Osmosis – 382. fejezet

Dariosz gyanakodva fürkészte az országbíró arcát. Maga sem tudta volna megmondani, hogy miért, de az egész beszélgetés folyamán valami sandaságot, titkok rejtelmes sorozatát sejtette a háttérben. Meg volt róla győződve, hogy Nihuc jóval kevesebb tényt mond, mint amennyit tud, vagy amennyit bátran elárulhatna, és ez a módszer az ő, mármint a kormányzó manipulálását szolgálja, no meg egy álságos célú kötődés kialakítását.

Ezzel együtt némi lelkifurdalás is feszítette legbelül Darioszt. Úgy érezte, az imént túl könnyedén engedte el Mario témáját. Márpedig az olasz fiúval kapcsolatban, mint földi ember, barát és bajtárs iránt komoly felelősséget érzett. Hiába biztosította róla a vezérezredes, hogy Mario már jó ideje huszonnégy órás felügyelet alatt áll, a kormányzót még mindig nyugtalanította valami, és ennek hangot is adott:

– Mondd csak, Nihuc! Ha Emma valóban nem csalta meg Mariót, amit a magam részéről készséggel elhiszek, akkor miért nem hozzátok végre haza a srácot, és miért nem áruljátok el neki, hogy a szerelme nem volt hűtlen hozzá? Ez egész egyszerűen kegyetlenség.

– Csakugyan így gondolod? Szóval kegyetlennek tartasz bennünket? – méltatlankodott a metamorf. – Vezesd már végig magadban a folyamatot, ne csak az első lépésen rugózz! Rendben, elmegyünk Marióért, és tájékoztatjuk róla, hogy Emma nem csalta meg, jöjjön csak vissza Osmosis szigetére bátran… De akkor minden mást is el kell mondanunk neki! A szülei halálát, a saját halálát, a korpuszának elvesztését meg a gordeai lovászfiút is! És Mario nem buta gyerek, azonnal világos lesz számára, hogy ő már soha többé nem fog visszatérni a Földre!

– De hát akkor mi lesz ennek a vége? – háborgott most már Dariosz is. – Örökre meg akarjátok hagyni abban a tudatban, hogy félredugott az a nő, akit a világon mindenkinél jobban szeret? Ráadásul Emma ezt olyan eredményesen tette, hogy egy zabigyereket hordoz a szíve alatt?

– Nézd, kormányzó…

– Tényleg! Emmával mi a tervetek? Majd felneveli egyedül a gyereket? Ezenfelül élje le az életét abban a tudatban, hogy a szerelme voltaképpen egy szarházi, aki meghallván, hogy gyerekük lesz, elhúzott a sunyiba, mint valami gyáva, hazug gazember, aki eddig is csak megjátszotta az érzéseit? Hát, ha ez nem kegyetlenség, akkor semmi sem az! Ehhez képest még az akasztás is egy közepesen kellemetlen légtornászmutatvány, mert annak legalább pár perc alatt vége van, nem hordozza az ember a fájdalmat az egész hátralévő, nyomorult életében!

– Idefigyelj, kormányzó! Hadd tegyek fel neked egy nagyon komoly kérdést – szólalt meg Nihuc, és furcsa módon mintha idegesség remegett volna a hangjában. Aztán pedig olyan mélyen nézett bele Dariosz szemébe, mint talán még soha: – Te hogyan viselnéd, ha megtudnád, hogy soha többé nem térhetsz vissza a földi életedbe?

Súlyos csönd telepedett a helyiségre. Dariosz hirtelen elnémult, és csak nagy sokára bírt megszólalni:

– Kiakadnék – ismerte be, aztán még fokozta is: – Nagyon kiakadnék. Rettentően, eszméletlen módon és totálisan kiakadnék.

– Na látod – nyögte Nihuc. – Hidd el nekem, hogy pontosan tudjuk, mit tegyünk, és még azt is, hogy mit mikor tegyünk Mario érdekében. Már akkor kidolgoztuk a műveleti tervet vele kapcsolatban, amikor kiderült, hogy az animáját kénytelenek leszünk egy evilági ember testébe költöztetni. Csakhogy azt nem láthattuk előre, hogy az ilyenkor várható folyamatok az olasz fiúnál rapid módon fognak lezajlani, ugyanis…

– Mintha egyre több dolgot nem látnátok előre – vágott közbe gunyorosan Dariosz.

– Nálad pedig mintha egyre sokasodnának azok a dolgok, amiket egyszer már elmagyaráztam, ráadásul nem is olyan régen, mégsem emlékszel rájuk – fortyant fel Nihuc. – Talán le kellene mondanod a borról, legalábbis amikor fontos tárgyalásokat folytatsz. Egy órája sincs, hogy tájékoztattalak arról, miszerint Mariót természetesen nem szándékozunk végleg meghagyni abban a tévhitében, hogy Emma megcsalta. Épp a minap zajlott le köztünk egy személyes találkozó, mármint köztünk, androidok között, amelyen megállapodtunk, hogy az olasz fiúnak első lépcsőben azt a magyarázatot fogjuk adni, hogy Emma is a Földről származik, így lehetséges az, hogy a közös gyermeküket várja.

– Első lépcsőben… Hát ez az! – emelte fel a mutatóujját Dariosz. – Kedves metamorf barátom! Ha valaha is meg akarod érteni az embereket, akkor fogadj el egy használati utasítást a legilletékesebb lénytől, egy embertől. Nagyon rühelljük az ilyen első lépcsős meg sokadik lépcsős baromságokat. Kurvára utáljuk, amikor bárki is halnak néz minket, és fárasztani akar, mint ahogy a horgászok teszik. Továbbá a haszonnövényekhez sem hasonlítunk, mert ki nem állhatjuk a csöpögtető rendszeres öntözést, amikor az igazságról van szó. Azt szeretjük, ha a képünkbe vágják az igazságot, és ránk bízzák, mint értelmes, döntésképes lényekre, hogy mit kezdünk vele.

– Drága egyetlen kormányzóm! – jajdult fel a vezérezredes. – Bárcsak ott lehettél volna ezen a bizonyos megbeszélésen! Mert akkor tudnád, hogy jómagam pontosan ezt a nézetet képviseltem. Nevezetesen, hogy vágjunk pofán titeket az igazsággal, majd csak megküzdötök vele valahogy. Csakhogy a többiek egyöntetűen leszavaztak. És ez ellen nem tehettem semmit, sőt! Be kellett látnom, hogy igazuk volt.

Nihuc még azt is hozzátehette volna, miszerint „épp az előző percekben végeztem el egy kísérletet rajtad, drága kormányzóm, és ez is a többség véleményét igazolta” – de természetesen esze ágában sem volt ilyesmit kimondani.

– Akkor most hogy is áll ez a bizonyos műveleti terv? – kérdezte Dariosz. – Mármint Mario barátunkat illetően.

– Megnyugtathatlak, már csak napok kérdése, és hazahozzuk Osmosisba, egyúttal a szerelmének is visszaadjuk – felelte Nihuc. – Itt ragadom meg az alkalmat, hogy megkérjelek, a későbbiekben soha ne hazudtolj meg minket, mert Emma számára az lesz a fedősztori, hogy Mario mindvégig veled harcolt Neridea szigetén.

A metamorf most lefuttatott néhány számítást, és úgy döntött, kissé tágítja a határokat, amelyeket a beszélgetés elején felállított magában, és újabb információkkal gazdagítja Darioszt, már csak a maximális bizalma elnyerésének jegyében is.

– A kombinált küldetés a végéhez közeledik – bocsátotta előre sejtelmesen. Nem is hiába, mert az ausztrál azonnal lecsapott az eddig el nem hangzott kifejezésre:

– Miféle kombinált küldetés?

– Mario nem egyedül menekült el a szigetedről, kormányzó. Vele volt a két lebutított trónörökös is. Plusz a már említett, általad még ismeretlen android, akinek a huszonnégy órás felügyelete alá helyeztük őket.

– Miket beszélsz? – hüledezett Dariosz. – Mi a fenét keresnek ők egyazon társaságban? Mármint Mario és a két trónörökös. Nem úgy volt, hogy az ifjabb Kalrundot és a kis herceget elrejtettétek a szőlőhegyen, mintha egy borász házaspár nevelt fiai lennének?

– Valóban így volt, csakhogy a Gunnerud Hercegség kémei rájuk találtak. És mielőtt újra nekem esnél, ez sem a mi hibánk volt, meg nem is a Terv hibája. Szinte már vis maior szituáció. Egyszerűen vannak olyan komponensei a való életnek, amelyeket gyakorlatilag lehetetlen számításba venni. Ilyen például az ifjú Gunnerudnak a szokásostól, hogy úgy mondjam, rendkívül érdekes módon eltérő szexuális kíváncsisága.

Dariosz egyvalamiben máris igazat adott a metamorfnak. Fontos tárgyalások előtt, illetve azok során többé nem fog bort fogyasztani. Jelenleg úgy érezte, mintha az elmúlt órában kapott információk ezernyi szúként percegnének az agyában, egyre idegesítőbben, és lassan már elviselhetetlenül. Anima, korpusz, nanorobotok, ismeretlen ausztrál tudós, még ismeretlenebb új android, huszonnégy órás felügyelet, megcsalás, nem megcsalás, eltérő szexuális érdeklődés… hát ki bírja ezt követni?

Ráadásul ennek az adatzuhatagnak a kínzóan feszítő, már-már komoly fejfájást okozó hatását kicsit sem csillapították a vezérezredes további közleményei:

– Jó néhány nappal ezelőtt, amikor a Hercegség kémei rátaláltak az inkognitóban lévő trónörökösök búvóhelyére, komoly harc bontakozott ki – újságolta Nihuc. – A csetepatéban Mario is részt vett, mivel a kérdéses időpontban éppen a szőlőbirtokon tartózkodott. Az összecsapás természetesen a győzelmünkkel végződött, csakhogy a menedék – értelemszerűen – attól a pillanattól fogva megszűnt biztonságos búvóhely lenni. El kellett hát menekíteni onnan a két lebutított fiatalembert. Kézenfekvő volt, hogy Mario lesz a mentoruk és felügyelőjük, de mivel ez még nem volt elegendő biztosíték, egy androidot is csatlakoztattunk melléjük. És azért küldtük éppen a Déli-földrészre őket, mert ott láttuk a leginkább valószínűnek, hogy egyhamar nem találhatnak rájuk azok, akik az Északi-földrészről érkeznek, és nagyon-nagyon szeretnének rájuk találni. Vagy legalábbis Gunnerud hercegre.

Dariosz most már az asztalra csapott:

– Na, álljon meg a menet! Minél több földrészt és minél több nevet, adatot és egyéb követhetetlen baromságot foglalsz bele ebbe a történetbe, egyre inkább az az érzésem, hogy semmi más célod nincs, mint teljesen összezavarni engem. Szerintem azt gondolod, hogy ha végül már követni sem tudom a szavaidat, akkor végül engedelmesen felállok ettől az asztaltól, és végrehajtom, amire rá akartál venni, és elhozom neked a mulatt csecsemőt.

Mivel az ausztrál a monológja előtt rácsapott az ovális asztalra, Nihuc előtt nagy lehetőség nyílt, hogy érvényesítse az akaratát. Ő is átnyúlt az asztal fölött, és megragadta Dariosz csuklóját:

– Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy a barátod és legfőbb segítőd vagyok. Miért nem érted már meg végre? Nekünk egy a célunk, kormányzó! – sulykolta elszántan a metamorf, ráfogva Dariosz csuklójára. – Tudom, hogy fáradt és elcsigázott vagy, így az éjszaka közepén, de türelmetlenül várom azt a pillanatot, amikor felfogod valahára, hogy egész Evilágon nincs őszintébb híved és hatékonyabb szolgálód, mint én. Engem jószerivel pont ezért állítottak rendszerbe annak idején! Hát már nem emlékszel arra a napra?

– Már megint manipulálni akarsz – sziszegte bosszúsan, fojtott ingerültséggel az ausztrál, és finoman kifordította a kezét Nihuc szorításából.

A metamorf visszadőlt a székére, és pattogó hangon, nagyon határozottan kezdte sorolni:

– Na jó, akkor vegyük végig röviden, hatékonyan és érthetően a dolgokat, mivel szorít az idő! Az első! Mariót nem bántjuk, sőt szeretjük és megvédjük, mert pontosan tudjuk, hogy mire van most szüksége. Vele van a társunk, egy android, és minden egyes napon segít neki, mégpedig olyan sokféle és kiterjedt módon, hogy te azt elképzelni sem tudod. Az olasz fiút nemsokára hazahozzuk Osmosisba. Eközben nem borítjuk rá a teljes igazságot, nem fogunk totális összeomlást előidézni az elméjében, és nem hagyjuk, hogy egy tudathasadásos nyomorultként tengesse az életét. Nem adunk a világon semmi esélyt annak, hogy őt bármilyen szempontból a legkisebb károsodás érhesse, hanem pontosan arra törekszünk, hogy a testi-lelki egészségét tekintve magabiztosan, megerősödve és maximálisan felvérteződve kerüljön ki ebből a kalandból. Ezt hajlandó vagy elfogadni és megérteni?

– Igen – vágta rá szinte azonnal Dariosz, és nem is értette, mitől lett számára világos, hogy a metamorf nem hazudik.

– Kettő! – folytatta rögtön Nihuc. – Emmát nem bántjuk, sőt szeretjük és megvédjük, mert pontosan tudjuk, milyen fontos személy lesz húsz év múlva az a gyermek, akit most a szíve alatt hordoz. Evilág egyik legnagyobb hatású embere lesz. Arra törekszünk, hogy Emma a testi-lelki egészségét tekintve magabiztosan, megerősödve és maximálisan felvérteződve élje az életét Osmosisban. Ezt hajlandó vagy elfogadni és megérteni?

– Igen – krákogta döbbenten az ausztrál, és megállapította magában, hogy még soha ilyen elszántnak nem látta Nihuc arcát.

– Három! A lebutított trónörökösöket megvédtük, a Hercegség kémeinek támadását visszavertük, a célszemélyeket pedig újra elrejtettük a Déli-földrészen. És mivel a Fejedelemségben nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk, a két fiút a tervezett időnél hamarabb reaktiváljuk, felfejlesztjük, aztán pedig győzelemre vezetjük. Nem vagyunk hajlandóak semmiféle pozíciót feladni az Északi-földrészen. Mert nemcsak Osmosisban, és nemcsak a Szigetvilágban, de a Kalrund Fejedelemségben is szándékunkban áll egy igazságos, tisztességes, méltányos, hosszú távon fenntartható, együttműködő és esélyteremtő rendszert bevezetni, amely a javára szolgál a szövetségbe betagozódó országok minden egyes polgárának. Ezt hajlandó vagy elfogadni és megérteni?

Dariosz nagyot nyelt. Ilyen mértékű kinyilatkoztatásra még csak véletlenül sem számított eme hajnali időpontban, főleg az előző órák történéseit alapul véve. Mindegy, hogy a zsigerig ható fáradtságának vagy az elfogyasztott néhány pohár bornak volt betudható, de a könny is kicsordult a szeméből, ám semmiféle indíttatást nem érzett, hogy az ökle felemelésével ledörgölje az arcán végigvonuló könnycseppeket.

– Mindent megteszek azért, hogy ez így legyen – közölte szerfölött fakó hangon, aztán megköszörülte a torkát, és már sokkal határozottabban jelentette ki: – Ha ez volna a Terv, akkor én mától a Terv legnagyobb híve és szolgálója vagyok.

– Ezt örömmel hallom – nyugtázta a vezérezredes. – Akkor most menj, és azonnal hozd el nekem a mulatt csecsemőt, a fiatal nőt, meg a másik öt orzót, akik velük voltak. Azonnal. Mert ahogy a belső órámra tekintek, már így is veszítettünk ötvenkét percet.