Osmosis – 395. fejezet

A vadászgép hamarosan felszállt a Ziara-fennsíkról, majd elrepült Osmosis szigete felé, és ott nagyjából háromezer méteres magasságban rácsatlakozott a vezérsugárra. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy innentől kezdve a pilótáknak van idejük némi személyes beszélgetésre.

– A szerelmed kissé bevadult, amikor bírálni merészelted a hadseregét – jegyezte meg indításképpen Szubotáj.

– Te talán nem védted volna a mundér becsületét? – kérdezte Oleszja.

– Galambocskám, mind jól tudjuk, hogy az elmúlt időszakban mi ketten vívtuk meg az összes csatát Neridea szigete fölött, a levegőből. Legalább egymást ne hülyítsük már. Elhiszem, hogy imádod ezt az ausztrál fickót, és én nagyon örülök neki, hogy ilyen szépen összemelegedtetek. Szívből kívánok nektek minden jót és örök boldogságot. Csakhogy én értelemszerűen nem vagyok szerelmes a fickóba. Nagyon kedvelem ugyan, ez ténykérdés, sőt tisztelem is, de szerelmes nem vagyok belé.

– Sok a körítés. Mit akarsz kinyögni?

– Azt, hogy igazad volt. Mármint abban a kijelentésedben, hogy ez egy operetthadsereg. És tudod, mit mondok neked, galambocskám? Evilági viszonylatban is egy tapasztalatlan, jóformán semmire sem való haderő. Gondolj csak bele! Mondjuk az Északi-földrésznek minden egyes állama, még a legapróbb országocskája is időről időre háborúzik. Most nem arról beszélek, hogy ez jó dolog-e vagy sem, hanem arról, hogy még a legutolsó kis őrgrófságok is folyton-folyvást hadakoznak. Tehát a seregeiknek van harci tapasztalatuk. Ehhez képest Osmosis emberemlékezet óta nem állt hadban senkivel.

– Tulajdonképpen te most Dariosznak azt az igyekezetét gúnyolod, hogy Evilágon ne legyenek háborúk, ne legyenek fölösleges emberáldozatok – mutatott rá Oleszja.

– Pártolandó elképzelés, gyönyörű idea – ismerte el a tatár –, csak hát te is tudod, hogy ez nem így működik. Ahol különböző érdekek feszülnek egymásnak, ott nem sokkal később hadseregek is egymásnak fognak feszülni. Ilyen a világ. Főleg az a világ, ahová betette a lábát az ember nevezetű förmedvény. És ahogy elnézem, ebben a viszonylatban az evilági ember csöppet sem különbözik a földi embertől.

– Most lényegében egy parttalan filozofálgatásra vagyunk kényszerítve általad? Mert ha ez így van, akkor inkább csatlakozzunk le a vezérsugárról, és hasítsunk fel olyan sebességgel a Zvezdára, amilyen gyorsan ez egyáltalán lehetséges. És nem érdekel, hogy ez mennyi ridezitbe fog kerülni.

– Nehezedre esik talán, hogy elismerd az igazamat?

– Miben is?

– Mondjuk abban, hogy itt, ezen a bolygón is létezik ellenség…

– Sosem állítottam ennek az ellenkezőjét.

– De nem is álltál mellém…

– Megmondtam, hogy amikor eljutsz a hipotézised végére, akkor majd eldöntöm, hogy a pártodra állok-e. És ha úgy gondolom, hogy igazad van, akkor én leszek az első, aki teljes mellszélességgel ott fog állni mögötted.

– Csakhogy az előbb nem kisebb egyéniség, mint a Guzel nevű android igazolta, hogy helyes volt a meglátásom. Igenis létezik ezen a bolygón egy bizonyos ellenség, és minket azért hoztak ide, hogy harcoljunk ellenük.

– Még fel sem értünk a Zvezdára, de máris arra vágyom, bárcsak mihamarabb visszatérhetnénk a fennsíkra! – sóhajtott fel Oleszja. – Biztos vagyok benne, hogy miután távoztunk, a beszélgetés sokkal érdekesebb fordulatokat vett. És már ismerem annyira Darioszt, hogy tudjam, minden titkot megpróbál kipréselni az androidból, amennyit csak lehet.

– Azt elhiszem – bólintott a tatár –, csakhogy amikor az egyik oldalon egy földi ember akarata, a másikon meg egy android akarata feszül egymásnak, akkor egy pillanatig sem kétséges, hogy melyik lesz erősebb. Ezért lett volna fontos, hogy mind mellém álljatok a mulatt csecsemő ügyében. Mert ezekből a titkolózó lényekből szerintem csakis zsarolással vagyunk képesek bármiféle érdemi információt kipréselni.

Még jó darabig folytatódott a beszélgetés a vadászgép pilótafülkéjében, egészen addig, amíg a fedélzeti rendszer nem figyelmeztette őket a hamarosan következő dokkolásra. Ezen művelet most is gond nélkül lezajlott, Szubotáj és Oleszja pedig átlebegett az űrállomás légterébe.

Az előzetes megbeszélések szerint a tatár volt az, aki elsőként foglalta el a helyét az orvosi fülkében, a szőke lány pedig a vezérlőpulthoz ült, és beállította pilótatársa számára a regenerációs programot. Aztán nagyot sóhajtva megfordult a székén, és végigtekintett a fehér fényben úszó helyiségen. Megkereste a szemével Ögödej hibernációs kabinját, de aztán úgy kapta el róla a tekintetét, mint valami szégyenlős kislány, aki olyasmit pillant meg, amiről tudja, hogy azt neki nem szabad látnia.

Visszafordult az irányítópult felé. Úgy érezte, egyelőre képtelen akár csak abba az irányba nézni is, ahol létezik egy bizonyos tartály, amely Maxim holttestét rejti. Immár teljesen egyértelmű volt számára, hogy Szubotáj támogató jelenléte nélkül ő nem akar még csak abba az irányba ellebegni sem. A félelem jóval erősebb volt a lelkében, mint a kíváncsiság vagy a megbizonyosodás utáni vágy.

Kissé csalódott is magában. Főleg, amikor észrevette, hogy enyhén remeg a keze. Nem hitte volna, hogy ennyire gyenge lesz, amikor a közelébe kerül a szomorú igazságnak.

Aztán a harag is felébredt a lelkében. Átkokat szórt magában a sorsra meg az ismeretlen felsőbb hatalomra, amely arra kárhoztatta őt, hogy másodjára is át kelljen élnie annak az embernek az elvesztését, aki az egyik legfontosabb szereplő volt az életében. De csakhamar rájött, hogy ez egy hamis érzés, hiszen az elmúlt öt évben az agya sosem tudott végső győzelmet aratni a szíve fölött, és a lelke mélyén mindig is reménykedett benne, hogy a társai túlélték a landolást. És lám, Szubotáj esetében később igaza is lett!

Most megint csak elkeseredettség vett rajta erőt. Hiába biztatja ő itt magát! Hát hiszen Szubotáj a saját szemével látta, amit látott! És nyilvánvalóan képtelenség, hogy a tatár ne ismerte volna fel teljes bizonyossággal Maximot. Halálbiztosan. Különben is, ki mással keverhette volna össze? A rangidős parancsnok halott, és ezen már nem változtathat semmilyen reménykedés, ima vagy esztelen csodavárás.

Rájött, hogy valamivel el kell terelnie a figyelmét, ha nem akarja, hogy Szubotáj egy fél óra múlva úgy találja itt őt, hogy a vezérlőpultra borulva zokog, mintha nem is katona lenne, hanem valami ostoba hisztérika.

És ekkor egy különös terv bontakozott ki a fejében, amely elsőre olyan bizarrnak és veszélyesnek tűnt, hogy szinte azonnal le is mondott róla. De aztán egyre tovább formálgatta az elméjében, míg végül azt vette észre, hogy a keze már nem remeg, hanem türelmetlenül játszadozik a levegőben a plasztikus kijelző fölött…

Ha ezzel lebukok, az nagyon súlyos következményekkel járhat – szólalt meg legbelül a lelkiismerete, de a következő pillanatban már ügyet sem vetett rá. Hirtelen meghozta a döntést, és belemélyesztette az ujjait a plasztikus kijelzőbe.

Köteles vagyok megtenni! – Most már ezt zakatolta a belső hang. – Minden tudásommal hozzá kell járulnom, hogy megtudjuk végre, mi folyik itt, körülöttünk. Ez a minimum, amivel a társaimnak tartozom. És Maxim emlékének is.

A következő pillanatban olyannyira lehullt róla minden lelki teher, hogy onnantól kezdve csakis a feladat technikai részére koncentrált. Össze kell állítania egy olyan lehallgató és megfigyelő rendszert, amely rejtett állományokba ment le minden kép- és hangfájlt, amely a Zvezda fedélzetén történtekről készül. Egy olyan titkos mappába, amelyhez egyedül neki lesz hozzáférése. Sőt, magát a mappát is abszolút védelem alá kell helyezni, hiszen a létezéséről sem lehet tudomása senkinek. Sem androidnak, sem embernek, sem Irinának.

Hogy a fedélzeti számítógép mesterséges intelligenciáját, amely az Irina hívójelet viselte, hogyan fogja átverni, azt nagyjából már tudta. Ugyan Irina most pontosan érzékeli az ő tevékenységét, ám ezek a nyomok a művelet végeztével eltüntethetők. A gondot inkább a mappa titkosítása jelentette, és Oleszja lázasan próbált visszaemlékezni mindenre, amit annak idején a katonai főiskolán tanult, különös tekintettel azokra a feladatokra, amelyeket az adatfejtés tanszak diákjai adtak fel egymásnak szórakozás gyanánt. Ezek némelyike olyannyira nem illett a tananyagba, hogy csak a pinceklubban működő titkos szakkörökön kerültek szóba, vidám vodkázgatás közben.

– Ha a pinceklubban én voltam az egyik legügyesebb kódoló és kódfejtő, akkor nem igaz, hogy itt és most, színjózanon nem tudom megoldani a problémát. – Így biztatta magát Oleszja, és végül tényleg nem lett igaz. Megoldotta a problémát. Itt és most. Színjózanon.