Osmosis – 418. fejezet

A késő őszi Nap már nagyon gyengécskén sütött be Szurokvár ablakain, amikor a kisteremben vacsorához készülődtek az uralkodói udvar előkelőségei. Az asztalfőn Öggerund őrgróf ült, jobbján az unokatestvére, Kalrund fejedelem, balján pedig az ő lánya, Lanagrid foglalt helyet.

A fiatalasszony igencsak mélabúsan bámult maga elé. Végtelenül unta már a Szurokvárban történő raboskodást. Mert ő így élte meg azt a helyzetet, amelyet normális esetben vendégeskedésnek kellett volna tekintenie.

Az előző estén éppen emiatt veszett össze atyjával, amikor Kalrund a vendégszobájába kísérte. Merthogy raboskodásnak nevezte a vendégeskedést.

– Miért? Tán nem rabok vagyunk itt, atyám? – háborgott Lanagrid. – Tán oda mehetünk, ahová akarunk? Tán van még trónod, országod? Van még hadsereged, mely biztosíthatja szabad elvonulásunkat? Akár csak egy nyomorult ezreded is?

– Meg ne halljam még egyszer, hogy így beszélsz! – A fejedelem tekintete villámokat szórt. – Jól nézünk ki, ha már te is megkérdőjelezed a Kalrundok jogát az ősi trónhoz! Az még nem jutott eszedbe, hogy azt a trónt te fogod örökölni?

– Örökölnöm csak azt lehet, ami az atyámé.

– Fogd be a szád! Eddig tekintettel voltam másállapotodra, de ne élj vissza a türelmemmel, Lana! A gyerek tán elvette az eszedet? Nem bírod felfogni, hogy miért vagyunk itt? Hamarosan Öggerund seregeinek élén fogok belovagolni Rőtvárba, és minden mocskos árulót a bakó kezére adok!

– Én már nem hiszek ebben, atyám – szólt lemondóan a lány, és hátat fordított az apjának. – Túl sokat vársz a kuzinodtól, de lassan be kellene látnod, hogy az őrgróf egyszerűen bolond.

Kalrund rátette a kezét a lánya vállára, és maga felé fordította:

– Miket beszélsz, Lana? Ne légy tiszteletlen a vendéglátónkkal, aki nem mellesleg a rokonunk.

– Rokon vagy nem rokon, édesmindegy. Ez a férfiú a szó legszorosabb értelmében elmebeteg. Nem hiszem el, hogy ezt még nem vetted észre, atyám.

– Elismerem, vannak furcsa dolgai – hagyta jóvá a fejedelem. – Faragatlan és különc, néha egyenesen barbár, de ettől még nem bolond. Az a te bajod, Lana, hogy az én kifinomult udvaromban nevelkedtél fel, és fogalmad sem lehet Evilágról. Amíg ide nem vetődtünk, azt hitted, hogy a norlingok minden országában ugyanolyan viszonyok uralkodnak, mint a te otthonodban. Most pedig döbbenten állsz az új élmények előtt, és kényeskedsz.

– Valóban kényeskednék? – húzta fel magát Lanagrid. – Atyám, ez a te jeles kuzinod fél a víztől, ezért se meg nem issza, se nem mosdik benne! Azt hiszi, hogy a víz betegségeket terjeszt! Szerintem utoljára a dadája fürdette meg… Hát olyan büdös, mint egy állat! Van fogalmad róla, mit állok ki minden közös étkezésnél? Ott ül tőlem egy karnyújtásnyira, én meg egész idő alatt azon igyekszem, hogy ne okádjam el magamat! Nem igaz, hogy te nem érzed!

– Ne feledd, lányom, hogy az állapotos asszonyok szaglása kifinomultabb, mint a…

– És azzal mi van, hogy fejjel lefelé alszik? Az is a kifinomult szaglásom miatt furcsa?

– Nem fejjel lefelé alszik, ne túlozz már el mindent ennyire! Öggerund nem egy denevér! Egyszerűen arról van szó, hogy csak úgy tud elaludni, ha lentebb van a feje, mint a lába, ezért intézkedett, hogy döntsék meg az ágyát…

– …ami egy koporsó.

Kalrund nagyot fújtatott:

– Minden istenekre, Lana! Miért akarsz mindenáron kihozni a sodromból? Talán nem voltál ott, amikor valamelyik régebbi közös vacsoránk alkalmával elmagyarázta ennek okát? Annyira lefoglalt a hányingered, hogy nem voltál képes odafigyelni?… Nem fél a haláltól. Ezt akarja közölni az istenekkel. Csak egy ostoba babona, nem kell neki különösebb jelentőséget tulajdonítani.

– Te mondtad mindig, hogy a babonaság és az elmebetegség között igen gyér a határmezsgye.

– Még hogy én? – hüledezett Kalrund. – Ilyet én egész biztosan nem mondtam neked soha.

Lanagrid hirtelen elfehéredett, és leroskadt az ágy szélére. Már tudta, hogy ezt valóban nem a szülőatyjától hallotta, hanem Iniciusz pátertől. A leendő gyermeke igazi apjától. És most annak ellenére kavarodott fel a gyomra, hogy Öggerund őrgróf a maga bűzlő aurájával még csak a környéken sem volt.

Azon az éjszakán Lanagrid legfőképp Estebantól számított vigaszra, mert amikor Szurokvár elcsendesült, a spanyol szakács rendszerint felkereste őt a vendégszobában, hogy hozzon valami finomságot.

– Ne haragudj, úrnőm, de csak ezt tudtam neked összeütni – mentegetőzött ilyenkor Esteban egy fatányérral a kezében. – Ezek itt, az őrgróf konyháján olyanok, mint a vademberek. Hogy mást ne mondjak, fűszerből csupán hármat ismernek: a sót, a közepesen durva sót, meg a még durvább sót.

Ez utóbbi persze vaskos túlzás volt, de az tény, hogy az aprócska Öggerund Őrgrófságot nem szelte át semmilyen főbb kereskedelmi útvonal, így a Déli-földrész egzotikus fűszerei sem jutottak el az országba. Igaz, nem is volt rá különösebb igény. A nemesség tagjai – és ebbe az uralkodó udvartartása is beletartozott – többnyire sült húst fogyasztottak valamilyen rém unalmas körettel, például kölesből, hajdinából vagy árpából készült kásával. A köznép pedig még ennél is egyszerűbben táplálkozott. A jobbágyok asztalán ritka vendég volt a hús, de annál gyakoribb a főzelék, a rozskenyér, néhanapján pedig valamilyen lopott erdei gyümölcs.

– Állítom, hogy ezek vademberek – háborgott a magányos estéken Esteban a fejedelem lánya előtt. – A zöldséget megvetik, szerintük olyasmit csak a kecskék meg a nyulak esznek. A gombától félnek, el nem tudják képzelni, hogy létezhet olyan gombafajta, amelyik nem mérgező, vagy valamilyen formában nem ártalmas az emberre. Mert az isteneik ezt mondták, és kész. A gomba rossz. A mártásokat pedig még hírből sem ismerik, maga a szó is ismeretlen volt előttük, amikor előadást próbáltam volna tartani nekik. Néha az az érzésem, hogy nem is ugyanazt a norling nyelvet beszéljük. Szóval, ezek vademberek, úrnőm, hidd el nekem. A konyha mutatja meg legjobban, hogy ki a vadember, és ki nem az.

Lanagrid ilyenkor csak bólogatott, mert tele volt a szája. Állapotos asszonyként igencsak kívánós volt, no meg farkaséhes, és a nap legnagyobb adományaként tekintett az éjszakai órára, amikor Esteban megjelent a vendégszobájában a kis fatálcájával, amelyen mindig valami különlegesség szerepelt. Párolt zöldség savanyú szőlőből készült szósszal, húsfalatkák apró fapálcikákra szúrva, mézes mártogatóssal, netán búzalisztből készült tésztás finomságok gombamártással leöntve. Lanagrid leginkább a mindig más alakot öltő tésztaféléket dicsérte, de ezek titkát Esteban nem volt hajlandó elárulni, pedig a lány igencsak kíváncsian faggatózott, tudni akarván az étel eredetét.

Az egyik estén a fejedelem lánya szerfölött buja hangulatba került az étkezés befejeztével. Hanyatt dőlt az ágyán, a szoknyáját felhúzta, látni engedve alteste minden porcikáját a hajdani szeretőjének, és félreérthetetlen szavakkal adta a tudtára, hogy teste-lelke kielégülésre áhítozik.

– Nem gondolnám, hogy ez jó ötlet, úrnőm – jegyezte meg csöndesen az ágy szélén gubbasztva Esteban, és láthatóan csöppet sem ragadta magával semmiféle érzéki hangulat.

– Örülök, hogy úrnődnek szólítottál – közölte szigorú hangon Lanagrid, még mindig kitárulkozva. – Ez csakis arra utalhat, hogy tisztában vagy vele, amit parancsolok, azt kötelességed teljesíteni.

– Ha férfi lennél, úrnőm, akkor tudnád, hogy az ilyesmi nem megy parancsra – mentegetőzött a spanyol.

Lanagrid új módszerre váltott. Felült az ágyon, hátulról odabújt a férfihoz, csókolgatni kezdte a nyakát, és közben a fülébe sugdosott:

– Rőtvárban soha nem voltál ilyen szemérmes… Hát mi történt veled, édes kis lovagom?

– Bárcsak még mindig Rőtvárban lennénk! – jajdult fel Esteban.

– Hát képzeld azt, hogy ott vagyunk – búgta szenvedélyesen a lány, és finoman beleharapott hajdani ágyasa fülébe.

– Csakhogy nyilvánvalóan nem vagyunk ott – mutatott rá a spanyol. – Én pedig annyira nekikeseredtem, hogy jószerével már élni sincs kedvem.

– Mi az istenek haragja van veled? – firtatta most már kissé ingerülten a lány, miközben visszavonta magát a spanyol közelségéből, és dühös arckifejezéssel térdelt az ágyon, egyelőre Esteban tarkójához intézve a szavait. Ez a helyzet hamarosan megváltozott, mert a férfi felpattant az ágyról, és immár szemtől szembe jelentette ki:

– Depressziós vagyok, úrnőm.

Hirtelen megfagyott a levegő a szobában.

– Hogy mi vagy? – értetlenkedett savanyú arccal Lanagrid. – Már régebben is észrevettem, hogy néha olyan szavakat használsz, amelyek nem is léteznek. Szerintem te találod ki őket. Norling földön nevelkedtél fel egyáltalán, vagy csak ezt hazudod? Ki a fene vagy? Talán egy kém?

– És ugyan kinek a kémje lennék, úrnőm? – tárta szét a karját Esteban, de legbelül nagyon is érezte, hogy most hibázott, és a Suttogó e percben biztosan nem lenne büszke rá. Megpróbálta hát menteni a menthetőt: – A depresszió valóban furcsa szó, készséggel elhiszem, hogy nem ismered. Magam is csak azelőtt hallottam, hogy Rőtvárba érkeztem volna, mégpedig egy felföldi javasembertől, aki azt mondta, hogy ha valaki csüggeteg, búskomor és életunt, az igazából kedélybetegnek tekinthető, aminek a tudományos megnevezése orvosi értelemben az, hogy depressziós.

A lány összeráncolt homloka és gyanúsan mozgó szemöldökei tanúskodtak róla, hogy Lanagrid csöppet sem elégedett meg ezzel a nyakatekert magyarázattal.

– Nem lehet, hogy inkább arról az ostoba kis cselédlányról van szó? – kérdezte szigorúan, miközben úgy igazgatta meg a ruházatát, hogy immár ne legyen esélye semmiféle szeretkezésnek.

– Miféle cselédlányról? – pislogott Esteban.

– Hát arról a buta pofájú szöszkéről – szólt végtelenül hidegen és megvetően Lanagrid. – Akinek még a tekintete is olyan ostoba, hogy tűzifát lehetne vele hasogatni. Az orra embertelen módon áll ki az arcából, ezért olyan az egész feje, mintha valami kutya vagy róka lenne. A neve Cia – sorolta a saját maga által meghatározott ismérveket az egyre ridegebb lány. – Minden istenekre! Cia a neve! Mint valami elbaszott tüsszentés!

– Nem értem, miért gondolod azt, úrnőm, hogy…

– Szorítsd össze a pofádat, Esteban! Még nem fejeztem be! – Lanagrid hangja most már egészen könyörtelen és fölényes volt. – Azt hiszed, nem látom, hogy szívesebben mártogatnád belé a pecsedet, mint hogy az én fejedelmi testembe mártogassad? Hát minek nézel te engem? Azt hitted, majd osztozni fogok rajtad egy moslékszagú szolgálólánnyal?

– Na de úrnőm, én minden istenekre megesküszöm neked, hogy…

– Ne esküdözz, te hitvány semmirekellő! Inkább takarodj a szobámból!

– Most egy kissé érzékeny vagy, drága mindenem, hiszen gyermeket vársz, és ez az állapot…

– Egy szót se többet! Könyörögsz meg nyekeregsz itt, mint valami szánalmas szardarab, és közben mindent elárulsz, ami minket valaha összekötött? Soha ne is lássalak többé!

Amikor azon az éjszakán Esteban mögött becsukódott a vendégszoba ajtaja, hirtelen mind a két fél összeomlott. Csak hát ez nyilván különböző megnyilvánulási formákban történt, elvégre két nagyon eltérő helyzetű emberről beszélünk.

Lanagrid végigdőlt az ágyon, amelyen eddig oly harciasan térdelt, majd belefúrta a fejét a párnába. Keserves sírásra fakadt, hiszen máris hiányzott neki a szeretője, aki jóformán az egyetlen ember volt, akiben megbízott ebben a rohadt Szurokvárban. Átkozta a terhességét, az ezzel járó érzékenységi rohamait, a túlfűtött vágyait, meg minden mást is, ami ehhez az ostoba veszekedéshez vezetett. Kétségbeesve gondolt arra, hogy ezzel a kirohanással talán tényleg elveszítette azt a férfit, aki miatt egyáltalán érdemes volt nap mint nap erőt venni magán, és kibírni az őrgrófsági száműzetés minden nyomorát, és ezt a haragszomrádot többé már nem lehet visszacsinálni.

Esteban pedig azon aggódott, hogy immár megbukott mint titkos ügynök, és többé semmilyen feladattal sem fogják megbízni. Még az is lehet, hogy a Suttogó és a társai nem is szabadítják ki, és nem viszik el Osmosisba, ahol zavartalanul és boldogan élhetné le azt az időt, ami még rá vár Evilágon. De ez még semmi, mert mi van akkor, ha a Földre sem fogják visszavinni, a saját életébe, amit olyannyira szeretne folytatni?

És mindez egy hülye elszólás miatt… Ó, hogy foszlott volna szét a nyelve, mint a rongyos palacsinta, amikor ezt az idióta „depresszió” szót ki bírta mondani! Hát nincs is rá megfelelő kifejezés a norling nyelvben! Mégis, mi jutott eszébe, amikor összevissza kevergette a hülye fejében a különböző fogalmakat? Miért nem bír egy kicsit várni, amíg kimond valamit? Miért nem képes egy kicsit higgadtabb, megfontoltabb lenni?

Ráadásul a Cia nevezetű szolgálólány története másnap folytatódott, mert az ebédnél véletlenül ráborította a feketebort Lanagrid ruhájára. Öggerund éktelen haragra gerjedt, és megvesszőztette a lányt, ott, mindenki előtt, az egész udvartartása és a személyzet többi tagjának szeme láttára.

Élveteg öregurak és fiatal katonai parancsnokok kedvtelve nézték végig, ahogy lemeztelenítik a lányt, majd hurkásra verik a hátát és a tomporát. Eközben Lanagrid árgus szemmel figyelte a fal mellett álldogáló Estebant, és immár igazolódva látta a gyanúját. Nyilvánvalóan nem sejthette, hogy a férfi a Föld nevű bolygóról származik, mégpedig egy olyan civilizációból, ahol nem szokás szadista módon megbüntetni az embereket minden apró hibájukért, ezért Esteban fájdalmas és együtt érző arckifejezését a beismerés legegyértelműbb jeleként értékelte.

A nyomorult áruló! – gondolta magában, és a férfi iránti gyűlölete végképp kiteljesedett. – És én még az ágyamba engedtem ezt az aljas gazembert… Hát mit képzel ez magáról? Nem volt neki elég a fejedelem lánya, még az ilyen kis szutyok szolgálólányok is kellettek az ágaskodó pecsének? Bárcsak elárulhatnám atyámnak a titkomat, vagy még inkább Öggerundnak, aki ezt az álnok élvhajhászt is megbüntetné itt, mindenki előtt! A legnagyobb kéjjel nézném végig!

Mindeközben Esteban végképp leszámolt magában a titkos ügynöki ambíciókkal. Ugyan mindvégig magán érezte Lanagrid tekintetét, de nem tudott uralkodni az érzelmein. A szolgálólány kétségbeesett rimánkodása és keserves sírása annyira megindította, hogy képtelen volt közömbös pofával álldogálni a fal mellett, Kalrund fejedelem mögött. És tudta, hogy ezzel eldőlt a sorsa. Fél nap alatt két ilyen hiba jóval túl van azon a határon, hogy még megbocsátható lehetne.

Szinte megkönnyebbülve fogadta aznap éjjel, hogy a Suttogó megjelent a szobája ablaknyílásában. Először mentegetőzésbe fogott, de a főnöke hamar értésére adta, hogy ilyesmire most nincs idő. Néhány másodperccel később már egy acélsodronyba kapaszkodva haladtak felfelé, a láthatatlan űrjármű irányába.

Jó ideje délnyugat felé tartottak már, amikor a spanyol először mert megszólalni. Bocsánatot kért a depresszió szó használatáért, aztán meg azért, mert nem tudta elfedni az érzelmeit Szurokvár vacsoratermében. Éppen a legmélyebb sajnálkozását akarta kifejezni, amiért nem tudta végigvinni a küldetést, ám nagy meglepetésére a Suttogó közbevágott:

– Fölösleges ostorozni magad. Ami rád volt bízva, azt kiválóan végrehajtottad. Ne tulajdoníts túl nagy jelentőséget a hibáidnak. A Központ pozitívra értékelte a közreműködésedet, ennek köszönhetően mától Osmosis teljes jogú polgára vagy, és megkezdheted evilági életedet a szigeten.

– Micsoda? Jól hallottam? – értetlenkedett Esteban.

– Jól hallottad – erősítette meg Guzel, éppen abban a pillanatban, amikor szédítő sebességgel értek a Belső-tenger fölé. – Az esetleges hibáid semmilyen módon nem befolyásolták a küldetésed sikerét, amely ezennel véget ért. Nagyjából tizenöt perc múlva landolunk az Orgil-birtokon, és ott Baskír felügyeletére bízlak. Hamarosan pedig megkezdheted tisztes polgári életedet Osmosis Köztársaságban.

– És az meddig fog tartani? – kapott vérszemet Esteban. – Már úgy értem, mikor mehetek vissza a Földre?

– Mindent a maga idejében – válaszolta sejtelmesen, egyúttal ellentmondást nem tűrő hangon Guzel.

A spanyol korántsem volt buta fiú, azonnal megérezte, hogy ennek a témának a firtatása még nem aktuális, ezért hát időben és térben jóval közelebbi eseményekről kezdett érdeklődni:

– Most mi fog történni Szurokvárban? És mi lesz Lanagrid sorsa?

Guzel halványan elmosolyodott:

– Ha mindezeket elmesélném, a végén azt hinnéd, hogy hazudok, esetleg fantáziálok. Vagy ami talán még rosszabb, hogy én akarok Evilág első regényírója lenni, aki egyébiránt soha nem adhatja ki a könyveit, mert azok telis-tele vannak titkokkal.

Végszóra a Golub szélvédője nappali fénybe borult, és kirajzolódott rajta egy sziget, amely most úgy tűnt fel az elnémuló spanyol fiatalember számára, mint rövid távú álmainak netovábbja. Csak most jutott el igazán a tudatáig, hogy ha minden igaz, akkor örökre maga mögött hagyhatja az elátkozott Fejedelemséget, annak bonyolult és bosszantó uralkodói családjával egyetemben, és végre azon a helyen várhatja ki a hazautazását, ahol a legtöbb földi embertársa él, és amelynél nagyszerűbb helyet még soha nem látott ezen a furcsa és zavarba ejtő Evilágon.