Osmosis – 384. fejezet

– Megmondom őszintén, én még mindig nem tudom követni a gondolatmenetedet – vallotta be Dariosz. – Tőlem beszélhetünk az öt évvel ezelőtt történtekről is, csak közben ne tegyünk úgy, mintha az orzók öt évvel ezelőtt bukkantak volna elő a semmiből, és csak azóta kalózkodnának a Belső-tengeren, merthogy a probléma sokkal régebbi keletű, és semmi köze nincs a francia fickóhoz.

– Ilyet én sem állítottam – szögezte le Szubotáj, aztán eszébe jutott egy újabb ötlet, és azzal is megpróbálkozott: – Fussunk végig újra a történteken, de most már úgy, mintha mi lennénk maga a Központ, rendben? Sőt, inkább egyesszám első személyben beszélek, hátha úgy érthetőbb lesz… Tehát, én vagyok a Központ. Idehozatom a Zvezda fedélzetén Tiagót. Az űrlifttel leküldöm a felszínre. Megoldom, hogy túlélje a landolást, hiszen vele is ugyanúgy terveim vannak, mint mindenki mással. Ám valami hiba csúszik a számításba, mert ez a francia fickó valahogy az orzók közé keveredik, aztán elkezd csupa olyan dolgot művelni, ami még csak véletlenül sem egyezik a Terv céljaival. A kérdéseim: hát hülye vagyok én, a Központ? Miért hagyom, hogy ez történjen? Miért tűröm el öt hosszú éven át mindezt, ha egyetlen mozdulattal véget vethetnék neki?

– Egyetlen mozdulattal? – pislogott hitetlenkedve Dariosz.

A tatár most Oleszjához fordult segítségért:

– Galambocskám, magyarázd már el a kormányzónak, hogy ha olyan értelmű parancsot kapnánk, hány perc alatt lőnénk szarrá az orzók egész seregtesteit! Ha a Központ úgy akarná, és kellő energiát biztosítana hozzá, akkor ezeknek a rohadékoknak a két félszigetén holnapra csak üszkös romok maradnának!

– Igazat mond – erősítette meg csöndesen a lány. – Az igazán pusztító fegyvereinket eddig még nem láthattátok bevetés közben, csakis a kíméletesebb változatokat.

– Előre is bocsánatot kérek, hogy fájdalmas húrokat leszek kénytelen megpendíteni – szólalt meg óvatosan Attila –, de rá kell mutatnom, hogy egy bizonyos ponton hibádzik a logikád, tatár barátom. Ha a Központ senkit sem hoz ide ok nélkül, mert mindenkivel terve van, akkor miért halt meg Maxim? Őt miért nem tudták megmenteni a landoláskor, mint ahogy a franciával tették?

– Ez csak látszólagos ellentmondás – jelentette ki Szubotáj –, sőt mindaz, amit most elmondtál, gond nélkül beilleszthető a hipotézisembe. Tudniillik pontosan azt állítom, hogy a Központ nem mindenható, és nagyon is el tudja veszíteni a kontrollt bármelyikünk felett. És ez szerintem semmi másnak nem köszönhető, csakis annak, hogy egy másik magasabb rendű hatalom is tevékenykedik Evilágon, amelynek talán éppen ellenkező céljai vannak, mint a mi drága, láthatatlan Központunknak.

Oleszja kissé összerándult:

– Tehát még azt is elképzelhetőnek tartod, hogy Maxim gépének lezuhanását ellenséges tevékenység okozta?

– Akár – tárta szét a karját Szubotáj, mire a kormányzó már a fejét fogta:

– Te jóságos ég! Pusztító fegyverek, bevetés, füstölgő romok, ellenséges tevékenység… Ti csak katonaésszel tudtok gondolkodni? Távol álljon tőlem, hogy megbántsalak titeket, de próbáljatok már meg néha civilként tekinteni a történésekre! Ez az egész nem egy világháború, hanem sokkal inkább egy humanista jellegű küldetés. Legalábbis nekem így áll össze a fejemben. Ha itt valóban két nagyhatalom, vagy mifene akarna egymásnak esni, akkor a Központ mi a fenéért szórakozott volna veletek annak idején, amikor megérkeztetek? Miért akarta volna eljátszani, hogy balul sült el az űrutazás, és még a landolásotok is kétes kimenetelűnek ígérkezik?

– Mondasz valamit – állt a kormányzó pártjára Attila, elgondolkodva simogatva rövidre nyírt szakállát.

– Ha én egy nagyhatalom vagyok – folytatta Dariosz –, nevezzenek engem Központnak, vagy bármi másnak, és éppen nehéz a helyzetem, mert egy másik nagyhatalom megpróbál nekem keresztbe tenni, akkor eszembe sem jut a saját embereimmel szórakozni. Nem járatom velük a bolondját, hogy bocs, sajnos pont kifogyott az üzemanyag mindegyik űrsiklóból, de hát ügyesek vagytok, majd csak leteszitek őket a felszínre vitorlázó repüléssel. Hanem ezzel ellentétben igyekszem a lehető leggyorsabban rendszerbe állítani őket, hogy mihamarabb a céljaim elérése érdekében munkálkodjanak.

– Most már tényleg megőrülök – emelkedett fel a székéről Szubotáj, és jártában-keltében akkora dühvel rúgott bele a szőnyeg felkunkorodó szélébe, hogy a fűrészpor egyszeriben úgy felkavarodott, mintha kisebbfajta petárda robbant volna fel a talajon.

Még soha nem tapasztalt ilyesfajta dolgot azelőtt. Sem a földi életében, sem Evilágon. A hallgatósága általában fel tudja fogni, hogy ő miről beszél. A seregben a hajdani bajtársai is megértették, az anagur törzs harcosai is megértették, sőt még az itt és most jelen lévő embertársai is érteni szokták, amit mond, legalábbis ezelőtt így volt. Mi a fene változhatott meg, hogy egyszerűen képtelen magát megértetni ezekkel az emberekkel, akiket egyébként egytől-egyig végtelenül tisztel és szeret?

Aztán rájött valamire. Megpördült a szőnyegen, visszafordult a földi embertársai felé, szúrós tekintettel végigmérte őket, majd jelentőségteljesen bejelentette:

– Hallgassátok meg az őszinte vallomásomat. Nem leszek vele túlságosan népszerű, de vállalom. Én nemrég megpróbáltam összehaverkodni Nihuccal. És azt hiszem, eléggé őszintén el tudtam beszélgetni vele. Ennek során mondott valami egészen meglepőt.

Egyedül Attila várta tágra nyílt szemekkel, hogy mi fog ebből kisülni, a kormányzó és Oleszja inkább maguk elé meredtek. Ez nem is csoda, hiszen a szőke lány már hallotta azokat a hangfelvételeket, amelyek az ominózus repülés során keletkeztek a pilótatársa és a metamorf között, Dariosz pedig egyelőre szerette volna eltitkolni, hogy néha ő is haverkodni próbál Nihuccal, vagy inkább az android ővele, és a maga részéről emögött többnyire hátsó szándékot sejt.

– A vezérezredes azt állította – újságolta Szubotáj –, hogy ők, mármint az androidok kezdettől fogva befolyásolják mindannyiunk agyát, legalábbis olyan értelemben, hogy eszünkbe se jussanak olyasféle kérdések, amelyek pedig egyébként teljesen evidensek lennének.

– Például? – sürgette kíváncsian a lassúnak ítélt tájékoztatást Attila.

– Például abban a tárgyban, hogy mi különböző időszakokból kerültünk át a Földről Evilágba – adta meg a választ rögtön a tatár. – Elgondolkodtatok már azon, hogy még egyetlen jelentkező sem akadt közöttünk, aki ennek az okára vagy a módszertanára rákérdezett volna? Pedig elég nagy a szórás, nem igaz?… Na már most, amikor erről próbáltam kifaggatni a kövérkés metamorfot, akkor minden létező időhúzó taktikát bevetett. Hol gyereknek nézett, és mindenféle elefántokkal, citromokkal meg trombitaművészekkel példálózott, hol meg olyan mélységű tudományos szöveget vágott le, hogy egy idő után már a kötőszavakat sem értettem.

– És mi lett a vége? – hajolt előre izgatottan a magyar. – Megtudtál valamit tőle? Mondd már, az istenért!

– Egyvalamit megtudtam, de nem tőle – bocsátotta előre sejtelmesen a tatár. – Hanem én magam következtettem ki, mégpedig most, az elmúlt percben… Drága barátaim, ti még mindig ebben az állapotban leledztek! Valamiféle speciális, célzatosan letompított állapotban, ezért jár máshogy az agyatok. Ezért nem értitek, hogy miről beszélek, és ezért olyan pokoli nehéz rábírni titeket, hogy próbáljatok már csatlakozni hozzám azon az úton, amelyet én most már mindenképpen végig szeretnék járni, mégpedig a színtiszta logika mérföldkövei mentén.

– Rendkívül költői vagy – ismerte el a magyar színész, sokkal inkább fanyalogva, semmint dicsérőleg –, de bökd már ki végre a lényeget, a Világügyelő Férfiú áldjon meg!

– Elmesélem nektek, hogy a Nihuccal való beszélgetésem óta mi mindent műveltem – kulcsolta össze a dereka mögött a kezeit Szubotáj, és ekkor már úgy járkált ide-oda a szőnyegen, mint valami régivágású tanár. – Elkezdtem tudatosan edzeni az agyamat. A legkülönbözőbb módszerekkel. Nekünk az ilyesmire amúgy is megvannak a bejáratott technikáink – lesett ki Oleszjára –, a kadétiskolában alaposan belénk sulykolták, hogy mennyire fontos az agyunk trenírozása, ha jó és gyors döntéseket akarunk hozni. Igaz, galambocskám?

– Igaz – hagyta rá a szőke lány.

– Adhatok nektek is néhány jó tanácsot. Kiváló gyakorlat például matematikai műveleteket fejben elvégezni. Elalvás előtt próbálj meg összeszorozni kétjegyű számokat. Vagy idézd fel egy kedves emlékedet egy számodra fontos helyszínnel, és vedd sorra a látvány minden egyes elemét, a legapróbb részletekig. Esetleg mondj ki egy hosszabb szót gondolatban, és aztán próbáld meg visszafelé is kibetűzni. Ha meg ahhoz van kedved, akkor idézd vissza a kedvenc filmed vagy regényed történéseit, és amikor…

– Na jó, ilyesmire most nincs időnk – vágott közbe tapintatlanul Dariosz, ezzel egy időben pedig fölemelkedett az asztaltól. – Megyek, ellenőrzöm a foglyok őrzését. Ti meg közben inkább azon gondolkodjatok, hogy a kérdéses hét személyt hogyan tudjuk Osmosisba szállítani a legnagyobb biztonságban, ahogy azt Nihuc a lelkemre kötötte.

Szubotáj ugyan elhallgatott, de esze ágában sem volt félreállni a sátrat elhagyni készülő kormányzó elől. Sőt, kifejezetten harciasan szegült szembe vele:

– Most jön a mondandóm lényege – közölte határozottan. – Szerintem téged is nagyon fog érdekelni, kormányzó. Ugyanis éppen azt akarom megfontolásra javasolni, hogy a világon senkit se szállítsunk Osmosisba a foglyok közül.

– Hogy tessék??? – hőkölt hátra meglepetten Dariosz.

– Hallgassatok rám! És ezúttal próbáljátok végre alaposan átgondolni, amit mondok! – kérte szenvedélyesen a tatár. – A magam részéről rohadtul unom már, amit velünk művelnek. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én ennek a kurva titkolózásnak, félrevezetésnek, meg a sejtelmes baromságok szakmányban történő hangoztatásának egyszer és mindenkorra véget akarok vetni. Semmi más célom nincs, mint öt év után végre tisztán látni. Szerintem ezt már réges-rég kiérdemeltük. Mi a véleményetek erről?

– Alulról súrolod az engedetlenség törvényi tényállását – jegyezte meg szúrós tekintettel Oleszja.

– Nem érdekel – nyugtatta meg a pilótatársa, aztán szinte kedélyesen folytatta: – Egy a lényeg, hogy Nihucnak ez a mulatt csecsemő nagyon kéne. Ugyan nem tudjuk, hogy miért, de ég a vágytól, hogy a kisded záros határidőn belül az ő felügyelete alá kerüljön, hiszen most ő a teljhatalmú úr Osmosis szigetén. Jól vagyok informálva?

– Hová akarsz kilyukadni? – firtatta gyanakodva Dariosz, aki még mindig ott állt a tatár mellett, de már esze ágában sem volt elhagyni a sátrat.

– Egyszerű a képlet – sulykolta élénk taglejtésekkel Szubotáj. – Ha kell neki a csecsemő, akkor mondja meg, hogy miért. És majd utána eldöntjük, hogy megkaphatja-e.

– Ez már közelít a parancsmegtagadáshoz – jegyezte meg vészjósló hangon Oleszja.

– És akkor mi van? Lefokoznak? – fakadt ki a tatár. – Értsétek már meg, hogy ilyen helyzetben még sohasem voltunk, és egyhamar talán nem is leszünk! Nekik nyilvánvalóan kell valami, jobban mondva valaki, aki nálunk van, innentől kezdve pedig mi diktálunk! Kell nektek a kisded? Rendben! Átadjuk! De előbb kifejtősen és szabatosan válaszoltok minden egyes kérdésünkre!

– Ha ehhez a követeléshez mi is csatlakozunk, azt már úgy hívják, hogy lázadás – mutatott rá komor hangon Oleszja.

– Pont leszarom! – harsogta Szubotáj. – Meg akarjuk végre tudni az igazságot, vagy nem?