– Ha már az angol nyelv szóba került – kapott az alkalmon Mario –, mondd csak, te készítetted azt az angol nyelvű feliratot, amely az előcsarnokban fogadja a látogatókat?
– Nem én festettem a saját kezemmel, de természetesen az én útmutatásom nyomán készítették el – felelte Dariosz.
– És nem furcsálltak semmit, akik pingálták? Vagy nem kérdezősködtek?
– Nem szokás kérdezősködni, amikor kiadok egy utasítást – mosolyodott el a kormányzó. – Egyébként pedig azt mondtam, hogy azok az istenek betűi, és maga a szöveg is az égi hatalom dicsőségébe ajánlja az Olimpiai Játékokat.
Mario elvigyorodott:
– Ezek szerint mi most az istenek nyelvén beszélgetünk?
– Valahogy úgy.
– Bevallom neked, amikor a molinó alatt álló katona néhány órával ezelőtt a színed elé vezetett minket, meggyőződésem volt, hogy ő is valamiféle beavatott.
– Az a katona a világon semmiről sem tud, és hidd el nekem, nem is akar. Itt még hadnagyok és századparancsnokok sem kíváncsiskodnak, nemhogy az őrség egyszerű tagjai. Az a derék közlegény kapott egy utasítást, ami úgy szólt, hogy a molinó alatt gyülekező egyéneket, akik értik is a feliratot, azonnal elém kell vezetnie. És kész. Nincs kérdés, nincs érdeklődés. Tudja a dolgát, és teszi is, hűségesen.
Lassan sötétedni kezdett. A kormányzó újabb palack bort hozatott, és intézkedett, hogy meggyújtsák a helyiség falain sorakozó fáklyákat és az asztalon álló gyertyákat.
– Ha már a témánál tartunk, bevallom, kissé csalódott vagyok – szólt Dariosz, amikor újra kettesben maradtak. – Rég bealkonyodott, de amint látod, rajtad kívül egyelőre nincs más földi jelentkező.
– Ez ne keserítsen el, hiszen jó néhány nap van még hátra az olimpia kezdetéig – vigasztalta az olasz fiú. – Nem tudom, hogy miért, de van egy olyan érzésem, hogy az ünnepélyes megnyitóig nem csak ketten leszünk.
– Ami azt illeti, már most sem ketten vagyunk – árulta el a kormányzó, majd elmesélte, hogyan jött rá egy egyszerű gesztus nyomán, hogy Sztavrila, a fiatal özvegyasszony, a sziget egyik nemes úrhölgye szintén a Földről származik. Egyre jobban beleélte magát a nagy találkozás elmesélésébe, egyedül az zökkentette ki, amikor észrevette, hogy Mario szája széle jelentőségteljes mosolyra biggyed.
– Na, mi az? Mit vigyorogsz ilyen gúnyosan? – vonta kérdőre a fiút.
– Távol álljon tőlem az ilyesmi – tárta szét színpadiasan a karját Mario. – Én inkább kíváncsian várom, hova fut ki ez a történet, mert van egy olyan sanda gyanúm, hogy a lakosztályodban fog végződni, pihe-puha párnák közt. Jól tippelek?
Dariosz nem felelt. Ehelyett hosszan, elgondolkodva bámult az asztalon álló gyertya fényébe.
– Ajjaj, rosszat sejtek – vakargatta a füle tövét az olasz fiú. – Azt hiszem, darázsfészekbe nyúltam.
– Előtted nem szándékozom tagadni, hogy egészen beleszerettem abba a nőbe – vallotta be minden átmenet nélkül Dariosz, és maga is meglepődött, milyen elképesztően jó érzés volt kimondani ezeket a szavakat. Most döbbent csak rá, hogy a Sztavrilához fűződő érzelmeinek nehézségét többek között az adja, hogy idáig nem beszélhetett róla senkivel. Másik földi emberrel meg aztán főleg nem.
– Tudod, én egészen másképp éltem meg a találkozásunkat, mint ő – magyarázta a fiúnak. – Számomra majdhogynem letaglózó volt az élmény, hogy ennyi idő után végre szemtől szemben állhatok egy földi emberrel, és immár nem vagyok egyedül ebben a világban. Már eleve ez a tény is erősen növelte Sztavrila vonzerejét, és nem tagadom, fogyasztottam egy kevéske bort is azon az estén, így hát…
Dariosz azért hagyta abba az emlék fölidézését, mert észrevette, hogy az olasz fiú egyre riadtabb arccal feszeng a helyén.
– Hát veled meg mi történt? – kérdezte csodálkozva.
– Mi tagadás, kezdenek megrémíteni bizonyos párhuzamok – vallotta be Mario.
– Miféle párhuzamok? – vonta össze a szemöldökét a kormányzó.
– Nézd, Dariosz, én egyenes ember vagyok, ezért megkérdezem nyíltan: ugye, nem azt forgatod a fejedben, hogy még ma éjjel a magadévá teszel engem a lakosztályodban?
– Hogy tessék???
– Most mit értetlenkedsz? Percek óta arról mesélsz nekem, milyen elementáris hatással van rád bármilyen másik földi ember, és már emiatt is vonzalom ébred benned. Ráadásul most nem egy kevéske bort fogyasztottál, mint az ominózus estén, hanem jó sokat! Nekem meg most már egy zabszem se’ férne be hátulról, megmondom neked úgy, ahogy van!
Dariosz néhány másodpercig elhűlve bámult a fiú arcába, aztán kitört belőle a röhögés. De olyannyira, hogy alig bírta kinyögni:
– Megnyugtathatlak, veled kapcsolatban fel sem merült bennem efféle ötlet.
– Nono! – emelte fel a mutatóujját Mario, de már ő is vigyorgott. – Ne feledd, kormányzó, én olasz vagyok, pontosan tudom, mi folyt az ókori Rómában, különös tekintettel a birodalom végnapjaira!
Dariosz most már a térdét csapkodta:
– Ha majd találkozol Sztavrilával, rá fogsz jönni, hogy bár nagyon csinos fiú vagy, de a testi paramétereket illetően a nyomába sem érhetsz!
– Azt mindenképpen a javadra írom – ismerte el vihogva Mario –, hogy nem kínáltál meg cukorkával.
– Hidd el, fiatal barátom, tőlem ilyen szempontból biztonságban vagy – bizonygatta a kormányzó. – Különben is, mitől rettegsz? Hát nem te vagy a Sebezhetetlen?
Mario egy pillanatra elgondolkodott a dolgon, majd közölte Dariosszal a következtetését:
– Ebben a konstellációban csak akkor lennék nyugodt, ha biztosan tudnám, hogy a hímtagod fémből készült.
Most már az asztalra borulva, fulladozva röhögtek mindketten, és el kellett telnie egy kis időnek, mire bármelyikük meg tudott szólalni.
– Sajnálom, hogy kissé el kell rontanom a hangulatot, de valamit muszáj elmondanom – jelentette ki ekkor Dariosz. – Nem szeretném, ha illúziókba ringatnád magad, úgyhogy mielőbb túl kell esnünk rajta: megtiltom neked, hogy indulj az olimpián. Kérlek, ezt mindenképp vedd tudomásul, és fogadd el a döntésemet. A te képességed sokkal többet ér, mint hogy egy ilyen esemény alkalmával felfedjük és elpazaroljuk. Egész más terveim vannak veled, sokkal fontosabbak, mint egy egyszerű olimpiai bajnoki cím, ugyanis…
A kormányzó azért hagyta félbe a szónoklatát, mert ekkor a fiúból újra kibuggyant a nevetés. Dariosz megütközve bámulta egy darabig, aztán megérdeklődte:
– Mondd csak, mi olyan mulatságos már megint?
– Hogy mi? – vigyorgott Mario. – Hát kapaszkodj meg, derék kormányzó, de akármekkora hatalmad is van ezen a szigeten, nem tudsz nekem megtiltani olyasvalamit, amit én egyáltalán nem akartam elkövetni.
– Hogy érted ezt?
– A búbánat se’ akart indulni az olimpiádon – közölte Mario. – Honnan vetted egyáltalán, hogy én ilyesmire készülök?
– Na de hát te vagy a Sebezhetetlen! – értetlenkedett Dariosz. – Simán meg tudnád nyerni a…
– El ne kezdd nekem felsorolni, hogy milyen versenyszámokat nyerhetnék meg! Mégis, hogyan?
– Úgy értesültem, hogy az érkezésedkor fityegett egy kard az oldaladon. Neked nem tűnt fel?
– De. Feltűnt. Az agyamra is ment az elmúlt hónapokban, hogy mindenhova magammal kell hurcolásznom azt a haszontalan vasat, még a retyóra sem mehetek ki nélküle. Van fogalmad róla, hogy milyen kényelmetlen? Direkte örülök neki, hogy a közeledben tilos viselnem.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy nem tudsz bánni vele?
Mario összehúzott szemöldökkel fürkészte Dariosz arcát:
– Ugye, nem tévedek, ha azt állítom, hogy a kormányzóvá választásodnál nem volt döntő szempont a villámgyors észjárás? – jegyezte meg szemtelenül. – Honnan a francból tudnék én kardozni? Ember! Én egy húszéves kocka srác vagyok Torinóból, 2022-ből!
– De hát a számítógépes játékok, amikről meséltél…
– Mondd, te teljesen megbuggyantál ezen a szigeten? Vagy csak a bort nem bírod? A számítógépes játékokat nem igazi karddal játsszák, hanem kontrollerrel! Javíts ki, ha tévednék, de az olimpiád programjában nem nagyon fedeztem fel olyan versenyszámot, hogy kontrollerrel történő kardozás.
Most már Dariosz is felfogta végre, micsoda marhaságon „kardozott” már hosszú percek óta. Arra gondolt, hogy azt az utolsó két-három pohárka bort már valóban nem kellett volna felhörpintenie. Ebben is igaza van a fiúnak, bármilyen szemtelen módon is fogalmazta meg.
Mindazonáltal csöppet sem haragudott Marióra, sőt néha kifejezetten szórakoztatta a szövegelése. Hozott ebbe a különös, néha gyermekded, máskor meg túl vaskos humorú világba valamit, ami a régi életére emlékeztette, és ami annyira hiányzott neki itt, ezen az idilli szigeten.
