Osmosis – 392. fejezet

– Ha ügyesek leszünk, akkor ez lesz az utolsó alkalom, fiam – biztatta Grobonir őrvezetőt Nihuc vezérezredes a Régi Aréna pincéjében, miközben felerősítette az érzékelőket a homlokára és a halántékára.

– És utána mi lesz? Kiengedsz végre? – kérdezte a katona.

– Nagyon remélem, hogy megtehetem – bólintott Nihuc. – És mivel erre igen komoly esély mutatkozik, most el kell végeznem rajtad azt a beavatkozást, amelyet immár nem halogathatok tovább.

Azzal kivette a vánkost a hanyatt fekvő őrvezető alól, megtámasztotta a fejét a kemény deszkapriccsen, a következő pillanatban pedig egy hirtelen mozdulattal orron vágta. De úgy izomból és ököllel.

– Érdekes. Nem fáj – jegyezte meg Grobonir.

– Az lenne az érdekes, ha fájna. Először is az imént nyomtam beléd egy adag fájdalomcsillapítót, csakis a biztonság kedvéért. Másrészt pedig tele van a tested a sebezhetetlenséget okozó nanorobotokkal. Mire ezt kimondtam, már a vérzésnek is el kellett állnia odabenn, és mire ennek a mondatnak a végére érek, jószerivel az orrcsontod is összeforr. Szerencsére a jelen állapotában – nevetett fel Nihuc.

– Kár, hogy nincs itt egy tükör – sajnálkozott az őrvezető.

– Elmesélhetem, milyen lett az eredmény. Grobonir hajdani finom metszésű orra immár a múlté. Orcád központi dísze most már kicsit ferde is, lapos is. A profilból látható nemes ív odalett, és a helyét átvette egy határozott szöget bezáró vonal. Sose sajnáld, ezáltal jóval markánsabb lett az arcod, a nőknek pedig így is tetszeni fogsz.

– Egy orr még nem minden.

– Az igaz, de mindjárt kapsz tőlem speciális kontaktlencséket, a szemed pedig onnantól nem azúrkék lesz, hanem fekete. Aztán a hajad meg a szakállad is szépen megnőtt a fogság alatt, azt legfeljebb kicsit megigazítom, de törődj bele, hogy mostantól ez az új dizájnod. Szerintem Grobonir szülei sem ismernének rád.

– Új név is fog kelleni – mutatott rá az őrvezető.

– Úgy bizony – bólintott Nihuc. – Mit szólnál a Jalgadelhez?

– Jalgadel…, Jalgadel… – ízlelgette a katona. – Azon gondolkodom, volt-e valaha Grobonirnak ilyen nevű rokona vagy ismerőse…

– Az ilyen jellegű feladatokat mostantól bízd csak rám – mondta Nihuc. – De megnyugtathatlak, nem találtam semmiféle erre utaló jelet.

– Akkor jó lesz a Jalgadel – egyezett bele az őrvezető. – Gondolom, a szükséges papírokat majd kiállítjuk.

– Még ma megtörténik – jelentette ki Nihuc, aki szerfölött örvendezett az első, többesszámban megfogalmazott mondat fölött.

– Körvonalazódik előttem az első küldetés is – hunyta le a szemét a katona, mintha éppen befelé figyelne. – De még nem látom egészen tisztán. Mondanál róla néhány szót?

– Örömmel – bólintott Nihuc. – Él ezen a szigeten egy velejéig rothadt, nagyon gonosz férfi. Mivel éppen elmúlt éjfél, elmondhatom, hogy ma van a születésnapja. És bár ő még nem tudja, de egyúttal a halála napja is. Vadászatra készül ez a vén gazember. Kisfiúkra akar vadászni, mint minden évben ezen a szent napon. Talán éppen most fordul a másik oldalára, szépeket álmodik, és nem is sejti, hogy ma ő lesz a vad, és mi leszünk a vadászok.

– Jól hangzik.

– De még milyen jól! Ráadásul ez pompás alkalom lesz, hogy bemutassalak az elit csapatomnak. Ha ők nem ismernek fel, akkor senki más sem fog.

– Jut eszembe: Grobonir szülei azért majd kapnak valamiféle kárpótlást?

– Kapnak. Például némi pénzt, meg egy szép temetést, katonai tiszteletadással. És milyen remek dolog, hogy a fiukat nem úgy kell majd elsiratniuk, mint egy hazaárulót, akit éppen fellógatnak, igaz-e? Hanem úgy, mint egy hősi halottat, aki a meori nép szabadságáért adta az életét Neridea szigetén, és akinek a koporsója a díszszázad sorfala mellett száll a sírba.

A katona hirtelen témát váltott:

– Akkor mi ketten most úgy vagyunk egymással, mint Guzel meg Baskír?

– Bevallom őszintén, erre nem tudok válaszolni – ingatta a fejét Nihuc. – Pedig töprengtem rajta eleget. Mégsem világos előttem a dolog minden részlete. Legfeljebb tippjeim lehetnének, de annak meg nincs értelme. Szerintem a kettejük projektje annyira titkos kísérlet, hogy még nekünk sem kötöttek az orrunkra semmit. Sem ők ketten, sem a Központ.

– Sebaj, majd menet közben kiderül – vélekedett az őrvezető. – Mármint hogy mi a helyzet kettőnkkel.

– Ez minden bizonnyal így lesz.

– Térjünk még vissza egy kicsit erre a mai küldetésre! Remélem, nem csak a vén gazember nyeri el méltó büntetését!

– Természetesen nem – szögezte le Nihuc, miközben sorra leszedegette az érzékelőket a saját fejéről. – Elvégre komoly segítség nélkül a vén gazember nem tudta volna elkövetni azt a tengernyi gaztettet, ami a lelkén szárad.

– Márpedig mi nem szeretjük a vén gazembereket, igaz-e? – ült fel a priccsen az őrvezető.

– Nemhogy nem szeretjük, hanem egyenesen rühelljük – felelte Nihuc, és most már a katona fejéről is leszedte az érzékelőket. – De szerencsére hatalmunkban áll nagyon szigorúan megbüntetni őket.

– Aki gyerekeket bánt, az megérdemli a kínhalált – szögezte le határozottan Jalgadel, miközben jellegzetes farkasvigyor szaladt szét az arcán.