Osmosis – 414. fejezet

Amikor Dariosz visszatért a Kormányzói Hivatal helyiségébe, már csak egyetlen ülőhely volt szabadon, mégpedig Nihuc és Oleszja között. Az ausztrál le is huppant a székre, és ezáltal meglehetősen furcsán alakult az ülésrend, mert az ovális asztal egyik oldalán Baskír, Guzel, Raudona és Mario foglalt helyet, illetve egy nyolcéves forma kisfiú, velük szemben pedig négy földi ember ült, Attila, Szubotáj, Oleszja és a kormányzó, valamint a vezérezredes. Dariosznak rögtön az a határozott gyanúja támadt, miszerint ez nem a vak véletlennek köszönhető.

Valóban, első pillantásra akár úgy is lehetett értékelni a látványt, mintha momentán nem is egy csapatban játszanának a jelenlévők, hanem két, nagyon is jól elkülöníthető ligában. Legalábbis Dariosz, mint egykori rendőr, a földi emlékei alapján nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az egész szituációnak afféle kihallgatás jellege van. Vajon miért nem rakták rendesen körbe az ovális asztalt a székekkel, egyenletes távolságokra elosztva, mint máskor?

De nem sokáig töprenghetett ezen, mert Guzel ekkor röviden bemutatta a Kisfiút, mint az androidgárda jeles tagját, aztán megkezdte a tájékoztatót:

– Nyilván mindannyian észrevettétek, hogy a mai napon megváltoztak bizonyos körülmények – bocsátotta előre tőle nagyon szokatlan, meglehetősen szigorú, szinte már katonás hangon a fiatal Tanító. – Raudonát érdemei elismerése mellett áthelyezték az Északi-földrész műveleti területére, a továbbiakban csakis az ott folyó tevékenységek tartoznak a hatáskörébe. Jelenleg én vagyok az ideiglenesen kinevezett legfelső szintű csoportfőnök, de ez nyilvánvalóan változni fog a közeljövőben, hiszen én a Terv értelmében elsősorban a vallási ügyekért vagyok felelős, és mint ilyen…

– Álljon meg a menet! – szólt közbe Szubotáj udvarias hangon, de határozottan. – Olyan érzésem van, kedves Guzel barátunk, mintha a közepénél kezdted volna el a kedvenc novellád felolvasását. Pedig engem a bevezetés is nagyon érdekelne, mert erős a gyanúm, hogy annak hiányában esélyem sincs megérteni a történetet.

– Nincs sok időnk – közölte Guzel. – A kikövetkeztethető részleteket odabízom. Azt vélelmezem ugyanis, ismervén az intellektuális képességeiteket, hogy a hiányzó információkat magatok is be tudjátok illeszteni a nagy egészbe.

Innentől kezdve a kormányzó jó darabig csak a testi mivoltában volt jelen, lélekben nem. Már eleve a „nincs sok időnk” felütés is jócskán dühbe hozta, és arra gondolt, időszerű lenne összeállítani egy listát az androidok által használt legidegesítőbb szófordulatokból, kezdve az „ennek még nincs itt az ideje” formulától egészen a „most még úgysem értenétek meg” nevezetű baromságig.

Aztán akaratlanul is azon kezdte forgatni magát, amit utoljára hallott Nihuctól. Mi az, hogy ő még sosem tért vissza a Földre, nemhogy kétszer, de egyszer sem? Talán zárlatos lett ez a nyomorult metamorf? Vagy miért próbálja megetetni őt egy ekkora hazugsággal? Teljesen nyilvánvaló, hogy ez nem lehet igaz, elvégre azok az adatok, amelyeket Sztavrilával is közölt az utolsó találkozásuk során, csakis onnan származhatnak, hogy ő a szurdokban lezajlott merénylet idején bizony újra hazalátogatott a régi életébe, és tudatosan összegyűjtögette a szükséges információkat. Azt a kis híján fél évet akarja meg nem történtté hazudni ez a zavaros karakterű lény?

Ezzel a metamorffal valami súlyos gond van – szögezte le magában. És amikor az okokat kezdte levezetni, megborzongva gondolta végig mindazt, amit az imént hallott a titkárától. Trin szerint a kis Nihuc egy szadista gyerek volt, akit sem a szülei, sem később a hadsereg nem tudott átnevelni, legfeljebb nagy nehézségek és még nagyobb bűnök árán elnyomták benne a legaljasabb késztetéseket. Csakhogy nagyon valószínű, hogy ez az undorító jellemvonás még akkor is megvolt benne, amikor a metamorf átvette a személyiségét. Hiszen mit is vallott be neki a vezérezredes, nem is olyan régen? Hát azt, hogy néha ő is megdöbbenéssel figyeli, amint furcsa szimbiózis megy végbe benne, amelynek során egyesülnek az agyában egy metamorf és a Pépes Arcú bizonyos tulajdonságai.

Dariosz kissé megnyugodva következtette ki, hogy Nihuc orbitális hazugsága, amelyet nemrég szemrebbenés nélkül tolt bele az arcába, csupán a szadizmus megnyilvánulása lehetett. Magában talán még jól is mulatott, amikor látta, hogy ő mennyire megdöbben a súlyos állításon, miszerint még sosem tért vissza a Földre. A metamorf nyilván tudja, hogy számukra, földi emberek számára az jelenti a legfontosabb reményt, hogy egyszer majd visszakapják az eredeti életüket, és ha véget ér a küldetésük, akkor minden gond nélkül visszatérhetnek a saját világukba. Ebben akarta őt elbizonytalanítani Nihuc, mégpedig önös érdekből, aljas indokkal, kéjesen élvezve a hatást, közben pedig csakis az járhatott az agyában, hogy az efféle állításaival még jobban magához láncolhatja, még könnyebben zsarolhatja Osmosis kormányzóját.

Most már határozott undort is érzett a mellette helyet foglaló országbíró iránt, és azon kezdett el gondolkodni, miként vághatna vissza, hogyan járhatna túl a megzavarodott metamorf eszén. Düh, bosszúvágy és csalódottság is a hatalmába kerítette, és émelyegve emlékezett vissza arra, hogy nem is olyan régen még együttérzést és rokonszenvet tanúsított egy ilyen visszataszító lény iránt, aki meg tudta téveszteni az érzelmekre ható, negédes vallomásaival, amelyek nyilván már akkor is csak azt a célt szolgálták, hogy befolyást szerezzen fölötte.

Soha többé nem szabad egyetlen kijelentését sem igaznak elfogadnom, mindig mögé kell nézni, hogy mi lehet a célja vele – határozta el az ausztrál, de ennek továbbgondolására már nem maradt ideje, mert ekkor a saját nevét hallotta visszhangozni a helyiségben:

– Dariosz! Hahó, Dariosz! – csapdosta meg az asztalt mindkét tenyerével a vele szemben ülő Raudona. – Itt vagy még velünk?

– Mégis, hol lennék? – rezzent össze a kormányzó, majd kissé megrázta a fejét, és igyekezett újra a Hivatal helyiségében történtekre koncentrálni.

Mint kiderült, nem véletlenül billentették ki a kábultságából, ugyanis kezdetét vette az első igencsak meglepő és futurisztikus bejelentés. Guzel röviden és lényegre törően beszámolt a Marióval történtekről, a korpusza elvesztésétől kezdve egészen a cirkusztársulat hajóját ért szerencsétlenségig.

Eközben az androidok – mármint azok, akik a központi rendszer révén információs összeköttetésben álltak egymással – folyamatosan és láthatatlanul kommunikáltak, mégpedig a rájuk jellemző gyorsasággal.

Baskír: Oleszját a legcsekélyebb mértékben sem rendítette meg az elbeszélés, minden jel arra mutat, hogy a meglepődése színlelt. Tehát már a birtokában volt az információnak.

Kisfiú: Ugyanez a helyzet Attilával is.

Raudona: Ugyanez a helyzet Dariosszal is.

Központ: Az információs lánc eleje adekvát, a vége nem. Kollektív elemzést kérek.

Raudona: Szubotájnak én adtam át az információt, a parancsnak megfelelően, a terjedési sebesség tesztelése céljából. Attila a következő láncszem, nincs anomália.

Guzel: Oleszját magam láttam Szubotájjal és Attilával konzultálni a mostani megbeszélésünk előtt a Kormányzói Palota lépcsőjén, nincs anomália.

Központ: Átadhatta-e Oleszja vagy maga Mario az információt Dariosznak?

Guzel: Negatív. Mind térben, mind időben.

Központ: Tehát Dariosz vonatkozásában az információ forrása logikai alapon Nihuc. Kiiktatására az előkészületet megkezdem, több variáció kidolgozását folyamatba helyezem, operatív intézkedésekről tájékoztatás és parancsok később.

Guzel, Baskír, Raudona, Kisfiú: Nyugtázva.

A fiatal Tanító mindeközben úgy tartott előadást a várható eseményekről, hogy közben a szeme se rebbent. Csakhogy most már a kormányzónak sem. Amióta újra teljes mértékben jelen volt a megbeszélésen, igencsak felspannolta magát, és egyszer csak felállt a székéből, majd igen erőteljes hangon ráripakodott Guzelre:

– Na, idefigyelj, drága barátom! Nagyon szép dolog, hogy tekintélyes elemző módjára eltájolgatsz, vagy úgy is mondhatnám: elbájolgatsz minket arról, hogy mi fog történni a Kalrund Fejedelemségben, vagy különböző őrgrófságok, vajdaságok meg bánságok területén a közeljövőben. De ha szépen megkérlek, adnál nekem arról is tájékoztatást, hogy mit jelent az a jelmondat, miszerint a félelem szüli a rendet?

– Nem egészen értelek, kormányzó – mondta nyugodt hangon Guzel.

– Kérlek, ne hazudj, nem áll jól neked – emelte fel a mutatóujját az ausztrál. – Pontosan értesz, és pontosan tudod, hogy mi a bajom. Még egyszer megkérdezem: ránk is vonatkozik az, hogy a félelem szüli a rendet? Mi a Terv idevágó passzusa? Minket, földi embereket is meg kell félemlíteni, hogy úgy táncoljunk, ahogy ti fütyültök? Például komplett elit századok váratlan és teljesen indokolatlan legyilkoltatásával? Hidd el nekem, többünk nevében is beszélek, amikor azt mondom, rohadtul elegünk van már ebből a színjátékból. Merthogy amit ti…

– Kérlek, nyugodj meg – próbálta csendre inteni Darioszt a fiatal Tanító, de eddigre az ausztrál már annyira telítődött keserűséggel és elégedetlenséggel, hogy semmi esély nem volt a lehurrogására.

– Ebben a kibaszott helyiségben én mondom meg, hogy ki mikor beszélhet, világos? – fakadt ki, és a mondandójában nem is az volt a legijesztőbb, hogy kissé emelt hangon közölte, sokkal félelmetesebb volt a végtelen csalódottság és a türelmét vesztett ember ingerültsége, amely minden szavából érződött: – Én vagyok ennek az országnak az első embere, én vagyok a legfőbb felelőse annak, hogy ezen a szigeten mi történik. Osmosis népe engem választott meg erre a hivatalra. Te pedig egy olyan egyház embere vagy, amelyiknek annak idején én adtam írásos engedélyt ahhoz, hogy egyáltalán megalakulhasson és működhessen. Vagy tévednék, Guzel?

– Nem tévedsz, kormányzó, de…

– Nem tévedek, bizony, mert a népem nem azért helyezett erre a magas polcra, hogy ilyen ügyekben tévedjek. Úgyhogy most két választásod van, Guzel. Vagy elfogadod, hogy Osmosis Köztársaságban vagyunk, és én rendelkezem a sorsod felett, mivel te is Osmosis polgára vagy, ráadásul még hadiállapot is van, vagy pedig egy minden bizonnyal rendkívül nemes küldetés ideiglenes csoportvezetőjeként pozicionálod magad, és mint ilyen, most azonnal beszámolsz nekem, a küldetés egyik legfőbb emberének arról, hogy mi a célja ennek az egész…

– Mielőtt vitát nyitnánk erről, azt mindenképpen tudnod kell…

– Nem azt akarom tudni, amit szerinted tudnom kell! Épp erről van szó! Azt akarom tudni, amit énszerintem tudnom kell! És ehhez nem kérek semmi mást, csak őszinteséget. Elegem van abból, hogy gyereknek néztek minket, hogy debilnek, kreténnek, nyálfolyató idiótának néztek bennünket! Ha most azonnal nem adsz tájékoztatást arról, hogy…

Guzel mindkét kezével rátámaszkodott az asztalra, kicsit előrehajolt, ezáltal közelebb került Dariosz arcához, majd mélyen belenézett a szemébe, és halkan, de szuggesztíven így szólt:

– Már közel van a vágyaid teljesülése, hidd el. Amint lezajlanak az Északi-földrészen tervezett hadjáratok, mindannyiótokat elviszünk a Titkok Erdejébe, és ott meg fogjátok tudni a teljes igazságot. Hallottál már a Titkok Erdejéről, kormányzó?

– Még nem – vallotta be Dariosz, és maga sem értette, hogy miért ereszkedik vissza engedelmesen a székébe.

– A Titkok Erdeje az Északi-földrész egyik szerfölött különleges területe, sőt talán a leginkább zavarba ejtő, legsajátságosabb tájegysége egész Evilágnak – magyarázta nyugodt hangon Guzel. – Most már valóban csak egy egészen kis türelemre lesz szükségetek, és ott minden kérdésetekre magyarázatot fogtok kapni.

Ahogy Dariosz visszahuppant a székébe, és valamivel messzebbre került a fiatal Tanító átható tekintetének bűvkörétől, az elégedetlensége ugyan nem párolgott el, de a haragja igen. Viszont a gúnyolódásra való hajlama hirtelen az egekbe szökött.

– Semmi gond! – legyintett lazán. – Ha a Titkok Erdejében mégsem sikerül ez a művelet, és ott sem fogjátok az orrunkra kötni az igazat, hát sebaj! Majd legközelebb összefutunk a Rejtélyek Mezején, vagy a Homályos Csalitosban, esetleg a Zsákbamacskák Állatkertjében, és ott majd újra azt tudjátok hazudni, hogy most már valóban csak egy egészen picike türelemre lesz szükségünk…