Osmosis – 403. fejezet

– Amíg a derék Gunnerud herceg visszakapja a személyiségét, beszéljünk egy kicsit az előtted álló küldetésről – javasolta Raudona a tatárnak az űrállomás vezérlőpultjánál. – A helyzet a következő: azt ugyebár nyilván tudod, hogy Kalrund fejedelem és a lánya elmenekültek Rőtvárból, amikor az ostrom kilátásai az ő szempontjukból a lehető legrosszabbra fordultak.

– Ezt nagyjából tudom, csak még az nem világos, hogyan tudtak kiszabadulni az ostromgyűrűből – mondta a tatár.

– Egy olyan titkos alagúton, amelyet még Kalrund ükapja ásatott ki. Ez az alagút Rőtvárból a folyó bal partjára vezette ki a menekülőket.

– Velük van Esteban barátunk is, ha jók az értesüléseim.

– Valóban, plusz még néhányan a fejedelem legbizalmasabb főemberei és az udvartartásának tagjai közül.

– Remélem, a spanyol srácra azért kellőképpen vigyáz a Központ…

– Egyik földi embernek sem hagyjuk elveszni az életét – erősítette meg a metamorf. – Nos, ez a nem túl népes társaság a folyó bal partján találkozott a Fejedelemség tartalék csapataival, amelyek meghallván a fővárosból érkező rossz híreket, a keleti határszélről éppen Rőtvár felmentésére igyekeztek. Egy szakasznyi katona ekkor kivált a hadoszlopból, és az ő kíséretükben a fejedelem a szerény udvartartásával egyetemben észak felé vette az irányt, hogy biztonságos menedékre találjon az Öggerund Őrgrófságban.

– Miért pont ott? – kérdezte Szubotáj.

– Mert Öggerund őrgróf Kalrund első unokatestvére. A fejedelem úgy gondolta, hogy ha menedékre lelhet valahol, az éppen az Öggerund Őrgrófság.

– Van egy olyan sejtésem, hogy csalódnia kellett…

– Erről majd később – intette le a tatárt Raudona, majd a vezérlőpult egyik képernyőjén megnyitott egy hadműveleti térképet, és belenyúlva elkezdte húzogatni a változatos színű elemeket, amelyek különböző seregtesteket jelképeztek. – Most tekintsük át röviden az ostromot, illetve az annak nyomán kialakult helyzetet. A Gunnerud Hercegség hadai sokáig nyerésre álltak, hiszen ezért is menekült el a fejedelem Rőtvárból. Csakhogy az erődítmény bevétele elsőre nem sikerült, az utolsó pillanatban ugyanis megérkezett az imént említett felmentő sereg a keleti határszélről. De ez nem volt olyan számottevő haderő, amelyik képes lett volna megakadályozni Rőtvár bevételét, legfeljebb lassítani tudta.

– Kíváncsian várom, mikor tűnik fel a hadműveleti térképen Frommeldrup tábornok Királyrév felől visszatérő serege – dünnyögte Szubotáj.

– Éppen most – felelte Raudona, és déli irányból behúzott a térképre egy jókora citromsárga téglalapot. – Az Osmosis elfoglalására küldött hadsereg ugyanis pont akkor érkezett vissza Rőtvár alá, amikor már tényleg ők voltak a Fejedelemség utolsó reménysége. És ők be is váltották volna ezt a reményt, tekintve, hogy a vár körül állomásozó hercegségi csapatokat vagy felmorzsolták, vagy megfutamították. Olyannyira, hogy a Gunnerud uralkodóház maradék seregei vert hadakként menekültek vissza a hercegségbe.

– Gondolom, most jön az utolsó fordulat – vetette közbe csak azért is Szubotáj, mert nehogy már beszabályozza az újdonsült felesége, hogy mikor szólalhat meg, és mikor nem.

– Az utolsó előtti – pontosított a metamorf. – Merthogy ekkor tűntek fel Brital nagyúr hadai észak-nyugatról, csakhogy ők nem a hercegségi csapatok ellen szálltak síkra, de még csak nem is vették üldözőbe őket, hanem a sajátjaik ellenében léptek csatasorba. Brital nagyúrnak ugyanis feltett szándéka volt, hogy elfoglalja a Fejedelemség trónját.

– Aranyos ember lehet – fintorgott a tatár. – Homályos emlékezetem szerint ezt hívják feudális anarchiának. Na de mi az utolsó fordulat, ha nem ez volt az?

– Itt érkeztünk el az anagur törzsed feladatához – tájékoztatta a metamorf. – Talán meg fogsz lepődni, de Öggerund őrgrófnak is gusztusa támadt a Fejedelemség trónjára. Napról napra egyre nagyobb elégedettséggel hallgatja a kémjelentéseket, amelyek a Rőtvár környéki eseményekről szólnak, és már arra készíti fel a saját csapatait, hogy amikor a Kalrundhoz hűséges hadak, illetve a Brital nagyúr trónra emeléséért harcoló ezredek végképp meggyengítik egymást, akkor ráküldi a seregét Rőtvárra, és ő lesz a nevető harmadik.

– Már sejtem, hogy mi lesz a feladat – jelentette ki Szubotáj. – Kalandozó hadjárat vezetése az Öggerund Őrgrófságba, hogy ennek a bizonyos hadseregnek ne legyen módja Rőtvárhoz vonulni, mert a saját területüket kell védelmezniük.

– Nagyon jól látod, kedves férjem – bólintott elégedetten a metamorf.

– Már csak egyet árulj el nekem, édes kicsi feleségem – sóhajtott nagyot a tatár, mert csupán szóban kedveskedni a nejének nem volt számára nagy kihívás. – Mi a bánat jelentősége van annak, hogy ki ül a Kalrund Fejedelemség trónján? Nem tökmindegy, hogy a Brital nevezetű nagyúr terpeszkedik rajta, vagy éppenséggel a sokat emlegetett Öggerund őrgróf?

– A Terv szempontjából egyáltalán nem – csóválta meg a fejét Raudona.

Szubotáj tekintete jelentőségteljesen megvillant a Terv említésének hatására.

– Miért, mi a Terv szempontja a Kalrund Fejedelemséget illetően? – érdeklődött leplezetlen kíváncsisággal.

A metamorf kinyújtotta a karját, és a helyiség közepén eszméletlen állapotban lebegő ifjabb Kalrundra mutatott.

– Ő a Terv jelöltje a trónra. Legalábbis az egyik.

– Hogyhogy az egyik?

– A másik pedig Gunnerud herceg.

– Ezt nem értem – hunyorgott a tatár pilóta.

– Elmagyarázom – mosolyodott el Raudona. – A Terv azt irányozza elő, hogy az Északi-földrésznek azokat a területeit, amelyeket ma Kalrund Fejedelemségnek, Gunnerud Hercegségnek és Öggerund Őrgrófságnak nevezünk, mihamarabb egyesíteni kell, jelesül Norling Királyság néven, illetve ezzel egy időben Osmosis vazallus államává kell tenni. Egy úgynevezett diarchia rendszerű államalakulatot fogunk létrehozni a három ország egyesített területén, amely fölött közösen uralkodik majd ifjabb Kalrund és Gunnerud herceg.

A tatár most már végképp tanácstalanul vakargatta a fejét:

– Én eddig még csak monarchiákról hallottam a történelmi tanulmányaim során. Igaz, sosem voltam jó tanulónak nevezhető az emberiség históriáját illetően.

– Pedig közel jársz a megfejtéshez – biztatta Raudona –, hiszen a diarchia majdnem ugyanaz, mint a monarchia, mindössze az uralkodók számát kell megszorozni kettővel.

– Vagy a triumvirátusból kell kivonni egyet? – tippelt óvatosan Szubotáj.

A metamorf elmosolyodott:

– Na látod! Érted te ezt. Nem lehettél olyan rossz tanuló történelemből, ha egyből megfejtetted. Különben is, ezt a modellt neked, mint anagur harcosnak jobban kell értened, mint bárki másnak, hiszen a törzsedet is két főember vezeti, egy katonai és egy szakrális törzsfő. A leendő Norling Királyságban is ez lesz a helyzet: ifjabb Kalrund lesz a király, azaz a politikai vezető, Gunnerud pedig a főpap, azaz a vallási vezető.

– Csakhogy még mindig nem világosítottál fel, miért nem tökmindegy, hogy azt a kedves Brital nagyurat vagy éppenséggel Öggerund őrgrófot kell letaszítani a Fejedelemség trónjáról ahhoz, hogy a Terv ezen pontja teljesülhessen.

– Pedig egyszerű. Brital nagyúr vérvonalában semmiféle olyan szereplő nincs, aki miatt ez a becsvágyó nemes jogosan tarthatna igényt a fejedelmi címre. Ő a nép szemében egy ócska kis trónbitorló, egy szélhámos, egy kalandor volna, aki a seregével jókor volt jó helyen. Ne feledd, hogy ez az elmaradott népség még mindig a családi vérvonalban hisz. A fejedelme hatalmát az isteneitől eredezteti. Az ostoba pórnép az uralkodó elfogadását a saját biztonsága, a hitelesség, a vallási hagyományok és a társadalmi rend szempontjából létfontosságúnak érzékeli. Ilyen szempontból Öggerund teljesen más kategória. Mint mondtam, az őrgróf Kalrund fejedelem első unokatestvére. Tehát a lakosság szemében abszolút legitim uralkodó lenne.

– Mármint amikor már Kalrund vagy egyetlen leszármazottja sincs életben – egészítette ki a hallottakat a tatár. – Viszont akkor jogos felvetés, hogy Kalrund fejedelem és a lánya csöppet sincs biztonságban ennek az Öggerund őrgrófnak a birtokán.

– Jól látod – bólintott elégedetten Raudona. – Ezért is mondtam azt neked korábban, hogy némileg módosult a Terv a Sokszög hadműveletet illetően.

– Túl sok lett a szög?

– Eggyel több, mint várható lett volna. Az előrejelzések ugyanis eredetileg nem számoltak Öggerund őrgróf frissen támadt ambícióival. A profilozás őt a legutóbbi időkig Kalrundhoz hű emberként írta le, csakhogy nemrég kiderült, hogy az őrgróf egy olyan típusú betegségben szenved, amelynek következményeként ijesztő folyamatok mennek végbe az agyában. Hogy úgy mondjam: kezd megbomlani az elméje.

Ebben a pillanatban olyan hangjelzés harsant fel a Zvezda űrállomáson, amilyet Szubotáj még sohasem hallott. Ám hamarosan világossá vált számára, hogy a különös csilingelés azt jelezte, miszerint Gunnerud herceg kezelése befejeződött.

Raudona nyomban el is rúgta magát a vezérlőpulttól, és odalebegett az orvosi kabinhoz. Kicsatolta a még mindig alélt delikvenst, és boszorkányos gyorsasággal cserélte ki ifjabb Kalrundra.

Ami utána történt, attól a tatár pilótának bizonyára leesett volna az álla, ha az űrben lett volna hová leesnie.

Nincs rá jobb szó, a metamorf játszogatni kezdett a fiúval, a súlytalanul lebegés minden előnyét és ismérvét kihasználva. Enyhén pofozgatta az arcát mindkét oldalról, néha pedig meg is forgatta a saját tengelye körül. De nem ám csak az X jelű, hanem a fiú Y és Z tengelye mentén is.

Először úgy, mintha Zizi csupán egy óramutató lenne, akit meg kell pörgetni az ágyéka, mint középpont körül. Aztán meg úgy, hogy számtalan hátraforgást végeztetett vele a csípője vízszintes tengelye körül. Végül pedig oly módon, mintha a fiú balett-táncos vagy jégtáncbajnok volna, akinek nincs is hőbb vágya, mint igen sokat pörögni testének hossztengelye mentén.

Mindez csak azért volt elképesztően bizarr, mert Zizi a művelet közben néha magához tért, és ilyenkor a szemét meresztgetve, értetlenül bámult szerteszét, de aztán újra és újra visszazuhant az ájult állapotba. Raudona csak akkor hagyta abba a játszadozást, amikor azt tapasztalta, hogy a fiú immár tartósan itt van, jelen van, lát mindet, érzékeli a valóságot, bár kellően meg van rémülve.

Ekkor megragadta a grabancát, odaúszott vele a vezérlőpult egyik üléséig, és beleszíjazta. Majd elé lebegett, mélyen belenézett a szemébe, és megkérdezte:

– Ki vagy te?

Zizi még mindig erősen dörzsölgette a szemét, de azért kellően büszkén jelentette ki:

– Gunnerud herceg vagyok! – És a hangja olyan magabiztosan harsogott a Zvezda központi helyiségében, mintha máris saját magát tekintené az objektum parancsnokának.

– Akkor tehát nem Zizi vagy? – tudakolta Raudona.

– Ki az a Zizi? – háborgott a fiú.

– Nem te vagy Zizi?

– Már mondtam, hogy Gunnerud herceg vagyok! – közölte újra, immár fennkölt haraggal a delikvens, és mintha nagy felindulásában megpróbálta volna kiszakítani magát az ülésből is. – Lanagrid férje, a Kalrund Fejedelemség és a Gunnerud Hercegség trónörököse! De te ki vagy, rőt hajú fehércseléd? És hol vagyunk most? Adj számot róla tüstént!

– Megtértél az egy igaz Istenhez – szólt nagyon megnyugtató és kellemesen búgó hangon a metamorf. – Az egy igaz Isten elismer és méltányol téged, Gunnerud. Nézz csak körül! Mi lehetne fényesebb bizonyíték mindarra, amit mondtam?

A hajdani Zizi körbeforgatta a fejét, aztán elismerően így szólt:

– Valóban csodásak a fények… Honnan jön ez az elképesztő világosság? Mi ez a hely, hogy itt még a falak is ontják ezt a sziporkázó fényözönt?

– Már mondtam. Megtértél Istenhez – búgta Raudona. – Az egyetlen istenhez, aki csak létezik, bármit is tanítottak eddig neked. Most a saját szemeddel láthatod őt. Minden érzékszerveddel tapasztalhatod őt. Hiszen itt vagy benne. A fények urában. Az örök gondviselőben. A mindenható döntnök belsejében. Aki azt akarja, hogy te legyél az egyesített Norling Királyság igazságos és nagyra becsült főpapja, és uralkodj eme országban, oldaladon a legjobb barátoddal.

– Tényleg azt akarja? – nyílt nagyra Gunnerud szeme. – Mármint hogy én meg Tutyi…?

Mind ez idáig Raudona arcán elégedettség tükröződött, ám az utolsó szó, azaz a Tutyi név elhangzásakor jobb tenyerét a herceg arcára fektette, a szemét lezárta, mint ahogy a holtakét szokás, majd az immár újra ájult fiút kicsatolta az ülésből, és a korábbi módon megint össze-vissza pörgette.

Közben kedélyesen odaszólt a férjének:

– Valamivel jobban sikerült a felturbózás, mint vártam, de azért messze nem tökéletes. Annyi baj legyen, az utolsó simításokat majd elvégzi a fiúkon Zsatar főpap és Bulun atya odalenn, mégpedig a derék Stribek rózsaszín zászlós házában.

Ettől már Szubotáj is úgy érezte magát, mintha a korábbi percekben őt pörgették volna meg mindhárom tengelye körül, nem is az ütődött herceget. Mit beszél az ő drága kicsi asszonya? Hát egy szót sem ért az egészből! Mennyire igaza van azoknak, akik szerint a házasság egy sötét verem! Tessék, még egy órája sincs, hogy feleségül vette ezt a vörös démont, de már nem érti egy szavát sem! Sokszor hallotta már, hogy a nők a boldogító igen kimondása után jelentősen megváltoznak, na de ilyen rapid sebességgel? Hát ez elkeserítő!

– Most mit csodálkozol? – szólt rá Raudona, mintha csak kitalálta volna a gondolatait. – Teljesen logikus, amit mondtam, rögtön be fogod látni. A két fiút a kezelés után leszállítom a felszínre. Jelenleg nincs alkalmasabb ember, akinek a gondjaira bízhatnánk őket, mint éppen Zsatar. A nemrég megtért és átállított főpap a szintén elkötelezett Bulun atya társaságában jelenleg a Stribek nevezetű szexiparos rózsaszín zászlós házának alagsorában húzza meg magát, és kis túlzással áhítatosan csókolgatják még a falakat is, mint valami szent hely történelmi köveit, mert hiszen arról a rejtekhelyről indult útjára az egy igaz Isten vallása, a guzeliánus hit…

– Az a gyanúm, nekem is szükségem lesz még egy kezelésre a nyugifülkében – motyogta a tatár. – Még akkor sem zsongott így a fejem, amikor kadét koromban először szálltam ki a kiképzésen a centrifugából…

Raudona elégedetten nyugtázta, hogy immár okot sem kell keresnie ahhoz, amit egyébként is meg akart valósítani. Szubotáj maga jelentkezett a műveletre. Kiegyensúlyozott hangon folytatta hát a tájékoztatót:

– Ugyan ki más lehetne alkalmasabb a Norling Királyság leendő vallási vezetőjének átképzésére, mint Zsatar főpap, illetve a jelenlegi leghűségesebb szolgája, Bulun atya? A legnagyobb bizalommal adom a kezükre mind a két trónörököst. Arról nem is beszélve, hogy mindkét fiú igencsak rászorul egy bizonyos másfajta átképzésre is, ami a szexuális érdeklődési körüket illeti.

– Még ez is – nyögött fel Szubotáj. – Mire célzol egész pontosan?

– Tudom, hogy aszexuális vagy, de azt is tudom, hogy egy rendkívül értelmes, intelligens, gyors felfogású és széles látókörű katona is egyben – hízelgett újdonsült férjének a vörös démon. – Biztosan megérted, hogy a későbbi, egyáltalán nem kívánatos bonyodalmak elkerülése érdekében meg kell szabadítanunk ezeket a fiúkat az eddigi rossz emlékeiktől, hibás beidegződéseiktől és abnormális vágyaiktól. Itt van ez a szerencsétlen ifjabb Kalrund. Még csak a saját anyjával volt nemi kapcsolata. De nála is elátkozottabb Gunnerud herceg, akinek…

– Akinek még az anyjával se? – jajdult fel Szubotáj, és bár ezt a közbevetését minden bizonnyal nagy röhögéssel díjazta volna egy kikötői lebujban a részeg hallgatóság, az aszexuális pilóta arcán viszont őszinte értetlenséggel vegyes undor és megdöbbenés tükröződött.

– Rosszabb – szögezte le Raudona. – Ez a kis nyomorult egy abszolút téves szülői felvilágosítás, valamint az ennek nyomán létrejött abnormális beidegződés miatt beteges és infantilis nemi vágyat érez a káposzta iránt.

– Hogy mi iránt??? – hunyorgott Szubotáj, mint aki nem is akar hinni a fülének.

– Jól hallottad, a káposzta iránt.

Szubotáj majdhogynem a haját tépte:

– Hát, most legszívesebben kicibálnám ifjabb Kalrundot a nyugifülkéből, és úgy csatolnám bele magamat, hogy azzal minden létező rekordot megdöntenék.

Raudona próbálta figyelmen kívül hagyni a reakciót, és rendületlenül folytatta a tájékoztatást:

– Azt már most is bátran kijelenthetem, hogy ezt a káposztás beidegződést az orvosi fülkében elvégzett rehabilitációs program olyan sikeresen gyomlálta ki Gunnerud fejéből, hogy a hátralévő életében még csak ételként sem lesz képes káposztát magához venni.

„Reméljük, valami programhiba miatt nem tér át a padlizsánra vagy pláne a kókuszdióra” – gondolta Szubotáj, de semmiféle indíttatása nem volt, hogy ezt hangosan is kimondja, mert valóban fokozódó szédülést észlelt magán, és a felesége szavai mellett most már egyre inkább a saját állapotára figyelt, erősen koncentrálva.

– A Stribek nevezetű ember örömtanyáján kívül nincs is más helyszín, ahol ezeket a gondokat orvosolni lehetne – folytatta Raudona. – Logikus hát, hogy ott helyezzük el a két reménybeli országvezetőt. Remek esélyük lesz odaadó lányok közreműködésével valódi, normális, kielégítő és gyógyító jellegű szexuális kalandok megélésére.

„Ha csak úgy nem” – gondolta a tatár, és lett volna még néhány kérdése, de ekkor újra megszólalt az a csilingelő hang, amely ezúttal ifjabb Kalrund gyógykezelésének – és felturbózásának, ahogy a vörös démon fogalmazott – befejeződését jelentette.

Ennek hallatán Szubotáj kicsatolta a szíjat a derekán, és lendületesen elrugaszkodva a vezérlőpulttól egyértelműen jelezte, hogy igenis komolyan gondolta, miszerint újabb kezelést akar igénybe venni.

– Tudom, hogy holnap indulnom kell haza, a népemhez, és igazából régóta vártam is már ezt a napot, de most ne hagyj cserben, drága feleségem – nézett esdeklően Raudonára, megragadva a vállait. – A legjobb formámban akarok a színük elé kerülni. Nem egy kótyagos fejű, kialvatlan, agyonhajszolt emberként, hanem mint egy igazi vezér. A tiszteletreméltó Szubotáj. Oldalán a hitvesével.

A metamorf becsatolta a tatárt az orvosi fülkébe, aztán visszaúszott a Zvezda légterén át a vezérlőpulthoz. Útközben billentett egyet-egyet az épp útban lévő trónörökösök ájultan lebegő testén, majd két kezét előrenyújtva lefékezte magát a vezérlőpulton. Belenyúlt a plasztikus kijelzőbe, és beállította a programot: regeneráció és az anima lemásolása.