetek maradna, hogy oroszlánok, farkasok, avagy medvék tépjék darabokra a hitvány testeteket. Csakhogy nekem, mint felelős országbírónak, elsősorban a Köztársaság érdekeit kell szem előtt tartanom.

Nihuc itt tartott némi hatásszünetet, és a tekintetét immár a szemközti falon függő országcímerre emelve így folytatta:

– Nehéz, bonyolult és veszedelmes időket élünk. Mindannyian a saját bőrünkön érezhetjük, hogy a társadalmunk felbolydult, és ebben a pattanásig feszült helyzetben elég egy szikra, amely azonnal lángba borítja az országot. Ennek a lángnak a neve pedig nem más, mint a polgárháború. Ilyen körülmények között a legnagyobb felelőtlenség lenne a részemről mindannyiótokat kivégeztetni. Osmosisnak mind a kilenc főbíráját halálra ítélni egyenlő lenne a Köztársaság halálos ítéletével is. Mert hiszen mi következne be egy ilyen esemény után? Fejetlenség, lázadás, önbíráskodás, testvérharc, a csőcselék tobzódása, káosz, polgárháború. Mindezek előidézése a lehető legtávolabb áll tőlem. Éppen ezért egy újszerű és szokatlan megoldást találtam ki.

Az országbíró odaintett a testőreinek, mire azok újra átfordították az állványon a homokórát.

– Úgy döntöttem, hogy kilenc korrupt gazember közül csak háromnak kell meghalnia, szerintem ez egy elfogadható és közéleti szempontból egészséges arány a belháború elkerülésének oltárán – ismertette hitvallását Nihuc, aztán hozzákezdett a leltárhoz: – A főbírói testület elnökének feje már a kövezetről figyel minket, tehát ezzel megvagyunk. A második legkönnyebben megvesztegethető társatok, Tademisz lefejezése immár csak napok kérdése. Tájékoztatásul közlöm, hogy ez az esemény a Bírósági Palota belső udvarán fog megvalósulni, és Osmosis Köztársaság minden rendű és rangú bírája a szemtanúja lesz, legfőképp elrettentő és okító jelleggel, a miheztartás végett. Csakhogy fennmarad még egy megsemmisítendő aljas bitang…

Nihuc itt újra elhallgatott egy percre. Jellegzetes farkasvigyorral pásztázta végig a főbírák arcát, aztán előrenyújtotta a kezét, és rámutatott a testület rémült tagjaira:

– Ti fogjátok eldönteni magatok között, hogy ki legyen a harmadik halálraítélt. Másképp fogalmazva, ti határozhatjátok meg, hogy Osmosis Köztársaság főbírói testületében ki a harmadik legnagyobb gazember. És erre mindössze annyi időtök van, amíg ez a homokóra lepereg. Ha addigra megszületik a döntésetek, akkor tiszteletben tartom, erre a becsületszavamat adom. Hat ember innen bántatlanul hazamehet – intett Nihuc, mire a legényei felszabadították a főbejáratot, és a függönyöket is széthúzták

– A harmadik legnagyobb gazember a következő kvinta végén az Aréna porondján fog számot adni a küzdőképességéről, még nem döntöttem el, hogy milyen vadállatok ellenében – közölte elgondolkodva Nihuc, aztán úgy harsant fel a hangja, mint valami végítélet trombitája: – Ám ha nem sikerül döntésre jutnotok, akkor ugyan mindannyian főbírók maradtok, de eközben minden vagyonotok az államra száll, és az összes rokonotokat száműzöm Osmosis szigetéről. Asszonyt, gyereket, unokát, mindenkit. Úgy maradtok itt egyedül a fertelmes bűnötökben, mint az ujjam. Pontosan ugyanolyan nincstelenek lesztek, mint a főtemplom mögött kolduló nyomorultak, és árvábbak lesztek, mint akiket az egyetlen igaz Isten hagyott magára. Gondolkozzatok hát el a szavaimon, és döntsetek belátásotok szerint.