Végül Kutiala uraságot hívatta maga elé Nihuc, és hosszasan nézte a roskatag embert. Látszott rajta, hogy közelít a hatvanhoz, de még nem szeretne megöregedni. A ruházata, a hajviselete, egyszerűen mindene arról tanúskodott, hogy nem képes megbirkózni az idő múlásával.
– Ki vagy te, Kutiala? – tette fel a kérdést közömbös hangon Nihuc.
– Hogy érted ezt? – pislogott értetlenül a birtokos.
– Ha ötven év múlva megkérdezné valaki, hogy ki volt Kutiala, akkor mit felelnének neki az akkortájt élő emberek? – próbálta kisegíteni az országbíró.
Néma csönd.
– Segített-e valaha bárkin is ez a Kutiala? Megszánt-e szenvedőt? Megitatott-e szomjazót? Megetetett-e éhezőt? Adott-e fedelet elázottnak, viharvertnek?
Néma csönd.
– Ha ötven év múlva megkérdezné valaki, hogy ez a Kutiala megalkotott-e egy új vetésforgót, mi lenne a válasz? Esetleg volt-e valamiféle találmánya a vasiparban? A kézművesek áldották-e a nevét, miután kidolgozott egy eljárást, amitől hatékonyabb lett a termelés? A hajózás gyorsaságába besegített-e bármivel?
Néma csönd.
– Ment-e előrébb Evilág azáltal, hogy itt élt benne egy Kutiala nevű ember? Művelt-e valami hasznosat életében? Szolgálta-e valaha is a közjót? Vagy miért kéne ennek a Kutialának olyan sokáig élnie? Mi haszna van belőle az embertársainak?
Néma csönd.
– Van utódod, Kutiala? – firtatta Nihuc. – Van gyereked?
– Nincsen – motyogta lehajtott fejjel a birtokos.
– De ha lenne, megittad volna az ő vérét is?
Néma csönd.
– Tényleg azt gondolod, hogy az evilági létezésnek az a legfontosabbika, hogy te minél tovább benne legyél?
– Csak élni akartam – motyogta alázatosan a földbirtokos. – Nem akartam idő előtt meghalni.
– Mindezt értem – bólintott a vezérezredes. – Egyikünk sem akar elmúlni Evilágról. Na de ártatlan gyerekek élete árán, Kutiala? És minden egyes esztendőben? Hány éve csinálod már ezt? Hány éve rendezed meg ezt az undorító szertartást?
Néma csönd. De most Nihuc odaintett, mire Jalgadel akkorát vágott a korbáccsal a földesúr hátára, hogy az rögtön térdre rogyott. És Jalgadel nem hagyta abba. Ütötte-verte a nagyúr hátát, teljes erőből, időnként nekifutásból, a legszélesebb lendítéseket végezve, és a végén már az sem érdekelte, hogy időközben megérkezett a válasz:
– Kilenc! – üvöltött fel Kutiala, amikor már nem bírta tovább. – Kilencedik éve! Ez lett volna ma, ha nem érkeztek meg! Könyörgök, ne üssetek tovább!
– Szóval kilenc – bólintott az országbíró, aztán felemelkedett a lócáról, és odalépdelt a nyomorultul térdelő földesúr elé. Megragadta az állát, ezáltal felemelte a fejét, és megkérdezte: – Meg tudod mondani bármelyikük nevét?
– Hogy mi? – értetlenkedett az uraság.
– Azt kérdem, meg tudod-e mondani bármelyik gyerek nevét – hajolt egészen közel Nihuc, mélyen belenézve Kutiala szemébe, és aztán úgy engedte el az állát, mint aki már nem bízik ebben az egészben. Hátat fordított, visszalépdelt a kúthoz, leült a lócára, de még mindig várta, hogy a vádlott szóljon valamit.
– Kegyességes nagyuram, azt mindenképpen a javamra kell írnod, hogy a…
– KUSS!!! – bődült el Nihuc, de olyan hangerővel, hogy a sarokban tipródó emberek is összerezzentek a kiáltás nyomán. – Hozzatok egy disznót – adta ki a parancsot. – Van a birtokon elég, nem igaz? Döfjétek le, és fogjátok fel a vérét. Utána megsütjük, mint az ökröt.
Kutiala már rosszat sejtett, és végül igaza is lett, mert Nihuc csakhamar kihozatott egy tölcsért is a konyháról, és amikor kézhez kapta, határozott léptekkel megindult felé.
– Kapd be – parancsolta szelíden az országbíró.
A földesúr óvatosan kinyitotta a száját, mire Nihuc úgy tolta le a tölcsért a torkán, hogy attól rögtön köhögni kellett.
– Jó lesz – húzta vissza a készséget Nihuc, és hátat fordított a földesúrnak. – Kötözzétek le egy székhez, de úgy, hogy mozdulni se tudjon. A szája az égnek meredjen.
A disznóölés egykettőre megtörtént, és egy egész lavórnyi vért fogtak fel az állat kimúlása közben.
– Szóval gyerekek vérét iszod, hogy ezáltal fiatalon tartsd magad – állapította meg Nihuc. – Akkor jó. A kívánságod szerint cselekszünk. Elvégre mégiscsak a születésnapod van, nem igaz? Ez a disznó mindegyiküknél fiatalabb, hátha az ő vére is segít.
Azzal intett egyet, mire Jalgadel beleerőszakolta a tölcsért a hátrahajtott fejű Kutiala úr torkába.
– Boldog születésnapot! – kurjantotta el magát Nihuc. – Gondolj azokra a fiúgyermekekre, akik az elmúlt kilenc esztendőben veled ünnepeltek!
A földesúr orrát befogták, így hát egy idő után kénytelen volt nyeldekelni a disznóvért, hacsak nem akart megfulladni, de hamarosan már nem adott életjeleket, a székhez kötözött keze és lába is megszűnt rángani.
– No, hát így fest egy csudás megfiatalodás – jelentette ki Nihuc. – Vagy esetleg így néz ki, amikor egy pokolravaló disznó tényleg a pokolba költözik.
A vezérezredes ezután odalépdelt a sarokba szorított emberekhez, és rájuk üvöltött:
– Ha valakinek bármiféle mentsége van arra nézvést, hogy miért segítette ezt a gazembert éveken keresztül, és miért nem jelentette soha, egyetlen hatóságnak sem, hogy mi folyik itt, az most még szólhat. Ajánlom, hogy nagyon alapos legyen a kifogás! Mert aki a bolondját akarja járatni Osmosis Köztársaság országbírójával, azt úgy megkínoztatom, hogy a jó édes anyjába fog visszakívánkozni!
A néma csöndben Nihuc hátat fordított a rémült bagázsnak, és odaszólt az embereinek:
– Nekem most vissza kell mennem Osmosisba, de ti csak nyugodtan egyetek-igyatok. Aztán este gyújtsátok fel az épületet, és úgy lángoljon a kúria, hogy a birtok minden falujából látni lehessen.
– Zsákmányolni szabad? – érdeklődött a szakaszvezető.
– Persze. Ami értéket a házban találtok, a tiétek.
– És ezekkel mi legyen? – kérdezte Jalgadel, fejével a karám mögötti emberek felé intve.
– Mindegyiket szögezzétek fel a kerítésre, és vegyétek a vérüket. A módszert odabízom, de úgy csináljátok, hogy aki a következő napokban erre jár, annak keze-lába reszkessen a halottak puszta látványától is.
