Osmosis – 394. fejezet

Mario teljesen lemerevedve bámulta Gonagó táncát. Csak akkor bírt megmozdulni, amikor többen is elé álltak a tömegben, és már nem látott semmit az előadásból. Mire újra előrefurakodott, addigra véget ért a csörgősipkás bohóc produkciója, ilyeténképpen a kísérő táncosé is, és átadták a terepet a tűznyelőknek meg a buzogányokkal zsonglőrködőknek.

Ekkor következett el a nap leginkább zavarba ejtő pillanata. Amikor a táncos fiú elhaladt Mario mellett, hirtelen megtorpant, aztán visszafordult, és túláradó boldogsággal kiáltott fel:

– Cirion!

Mario hajlott az elkeseredésre, amiért egy újabb, általa nem ismert evilági nyelvvel kell szembesülnie, de a következő mondatok mindent megváltoztattak:

– Cirion! Drága egykomám! – ujjongott a fiú hibátlan meori nyelven. – Hát te meg hogy kerülsz ide?

Miközben Gonagó a nyakába borult és forrón ölelgette, az olasz fiú riadtan konstatálta, hogy a Cirion minden bizonnyal az ő neve. Ezernyi gondolat futott át az agyán hirtelen, és ettől nagyon megszédült. Külön szerencse volt, hogy Gonagó jelenleg éppen átölelve tartotta.

– Milyen ványadt lettél, te Cirion! – engedett végül az ölelésből a táncoskomikus legény, de azért még alaposan meglapogatta hősünk két vállát, miközben úgy mérte végig, mint valami rabszolga-kereskedő. – Hát mi van veled? Nem eszel rendesen?

– Azt nem mondanám – motyogta félszegen Mario. – Csak hát, tudod, mostanában sokat dolgoztam. Itt, nem messze, egy helyi ültetvényen.

– Akkor meg valaki folyton megdézsmálta a fejadagodat? – vidámkodott tovább Gonagó. – Hát miért hagytad ezt, Cirion?

A legidegesítőbb ebben az egészben az volt, hogy a viszontlátás örömétől megittasult fiú olyan lelkesen nyomta meg a név elejét, hogy a cicegő hangot Mario egyenesen a homlokán érezte pattanni.

– Na, gyere, egykomám! Eszünk valamit – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Gonagó. – Ismerek a közelben egy jóféle kajáldát!

Kajálda. Miféle szavakat használ ez a srác! – csodálkozott Mario. – A végén még ezen fogok lebukni, hogy nem ismerem ezt az átkozott meori szlenget…

De nem volt ideje sokat bosszankodni ezen, mert Gonagó karon fogta, és már vonszolta is a kikötő túlvégének irányába.

Hősünk most ismét azt érezte, amit már oly sokszor az elmúlt időszakban. Úgy vágott az esze, mintha egyszerre két okos ember is gondolkodna a fejében. Nem szabad engedni, hogy sokat kérdezősködjön ez a vidám legény, inkább arra kell rávenni, hogy elsőként ő meséljen. Ki a bánat ez a Cirion? És honnan ismeri? És egyáltalán… mi ez az egész bizarr komédia?

Az úgynevezett kajáldában aztán szinte adta magát a megoldás. Miután megkapták az egy-egy tál ételt, és letelepedtek egy árnyas asztalhoz az egyik pálmafa tövében, Mario elkezdett falni, mintha ezer éve nem evett volna, így hát nem beszélhetett. Gonagó volt kénytelen újra és újra továbbgördíteni a csevegés fonalát.

– Látom, tényleg nagyon éhes voltál – jegyezte meg a vidám táncoskomikus. – Hát mesélj! Mi történt veled, miután felszöktél a Fekete Kócsag fedélzetére?

Mario kis híján félrenyelt a hajó nevének említésére, de aztán türtőztette magát, és teli szájjal azt kérte:

– Inkább mesélj előbb te, mert mindjárt éhen veszek. Veled mi történt azóta?

Gonagó nagyot sóhajtott:

– Jól megkorbácsolt a gazda. Nem hitte el, hogy semmit sem tudtam a szökésedről. Hiába hajtogattam, hogy nekem se szóltál a terveidről, pontosan tudta, hogy hazudok.

– Szegény barátom – nyelt nagyot Mario. – Ezt igazán sajnálom.

– Ugyan már! – kurjantott vidáman Gonagó. – Előre tudtuk, hogy ez lesz. És emlékezz rá, mit mondtam neked az utolsó éjszakán abban a trágyaszagú istállóban, ahol minden éjjel álomra hajtottuk a fejünket: Menj, drága egykomám! Menj, és próbálj szerencsét! Hátra se nézz! Velem se törődj, majd csak megleszek valahogy. Legalább az egyikünk lehessen végre szabad ember!

– Igen, erre pontosan emlékszem – hazudta Mario.

– Na de mit keresel mégis a Déli-földrészen? – firtatta Gonagó. – Nem úgy volt, hogy Királyrévet veszed célba? Vagy ott szálltál ki, de aztán nem tetszett a Fejedelemség?

– Hosszú sora van annak – legyintett hősünk, és újra telepakolta a száját mindenféle egzotikus gyümölcsök harsány színű bogyóival.

Gonagó ekkor lehalkította a hangját, és kissé rá is hajolt az asztalra:

– Idefigyelj, egykomám! Emlékszel még, amikor a nagy, bütykös platánfa alatt megátkoztuk a gazdát?

Mario bólogatott, mire Gonagónak különös csillogás költözött a tekintetébe:

– Sikerült!

– Mi sikerült?

– Fogott az átok, Cirion! Érted? Fogott az átok! A gazda tönkrement!

– Mit beszélsz? Tönkrement?

– Ha mondom!

Az olasz fiú most már félretolta a tányért, rákönyökölt az asztalra, és hevesen biztatta Gonagót:

– Mesélj el mindent elejétől a végéig! A legapróbb részlet is érdekel.

– No, az meg úgy volt – kezdett bele kuncogva a táncoskomikus –, hogy miután elszöktél, a gazda felkeresett valami javasasszonyt. Mindenáron meg akarta tudni, hogy hol lehetsz, mert hát ugyebár a környéken való keresés-kutatás nem vezetett semmi eredményre. És az a vén boszorkány állítólag beszélgetett már halottakkal is, tehát a gazda azt remélte, hogy a te hollétedet is meg fogja tudni mondani.

– Ennyire fontos voltam a gazdának? – csodálkozott Mario.

– Na hallod?! Hát te voltál a legjobb lovásza! Sőt, a legjobb lovasa is! Még jó, hogy tűvé tétetett mindent érted Gordea szigetén! Esküszöm neked, drága egykomám, hogy én még sírni is láttam a gazdát miattad.

– Ne beszélj!

– Na jó, hát csak titokban sírt, egymagában, de én meg az ablakon át leskelődtem, és még azt is hallottam, ahogy azt pityergi, hogy a legjobb lovasa lehettél volna, aki még a fővárosi versenyekről is elhozott volna minden díjat.

Mario egyre komolyabb émelygést tapasztalt a gyomra környékén, és teljesen biztos volt benne, hogy ez nem a hirtelen befalt tengeri herkentyűknek és a gyümölcstálnak köszönhető, hanem sokkal inkább annak az elképesztő mennyiségű információnak, amelyek szinte percről percre új felismerésekre ösztönözték, és olyan szédítő távlatokat nyitottak meg a gondolataiban, amelyekre egyáltalán nem volt felkészülve. Főleg nem a Raudonával lefolytatott, nagyon átfogó beszélgetés után.

E percben végtelen és soha el nem múló gyűlöletet érzett az összes metamorf és az összes android iránt, beleértve a Kisfiút is. Sőt, őrá neheztelt csak igazán!

– Miféle díjakról is beszélünk most? – pendítette meg óvatosan, mire Gonagó látványosan megdöbbent:

– Hogyhogy miféle díjakról?

Mario ráébredt, hogy egészen közel került a lebukáshoz, nevezetesen ahhoz, hogy ez a vidám táncoskomikus ráébredjen, a beszélgetőtársának a leghalványabb fogalma sincs semmiről. Lázasan gondolkodott, hogy miképpen lehetne megelőzni ennek a bekövetkeztét, aztán hamar fény gyúlt az agyában, és így szólt:

– Figyelj, az a helyzet, hogy nekem is el kell mesélnem valamit. Néhány hónappal ezelőtt történt, még a Fejedelemségben. Szégyellem bevallani, de ledobott a hátáról egy ló. És olyan szerencsétlenül estem, hogy bevertem a fejem egy sziklába.

Gonagó szigorú tekintettel figyelt, egyelőre hitetlenkedve, de már nem volt mit tenni, végig kellett vinni a kitalált történetet:

– Tudod, azóta többször is azon kaptam magam, hogy vannak olyan dolgok, amikre egyszerűen nem emlékszem. Mintha kiestek volna a fejemből – magyarázta Mario, és elszoruló szívvel várta, milyen hatással lesz ez a mese Gonagóra. Megnyugodva látta, hogy a táncoskomikus szája újra vidám mosolyra görbül:

– Szóval azt mondod, hogy ütődött lettél?

– Így is fogalmazhatunk – nyögte szégyenlősen Mario.

Gonagóból kibuggyant a röhögés:

– Hát te már Gordea szigetén is ütődött voltál! Mindig mondtam neked, hogy ütődött vagy, drága egykomám, Cirion! Ehhez már nem sokat tehetett hozzá az a szikla! Hahaha!

Mario is felnevetett, bár kissé kényszeredetten, utána viszont Gonagó igencsak komolyra fordította a szót:

– Na jó, hagyjuk most a baráti viccelődést, mert a lovas versenyek fődíjai ennél sokkal jelentősebb dolgok. És mint kiderült, a gazda tényleg meglátta benned azt a tehetséget, hogy elhozhatsz a lovardájának jó néhány ilyen díjat. Hát ezért omlott össze, amikor megtudta, hogy elszöktél tőle. Csak verte a fejét a falba, hogy miért nem szólt neked előbb az egészről. Mármint hogy versenylovaglót akar belőled faragni.

– Ezt tényleg nem tudtam – mondta Mario, és ebben a kijelentésben egyetlen szó hazugság sem akadt. – Na de mi is volt azzal a javasasszonnyal, vagy kivel?

– A gazda minden követ megmozgatott, hogy a nyomodra bukkanjon – magyarázta Gonagó. – De azzal a vén boszorkánnyal rossz lóra tett. Nemcsak azt nem tudta eltalálni, hogy te hol lehetsz, hanem olyan fogadásokra vette rá a gazdát, és olyan jóslatokat sugdosott a fülébe, hogy végül hatalmas adósságokba keverte.

– Csakugyan?

– Ha mondom! Gondolj bele, Cirion, hogy pár hónap után a végrehajtók elvitték a gazda összes lovát! Érted? Mindet! Ott állt a hatalmas istállója üresen!

– Ne beszélj!

– De ez még semmi. Eljött a legszárazabb nyári hónap, és egy csillagfényes éjszakán kigyulladt a lovarda. Akárhogy igyekeztünk, nem tudtuk megfékezni a tüzet. Nem lehetett. A lovarda porig égett. Az istálló, a futtató… minden!

– Nem mondod!

– Most képzeld el a gazdát! Néhány hónap alatt mindent elveszített. Az egész élete romba dőlt. Ott üldögélt a földön, az üszkös romok között, és egyszerűen megőrült. Én mondom neked, Cirion, hogy az az ember egyik pillanatról a másikra megőszült, meghibbant, megőrült. Mindene odalett. Az egész élete munkája. Két hónappal korábban még ő volt Gordea legnagyobb lótenyésztője, erre ott ül a füstölgő gerendák között, és magában beszél… Hát ezért mondtam azt neked az előbb, hogy fogott rajta az átok!… Ez történt, amióta nem találkoztunk. Érted már, Cirion?

– Értem.

– De a becsületére legyen mondva, ekkor jött el a mi időnk is. Mármint az összes rabszolgájának ideje. Mert mindannyiunkat szélnek eresztett. Nem akart rajtunk bosszút állni. Meg a dühét kitölteni. Csak ült ott kormos arccal, és azt mondta nekünk, mehettek, amerre láttok. Máig úgy emlékszem arra a pillanatra, mintha tegnap lett volna. Senkit se akart megkorbácsolni, senkit se köttetett ki. Mindenkit elengedett. De úgy képzeld el, hogy még este is úgy reszketett a keze, hogy a szabadságleveleket se tudta aláírni. Az intéző úr fogta le a kezét, és ő is vezette a pergamenen. Mindet így írta alá.

Mariót csudamód érdekelte Gonagó összes története, de most valami másra is figyelmes lett. A kikötő kavalkádjában meglátta a Kisfiút közeledni. És egyvalamit biztosan tudott. Ő ezeknek az álszent rohadék androidoknak egyetlen hazug szavára sem kíváncsi többé.