Osmosis – 409. fejezet

A kormányzó úgy döntött, hogy az Osmosisba történő repülés során részletesen beavatja Oleszját a terveibe. Ennek megfelelően, ahogy a Golub fölemelkedett a Ziara-fennsíkról, máris bejelentette:

– Veled közlöm először, hogy a mai nappal a kegyelmes Dariosz korszaka véget ért. Mostantól a hódító Dariosz korszaka veszi kezdetét.

– Ejha! – szaladt ki a szőke lány száján, de kicsit sem elismerően, sokkal inkább aggodalommal teli döbbenettel.

– Hiába csodálkozol, nem én választottam ezt az utat. Nem tetszenek a magasságos Központnak a módszereim? Igazi háborút akar? Hát legyen! Tőlem aztán megkaphatja! Mostantól vége a kíméletes harcmodornak. Neridea visszafoglalásának befejező szakasza olyan súlyos csaták mentén fog végbemenni, hogy a térképészek és a krónikások már most bekészíthetnek egy vödör vérvörös festéket… És nem fogok ezen az úton megállni. Ha Neridea szigetén végeztünk, megyünk tovább nyugatra. Legyőzzük az orzókat a saját koszfészkükben is, a Koró-félszigeteken!

– Nem túl ambiciózus tervek ezek a mai nap történései után? – kérdezte óvatosan Oleszja.

– Kérlek, ne gyere megint az operetthadsereges szöveggel. Egyrészt, mert időközben magam is beláttam, hogy igazad van, másrészt pedig a mai nap fényes bizonyítékát adta, hogy semmi értelme nem volt a humanista hozzáállásomnak. Egy tapasztalatlan hadsereggel mire lehet menni? Még egy nem túl nagy tábor őrzésére sem alkalmasak. Márpedig harci tapasztalatot csakis harcok során lehet szerezni, ezt nyilván pont neked nem kell bizonygatnom.

– Valahogy mégis rossz előérzetem van ettől az egésztől – sóhajtott nagyot Oleszja.

– Nekem meg az utóérzetem rossz – vágta rá a kormányzó. – A mai napon elveszítettem egy századnyi katonának több mint nyolcvan százalékát. Ha azt akarom, hogy legyen is valami értelme az áldozatuknak, akkor új alapokra kell helyeznem a hozzáállásomat. És mintha a nyomorult Központ sanda üzenete is ebbe az irányba mutatna.

– Mitől vagy annyira biztos ebben?

Most a kormányzón volt a megdöbbenés sora:

– Hogyhogy mitől? Nem figyeltél, amikor elmeséltem a nap történéseit? Kezdettől fogva itt volt Guzel, a segge alatt a legfejlettebb haditechnikával, amit valaha láttam, és nem segített! Csak már a végén, hogy legalább hírmondónak maradjon valaki ezen az elátkozott fennsíkon! – harsogta Dariosz, aztán lehalkította a hangját, és cinikusan hozzátette: – De van egy konstruktív javaslatom a magasságos Központnak. Ha nem tetszik neki valami, akkor nyissa ki végre a pofáját. Próbálja ki azt a már-már felfoghatatlanul bonyolult módszert, hogy értelmesen, szabatosan, konkrétan elmagyarázza, hogy mi a jó édesanyját akar tőlünk. Tegyen egy próbát, hátha nem vagyunk mindannyian komplett elmebetegek, és értünk a szóból!

– Látod, ez utóbbiban teljesen egyetértünk – mondta Oleszja. – Katona vagyok, az egyértelmű parancsokat szeretem. Világéletemben utáltam, amikor egy főtiszt sunyi módon olyan parancsokat osztogatott, amelyekből teljesen világos volt, hogy nem meri vállalni a felelősséget, és már előre mossa kezeit, bárhogy is végződjön az akció. Ugyanis amikor…

– Egy pillanat! – emelte fel a kezét elgondolkodva Dariosz, és különös csillogás költözött a tekintetébe. – Mit nem mondasz? Ráadásul milyen jó, hogy pont azt mondtad, amit mondtál!

– Mi történt? – értetlenkedett a lány.

– Az történt, hogy újra megtapasztaltam, mennyire hasznos veled beszélgetni. Szinte megtermékenyíted a gondolataimat. A jövőben sokkal több komoly témát kellene megvitatnunk a csevegéseink során.

– Ha esetleg konkrétumokkal is előállnál…

– Figyelj csak ide! Mi van akkor, ha a Központ éppen úgy áll hozzánk, mint az a bizonyos főtiszt, akit az előbb említettél? Mi van, ha ők sem akarnak felelősséget vállalni semmiért, és már előre mossák kezeiket?

– Még mindig nem értem, mire célzol. Jó volna, ha nem rébuszokban beszélnél. Mindjárt félúton járunk – mutatott rá a pilóta.

– Akkor lassíts egy kicsit, legalább spórolsz az üzemanyaggal – javasolta Dariosz. – Én közben megpróbálom röviden összefoglalni a tényeket. Mi is történt eddig? Milyen harcmodorban háborúztunk? Humánus hozzáállással. Megpróbáltuk minél kevesebb véráldozattal elérni a céljainkat. Elismerem, hogy ennek én voltam az első számú szószólója. De így azt is tudhatom, hogy nekem aztán senki nem szólt egy árva szót sem, hogy ez hibás hozzáállás lenne. Nem jött oda hozzám valamelyik android, hogy te barom, hát ne forszírozd már a humánumot itt, az ókor kellős közepén! Hanem mit csináltak? Ma jól cserbenhagytak. Vagy legalábbis majdnem.

– Tehát te úgy értelmezed a mai napot, miszerint a Központ indirekt módon mutatta meg neked, hogy nem jó úton jársz?

– Minél tovább töprengek rajta, annál kevésbé tudom másképp értelmezni – felelte a kormányzó. – Te talán emlékszel olyan esetre, amikor értelmes, pontos, egyértelmű utasítást kaptunk, hogy mit kell csinálnunk, mit vár el tőlünk a Terv? Mert én egyetlen egyre sem. Miért ne gondolhatnám tehát azt, hogy a magasságos Központ valami miatt ódzkodik attól, hogy nyílt parancsot adjon ki például egy vérengzésre? Ki tudja? Talán olyanok, mint a te emlegetett főtiszted, és ők sem merik vállalni a felelősséget. Lehet, hogy ők az Univerzum legnagyobb képmutatói. Bármi elképzelhető, de az biztos, hogy mától kezdve mindez engem már nem érdekel. Színre lép a hódító Dariosz, és ha nem tetszik valakinek, akkor szóljon!

Oleszja szája sarkában halvány mosoly jelent meg:

– Attól, hogy elfoglalod azt a két kopár félszigetet a Belső-tenger nyugati végében, még nem leszel érdemes a hódító címre. Elvégre Nerideát sem meghódítod, hanem felszabadítod.

– Nem fogok megállni a Koró-félszigeteken – jelentette ki a kormányzó. – Az a hadjárat csak arra lesz jó, hogy a seregeim végre megszerezzék a szükséges harci tapasztalatokat. Utána megyünk tovább Aldea szigetére.

A szőke lánynak immár nem bujkált semmiféle mosoly a szája szegletében, sőt!

– Mondd csak, ez utóbbi elhatározásodnak valamilyen formában nincs köze egy bizonyos Sztavrila nevű illetőhöz? – kérdezte epésen.

– Nincs! – vágta rá Dariosz. – Sokkal inkább ahhoz van köze, hogy minden jel szerint Aldea volt a központja az országom leigázására összeálló nagykoalíciónak. Meg kell mutatnom az összes evilági uralkodónak, hogy aki Osmosis ellen fenekedik, az végül nagyon rosszul fog járni.

Oleszjának most rengeteg kérdése lett volna, de úgy döntött, hogy a békesség kedvéért nem forszíroz semmiféle olyan témát, amelyik bármilyen módon összefügg Aldea nevével. Inkább csak annyit szólt csöndesen:

– Azt, hogy példát akarsz statuálni, megértem, most már csak annyit árulj el, hogy mindezek megtárgyalására miért pont Nihuc vezérezredest tartod a legmegfelelőbbnek. És miért gondolod annyira halaszthatatlannak a dolgot, hogy két perc múlva már landolni is fogunk a Régi Arénában?

– Tudod, az utóbbi időben különös kapcsolat alakult ki Nihuc és köztem – magyarázta Dariosz. – Egy olyasfajta játszma, amelynek során mindketten finoman zsaroljuk a másikat, megpróbálván minél több információt kicsikarni egymástól. Szerintem mind a ketten azt hisszük, hogy időnként sikerült túljárnunk a másik eszén, de lehet, hogy csak az egyikünknek van igaza, és még az is megeshet, hogy az a valaki nem én vagyok. De most már nincs más választásom, végigviszem ezt a faramuci játékot, aztán lesz, ami lesz.

– Remélem, nem kívánod tőlem, hogy személyesen is belefolyjak ebbe a játszmába – bocsátotta előre a lány. – A hátam is borsódzik, ha arra gondolok, hogy részt kell vennem egy olyan beszélgetésben, ahol a vezérezredes a harmadik fél.

– De miért? – csodálkozott el Dariosz.

– Örökre beleégett a memóriámba az a pillanat, amikor ridegen a szemembe nézett, és egyetlen arcizomrezdülés nélkül kijelentette, hogy Tiago halott. És kicsit sem érdekel, hogy előzőleg éppen te kérted meg erre a hazugságra. Ha erre a jelenetre gondolok, még most is végigfut rajtam a hideg. Azt hiszem, soha többé nem leszek képes elvonatkoztatni attól a felismeréstől, hogy ez az android ilyen magától értetődő természetességgel képes belehazudni egy emberi lény arcába. Olyasvalaki arcába, akit neki elvileg minden módon segítenie kellene.

– Talán éppen ezért lenne fontos, hogy ezúttal ne egyedül tárgyaljak vele.

– Ne is folytasd, nem fogsz tudni meggyőzni.

– Hát akkor mit fogsz csinálni? Lefekszel aludni a lakosztályodban?

– Már nagyon vágyom rá, hogy végre egyedül maradhassak egy kicsit a gondolataimmal.

– És közben nem fogja kifúrni az oldaladat a kíváncsiság, hogy vajon miféle titkokat tudhatok meg Nihuctól?

– Hiába próbálsz a kíváncsiságomra apellálni – hűtötte le végleg a kedélyeket Oleszja. – Ezt a játszmát egyedül kell folytatnod. És különben is, ha megtudsz valami érdekeset, azt előbb-utóbb úgyis elmondod nekem, nem igaz?

Ezen a ponton Dariosz érzett némi késztetést, hogy felfedje Mario titkát a lány előtt, de hamar győzött benne a józan megfontolás. Egyrészt szavát adta Nihucnak, hogy amit az olasz fiúról mesélt, azt nem adja tovább senkinek, másrészt épp eléggé zavarodottnak látta Oleszját, és nem volt szándékában súlyosbítani ezt az állapotot. Szegény lány alig ért vissza a Zvezdáról, ahol nem volt ereje megnézni Maxim holttestét, ráadásul idelenn két hullahegy fogadta, és akkor még ő is terhelje mindenféle felfoghatatlan titkokkal? Na nem, pihenjen csak le a lakosztályában, pontosan ez most a neki való program.