Osmosis – 383. fejezet

Attila kinyitotta a szemét, és körbepislogott. Megállapította magában, hogy hajnalodik. A katonai sátor durva vászonborításának résein át beszűrődött az a furcsa, fakóbarna fény, amelyet az Ezüsthold és a Bronzhold színeinek összevegyülése alkotott.

A színész fölkelt a priccséről, kiment a sátor elé, és jó darabig csak bámulta a csodát. Szerfölött imádta ezt a nagyon különös együtthatást. Lenyűgözve fürdette az arcát a fennsík szikláit beborító szürkés-drapp, vagy itt-ott inkább homokszínű fényjátékban, amely kifürkészhetetlen módon hideg és meleg tónusokat egyaránt hordozott.

Az égbolt alján látszólag nagy egyetértésben készült lenyugodni a két hold. Az ezüstös égitest rideg, fémes fénye és a bronzba öltözött jókora gömb aranyló ragyogása összeadódott, a végeredmény pedig tompa, barnás árnyalatként, leheletfinoman vont be mindent Evilág felszínén, kivéve a látóhatárt, ahol halványlilába hajló rózsaszínes derengés keveredett a fakóbarna, furcsán elmosódottnak látszó, mégis lenyűgöző égi pompával. Mintha minden tárgyon finom porréteg ült volna, úgy játszott a képzelettel ez a csodaszép látvány.

– „Földiekkel játszó égi tünemény, istenségnek látszó csalfa, vak remény” – sóhajtotta a magyar színész, és még arra is emlékezett, hogy pontosan ugyanez a Csokonai-idézet hagyta el az ajkait, amikor öt esztendővel ezelőtt, életében először pillantotta meg a lenyűgöző fényjátékot, bár akkoriban sokkal lemondóbb és reménytelenebb hangulatban, hiszen azon a bizonyos hajnalon jutott először eszébe, hogy talán örökre itt ragadtak, ezen az ismeretlen bolygón.

– Nosztalgiázol? – zökkentette ki merengéséből Szubotáj hangja.

– Hát te meg mióta ácsorogsz itt, mögöttem? – rezzent össze Attila.

– Csak most jöttem – tenyerelte lapockán a tatár. – Amúgy mi volt ez az apró fohász? Egy magyar ima?

– Egy ősrégi vers első néhány sora – felelte a színész, de további költészeti elemzésre már nem kerülhetett sor, mert ebben a szent pillanatban kezdte meg a landolást a Golub 2-es a fennsíkon, és csakhamar az is nyilvánvalóvá vált, hogy a vadászgépből kiszálló Dariosz és Oleszja éppenséggel a legcsekélyebb mértékben sincs nyugodt hangulatban.

Hamarosan már a kormányzói sátor mélyén tárgyalt a négy földi ember, első napirendi pontként meghallgatva az ausztrál beszámolóját. Dariosz természetesen csak a mulatt csecsemővel és az orzókkal kapcsolatos információkat osztotta meg a társaival, hiszen a szavát adta Nihucnak, hogy Marióról egy árva szót sem árul el senkinek.

– Itt valami rettenetesen bűzlik – kezdte el hajtogatni Szubotáj, miközben fel-alá járkált a sátor nem kifejezetten tágas belsejében. – Már régóta érzem, hogy derék android barátaink valamit erősen titkolnak előlünk a néger fickóval kapcsolatban. Meg úgy általában is.

A tatár ezt a „derék android barátaink” kitételt képes volt úgy kiejteni, hogy aki csak hallotta, annak meggyőződése lett, hogy Szubotáj soha a büdös életben nem választana olyan barátot, akit nem anya szült, és a teste nagyobb mennyiségű fémet tartalmaz.

– Mire gondolsz egészen pontosan? – kérdezett rá Oleszja.

A tatár most megállt, odafordult az asztal körül üldögélő három társához, és élénk taglejtésekkel belekezdett a magyarázatba:

– Na, idefigyeljetek! Számomra már régóta nem kérdés, hogy a Tiago nevű fegyenc túlélte a landolást. Ezer és egy jel utal rá. Az orzók fegyverei, a harcmodoruk, az általuk alkalmazott taktika, és napestig sorolhatnám. Mind-mind arra vall, hogy ez az alapjában véve tanulatlan és ostoba evilági söpredék olyasvalaki irányítása alatt áll, aki valaha igen komoly szintű oktatást kapott hadtörténetből vagy éppen harcászatból. És ugyan ki mástól tanulhattak volna, mint a mi jeles francia bányászunktól, akiről pontosan tudható, hogy a földi életében hivatásos katona volt?

– Szerinted ő irányította az orzókat az invázió előtt? – szólt közbe Dariosz. – Mondjuk Neridea elfoglalásakor?

– Naná! – vágta rá Szubotáj. – És nincs ebben semmi meglepő, elvégre ha félszeműként bekeveredsz a vakok közé, akkor ott előbb-utóbb te leszel a király, ez tiszta sor. Csakhogy én továbbmegyek, kedves barátaim! És azt állítom, hogy ezen a szájbavert Evilágon két hatalom viaskodik egymással. Mi pedig ma még csak az egyiket ismerjük úgy-ahogy, a másikról a leghalványabb fogalmunk sincs. Merthogy eddig egy kurva szó nem sok, annyit se mondott nekünk senki az ellenfélről. Vagy nevezzem ellenségnek?

Kétségkívül mellbevágó elmélet volt, jó nagy csönd is támadt a feltételezés nyomán a kormányzói sátorban.

– Csak gondoljátok végig, amit mondok – ütötte a vasat Szubotáj, és egyre jobban belehergelte magát a saját hipotézisébe. – Vezessük le a dolgokat logikailag. Állítólag ezen a bolygón valamiféle homályos Központ megpróbál mindent jobban csinálni, mint a Földön. A szent és misztikus Terv alapján fel kellene építenünk egyfajta ideális, kizsákmányolástól mentes, fenntartható társadalmat. Ezért vagyunk itt. Emberek és androidok egyaránt. Számtalan utalás hangzott már el erről. Mindenkit a magasságos Terv szolgálatába állítanak, direkt ezért hoztak ide mindannyiunkat… Akkor hogy lehetséges az, hogy erről a Tiago nevű fasziról az elmúlt öt évben senki nem hallott egy kurva szót sem? Hát ki ez a néger csóka? Valami potyautas? Hiba csúszott a szent és misztikus Tervbe? Kakukktojást ültettek volna a fészekbe, amelyet úgy hívnak, hogy Zvezda űrállomás?

Attila szabadkozni kezdett:

– Bocsássatok meg, lehet, hogy még túl korán van, és az is igaz, hogy eddig a két hold lenyugvását bámultam, aprócska rőzsedalokkal bohém szívemben, és ezért kissé lassabban pörgök fel. De az tény, hogy egyelőre csak mérsékelten vagyok képben annak kapcsán, hogy konkrétan miről is beszélgetünk most…

– Azt magyarázom, hogy egy űrrepülési projektbe nem lehet csak úgy véletlenül bekerülni! – harsogta Szubotáj. – Főleg akkor nem, ha a küldetés egy új világ kialakítását célozza meg.

– Csakhogy vannak köztünk egy páran, vagy legalábbis voltak, akik nem űrrepülés útján kerültek Evilágba – mutatott rá higgadtan Attila. – Például az itt jelenlévő Dariosz, aztán az olasz fiú és a görög nő sem. Vagy őket most figyelmen kívül kellene hagynunk?

– Igen! Tudniillik éppen a néger fickó kapcsán szeretnék levezetni valamit – hangsúlyozta a tatár. – Egy űrrepülési projektben minden embernek és minden tárgynak, még a legapróbbaknak is meghatározott célja van. Olyasmi nem létezhet, hogy az egyik résztvevőnek nincs a világon semmiféle szerepe, funkciója, vagy hogy a szóban forgó személy fölött egyszer csak elveszítjük a kontrollt… Oleszja, galambocskám, te is szólj már valamit, ne tűnjön úgy, mintha megkergültem volna, és most csak azért jártatom a pofámat, hogy okos embernek tűnjek!

A szőke lány fásultan sóhajtott egy nagyot, és így szólt:

– Tudod, hogy habozás nélkül melléd fogok állni, ha úgy érzem, hogy igazad van, csakhogy van egy olyan érzésem, hogy még nem jutottál el a végső konklúzióig. – Aztán együttérzően hozzátette: – Biztos vagyok benne, hogy téged is ugyanúgy megviseltek az elmúlt napok, mint engem. Idegőrlő feladat ez a…

– Hagyjuk ezt most! – csattant fel a tatár. – A fáradtságnak ehhez semmi köze. Ennek az egésznek most csak ahhoz van köze, hogy nem sokkal ezelőtt rábukkantunk egy nőszemélyre, aki egy mulatt csecsemőt szoptat. Eddig jól mondom?

– Jól – ismerték el mind a hárman.

– Szerintetek ennek a kisgyereknek lehet valaki más az apja, vagy minden kétséget kizáróan Tiago az?

– Nekünk sincs más jelöltünk – tárta szét a karját Oleszja.

– Remek. Nagyjából tíz perce már azt is tudjuk, hogy amikor a kormányzó megemlítette mindezt Nihuc előtt, akkor a metamorf rohadtul izgatott lett, és felszólította ausztrál barátunkat, hogy a kisdedet haladéktalanul szállíttassa Osmosisba.

– Meg a környezetében lévő orzókat, beleértve a fiatal nőt is – pontosította az információkat Dariosz.

Attila felemelte a kezét, és ezzel egy időben rögtön meg is szólalt:

– Azt azért ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy Nihuc köztudottan már egy ideje nem kommunikál a többi androiddal. Ki tudhatja, honnan eredt a Dariosz által leírt reakciója, és mit akar kezdeni a csecsemővel?

Szubotáj most már térdre rogyott a kormányzói sátor fűrészporára terített szőnyegen:

– Azt értsétek már meg, könyörgök, hogy ennek semmi jelentősége! Egyetlen egy dologról magyarázok nektek már hosszú percek óta! Mégpedig arról, hogy ez a Központ, vagy mi a kórság, már több mint öt éve elvesztette a befolyást a Tiago nevezetű földi embertársunk felett! De ha ez így van, akkor léteznie kell ezen az átkozott Evilágon egy másik hatalmi központnak is, amelyik viszont a legnagyobb örömmel állította a saját szolgálatába a néger fickót!

– Nem nagyon értem, hogy ez számodra miért ennyire egyértelmű – vakargatta a fejét tanácstalanul Dariosz.

– Szerintem a térdre esést és egyéb színpadias megoldásokat szíveskedj mellőzni – tanácsolta barátságos hangon Attila. – Jómagam általában nagy híve vagyok a teátrális jeleneteknek, de ez most csöppet sem segít megértenünk a mondanivalódat.

Szubotáj megfogadta a javaslatot. Felállt a szőnyegről, visszaült az asztal mellé, megpróbált nyugalmat erőltetni magára, és higgadtan így folytatta:

– Akkor fordítsuk meg a dolgot. Tételezzük fel, hogy Evilágon valóban csak egyetlen magasabb rendű hatalom létezik, mégpedig ez az úgynevezett Központ. Amiről egyelőre, ugyebár, fogalmunk sincs, hogy miféle. Okos emberek és még okosabb androidok? Vagy egyfajta mesterséges intelligencia? Netán mindezek összessége? Esetleg olyasmi, amit jelenleg még csak el sem tudunk képzelni? Nem tudjuk, de most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy csakis a Központ létezik, semmiféle másik magasabb rendű hatalom nincs. Szögezzük ezt le kiindulásnak, rendben?

– Rendben – válaszoltak kórusban a többiek.

– Azt is állapítsuk meg, hogy a Tiago nevezetű francia nem egy potyautas volt a Zvezdán, tehát nem ballasztként, nem tévedésből, és főleg nem véletlenül kapott helyet a fedélzeten, hanem meghatározott céllal és feladattal, rendben?

A többiek bólintottak.

– Szerintem abban is megegyezhetünk, hogy Tiagónak egész biztosan nem az volt a Központ által kijelölt feladata, hogy szervezze hatékony bűnbandává az orzókat, pláne ütőképes hadsereggé, és foglalják el Neridea szigetét. Egyetértünk ebben is?

– Igen.

– Akkor most már csak egyet áruljatok el nekem – fújtatott nagyot Szubotáj. – Ha Tiago ezen tevékenysége csöppet sincs összhangban a Tervvel, akkor ez a fránya Központ, ez a kizárólagos hatalom miért tűri el ezt a bizonyos tevékenységet már hosszú évek óta?

– Nem hosszú évek óta – emelte fel a mutatóujját Dariosz. – Ezt a szigetet csupán néhány hónapja foglalták el az orzók.

– És előtte talán Evilág hasznára tevékenykedtek? – csattant fel a tatár. – Egész véletlenül nem ők tartják rettegésben az egész Belső-tengert? Nem ők nehezítik a hajózást, a kereskedelmet, meg úgy általában a közbiztonságot a rohadék kalózaikkal? Osmosisban talán nem orzókat béreltek fel a szurdokbéli merénylethez, kormányzó? Javítsatok ki, ha tévednék, de emlékeim szerint otthon, a Földön ezt úgy hívják, hogy terrorizmus! És minden civilizált állam tűzzel-vassal küzd ellene! Vajon mennyire valószínű az, hogy a Tervnek egy üde, aranyos kis színfoltja a terrorizmus, és a Központ még támogatja is?

– De hát hogy támogatná, az ég szerelmére?! – fakadt ki Dariosz. – Én vagyok rá az élő példa, hogy nem így van! Máskülönben mit keresnék itt Osmosis fél hadseregével? Bizonyára nem kerülte el a figyelmedet, hogy már csak napok kérdése, és felszabadítjuk Neridea egész területét, a maradék orzók pedig megrohadhatnak a két kopár félszigetükön.

Szubotáj egy időre a kezébe temette az arcát:

– Fel nem foghatom, miért nem értitek, hogy miről beszélek… Nem az invázióról, meg nem a jelen időről hadoválok nektek! Még mindig nem világos? Hanem az öt évvel ezelőtti történésekről!