Darioszt természetesen módfelett érdekelték ezek a bizonyos egészségügyi nanorobotok, Nihuc tehát röviden tájékoztatta a dolog lényegéről, és még azt is hozzátette, hogy egy híres ausztrál tudósnak, Callum Dreighton professzornak is köze volt a nanorobotok ilyen irányú fejlesztéséhez.
– Soha nem hallottam a nevét – jegyezte meg gyanakodva a kormányzó.
– Ezt nem is csodálom – szólt elnézően a vezérezredes –, hiszen amikor te átkerültél Evilágba, a kis Callum Dreighton még pelenkába pisilt, és senki sem szólította professzornak. Már jócskán túl volt a hatvanon, amikor az unokaöccsével történt egy szörnyű baleset. Egy építkezésen dolgozva lezuhant az állványról, és pont egy felfelé meredező szögvasba esett bele, amelyik keresztülszúrta a hasát. A professzor ezután széleskörű kampányt indított a közösségi médiában, mondván, hogy micsoda értelmetlen halál ez a huszonegyedik század végén, és az emberiség igenis képes lenne rá, hogy olyan nanorobotokkal szerelje fel legalább a veszélyes munkakörökben dolgozók testét, hogy többé senkinek se kelljen így elpusztulnia.
Dariosz egyre izgatottabban összpontosított Nihuc szavaira, mert úgy érezte, hamarosan végre megfoghatja néhány keresztkérdéssel.
– A kampánynak nem lett jó vége – folytatta a vezérezredes. – A professzort bizonyos háttérerők először is köznevetség tárgyává tették, és erre sajnos ő maga szolgáltatott okot. Egyszer ugyanis hányaveti módon fogalmazott, és kiírta, hogy ha egy gyíknak letörik a farka, az is visszanő, elfogadhatatlan dolog tehát, ha egy embernek úgy kell meghalnia, hogy valami vasdarab átszúrja a testét…
– Valljuk be, ebben azért van igazság – szólt közbe az ausztrál.
– Órákon belül elárasztották a professzor adatlapját a megalázó hozzászólások – ecsetelte a történteket a metamorf. – A világ minden pontjáról okoskodó és számonkérő emberek pirítottak rá szigorúan Callum Dreightonra, hogy tudós létére nem kellene baromságokat terjesztenie, hiszen a gyík farkát nem töri le senki, hanem maga az állat dobja le, ha veszélyben van, mivel ez egy túlélési taktika. A hátrahagyott farok még jó ideig vonaglik, ezáltal magára vonja a ragadozó figyelmét, közben a gyík elmenekülhet, esélyt kapva a túlélésre. És egy idő után a farok valóban visszanő, ám ez az új nyúlvány legtöbbször korántsem lesz ugyanolyan erős és funkcionális, mint az eredeti… De ez még hagyján! Mások nem tudományos alapon közelítették meg a kérdést, hanem azon kezdtek gúnyolódni, hogy az idősödő professzornak bizonyára komoly problémái vannak a saját gyíkjával, és szeretne helyette egy újat, fiatalosabbat, funkcionálisabbat…
Dariosz köhintett egyet, jelezvén, hogy sokkal inkább Mario nanorobotjai érdeklik, nem pedig egy általa teljesen ismeretlen professzor gyíkja, de a vezérezredes rendületlenül folytatta az elbeszélést:
– A professzor bizonyára maga is érezte, hogy nem volt szerencsés a gyíkos hasonlat, amit a kampánya szlogenjének szánt, de már késő volt. A közösségi médiában Gyíkos Callum lett a gúnyneve, és ez ellen nem tehetett semmit. Csakhogy nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen feladja és visszavonulót fújjon, sőt! Bizonyos értelemben előremenekült, mert csakhamar közzétette a saját számításait és terveit, amelyek bizonyították, legalábbis a szakértők számára, hogy a probléma igenis megoldható.
A kormányzó most már türelmetlenül vágott közbe:
– Vessünk véget a professzor sztorijának, mert én inkább…
– Nem kell véget vetnünk neki, megtették mások, ráadásul igen hamar – vette vissza a szót határozott hangon Nihuc. – Gyíkos Callum közösségi adatlapja a számításaival együtt igen hamar eltűnt a világhálóról, néhány nappal később pedig maga a professzor is távozott az élők sorából. Az otthonában találtak rá, állítólag öngyilkos lett. A hivatalos magyarázat szerint nem tudta elviselni a közösségi médiából feléje áradó megalázó és gyűlölettel teli üzeneteket. Még egy ilyen tartalmú búcsúlevelet is hátrahagyott, de annak hitelességét sokan megkérdőjelezték. Mindenesetre a nanorobotoknak a Callum Dreighton professzor által szorgalmazott képességei egykettőre lekerültek a tudományos élet napirendjéről.
– Mit ne mondjak, jó messzire kerültünk Mariótól, a Sebezhetetlentől – jegyezte meg provokatívan Dariosz.
– Csak látszólag – szögezte le Nihuc. – Mert érdekes módon az lett a vége Gyíkos Callum kezdeményezésének, hogy a huszonkettedik század elejére az információs technológia nagyhatalmai, úgymint az amerikaiak, az oroszok, a japánok, a britek, a kínaiak, India és Brazília mind kidolgozták a sebezhetetlen ember megteremtéséhez szükséges nanorobotokat, csakhogy ezt a technológiát sohasem alkalmazták széles körben.
– Miért nem? – vonta össze a szemöldökét Dariosz.
– Még kérdezed? – tárta szét a karjait Nihuc. – Egy végletekig túlnépesedett bolygón tegyük lehetővé, hogy az emberek még akkor se haljanak meg, amikor pedig nagyon is indokolt lenne? Költsük el a világ minden pénzét arra, hogy a bolygó összes lakója sokkal tovább éljen, mint ahogy az jár neki?
Az ausztrál végre idejét érezte, hogy feltegye a legfőbb keresztkérdést:
– Ha ez a technológia már régóta rendelkezésre állt, akkor hogy lehet az, hogy például Oleszja és Szubotáj semmiféle ilyen képességgel nem rendelkezik? Hiszen az oroszokat is említetted az imént. Nem az volna logikus, hogy felruházom a katonáimat a sebezhetetlenség képességével, és úgy küldöm őket harcba?
Nihuc elnézően mosolygott:
– Van fogalmad róla, hogy milyen drága ez a technológia, kormányzó? – kérdezte csöndesen. – Mit gondolsz, mibe kerülne egy-egy államnak a hadserege minden tagját felruházni ilyen képességekkel? Arról nem is beszélve, hogy amikor szétrobban a testedben egy lövedék, ott már semmit sem érnek a nanorobotok, legyenek bármennyien is.
– Akkor mi a fenére jó ez a technológia, ha senki se használja?
– Ne aggódj, bőven akadtak olyan gazdag és kiválasztott emberek, akiknek megadatott az egészségügyi nanorobotok használatának kiváltsága.
Dariosz eltöprengett, majd immár szúrós tekintettel vizslatta a metamorf arcát:
– Nihuc! Adj nekem magyarázatot valamire, mert kissé tanácstalan vagyok. Nem az a szabály, hogy semmiféle olyan információ nem adható át földi embernek, amelyik az Evilágba való átkerülése utáni időszakról szól?
– Honnan veszed, hogy létezik ilyen szabály?
– Már nem emlékszem, hogy hol, melyik megbeszélés során hallottam, de…
– És ha létezik is ilyen szabály, szerinted mi nem sértettük meg már eddig is, ráadásul többszörösen? – kérdezte jelentőségteljes hangsúllyal Nihuc, és ami a legidegesítőbb volt, utána még gúnyosan vigyorgott is, úgyhogy Dariosz most már felfortyant:
– Megsértet-TÜK??? Miféle megfogalmazás ez? Ne akarj már belekeverni abba, amibe nem is tudsz! Én hogy a francba lennék képes olyasmit az orrodra kötni, amiről halvány fogalmam sincs? Te vagy a birtokában az információknak! A te memóriádban van eltárolva a földi civilizáció egész történelme, meg az evilági emberiség minden fontos adata, úgyhogy ne használj többesszámot. Azt hiszed, nem látok át a mesterkedéseiden? Az információk csepegtetésével akarsz magadhoz láncolni, és közben azt várod, hogy mikor mondom ki, meggondoltam magam, és te maradhatsz az országbíró…
– Nagyon furcsa elképzeléseid vannak a kapcsolatunkról. Én azt hittem, kiváló és kölcsönösen hasznos együttműködés van közöttünk, de úgy látom, tévedtem. Mindenesetre abban nem tévedek, hogy halvány fogalmad sincs, mit miért csináltam az elmúlt időszakban. Csupán Trin vádjait hallgattad meg, az én indokaimat azonban még nem.
– Na, akkor essünk túl rajta! – dőlt hátra a székében Dariosz. – Például Albiberda urat miért tépetted szét egy medvével az Arénában, húszezer döbbent néző szeme láttára?
Válasz helyett a metamorf olyasmit produkált, mint korábban az öreg Tanító a Vámház teraszán. A fehér fal közepére fókuszálta a tekintetét, és hamarosan különös fénynyaláb kelt útra a szeméből, a falon pedig megelevenedett egy teljesen élethű jelenet. Három rémült kisgyerek volt látható a mozgóképeken, akiket falbontás módszerével szabadítanak ki egy sötét helyiségből.
– Akarod tudni, mit művelt ezekkel a gyerekekkel a vén kéjenc gazember, meg a haverja, a fővámtiszt? – kérdezte Nihuc.
– Kérlek, kímélj meg a részletektől – felelte igencsak fakó hangon a kormányzó.
– Egyébként szerintem rendkívül méltányos voltam Albiberdával – folytatta könnyed, csevegő modorban a vezérezredes. – Megmondtam neki, hogy a medve csupán annyi fejjel lesz magasabb nála, amennyivel ő volt magasabb ezeknél a gyerekeknél.
Dariosz már nem tudta eldönteni, hogy a vezérezredes most viccel, avagy sem, de talán nem is érdekelte.
– Mindössze azt sajnálom, hogy jobban járt, mint a fővámtiszt – jegyezte meg Nihuc. – Vele igencsak sokáig bíbelődtek a farkasok, míg végre kimúlt.
– És a karóba húzott szerencsétlenek?
– Gyilkosság, emberkereskedelem, prostitúcióra kényszerítés, kiskorú megrontása… soroljam még? – kérdezte Nihuc. – Ilyesmikért még a liberális demokráciákban sem ejnye-bejnye jár.
– És a nagykereskedő? Őt miért kellett felakasztani? – folytatta a kikérdezést Dariosz. – Az ég szerelmére, hát a hadsereg beszállítója volt! Egy igaz hazafi!
– Csakugyan az lett volna? – játszotta az álnaivat Nihuc. – Na, akkor csak hallgasd meg, mit művelt ez a derék hazafi, ez a tüneményes ember. Rögtön elsőre igencsak érdekes flottát indított útnak Neridea felé. Összeszedte az összes korhadt, öreg, leselejtezésre váró hajóját, kivitte a tengerre, ahol elsüllyesztették mindet. Persze a mese úgy szólt, hogy viharba kerültek. Az állammal pedig megfizettette az árut, meg a kárt is. Csakhogy a hajói üresek voltak, a hadseregednek szánt ellátmányt addigra jó áron eladta Brindeában. Az én szótáramban az ilyet hazaárulónak hívják, és leginkább kötél végén himbálózva szeretem megfigyelni őket.
Dariosz nagyot sóhajtott. A lelke mélyén már tudta, hogy minden korábbi kijelentése ellenére Nihucnak lesz igaza, és valóban ő marad az országbíró.
A metamorf is érezhette, hogy sínen van az ügye, mert magabiztosan így szólt:
– Az országod miatt ne nyugtalankodj, kormányzó. Nem lesz itt se lázadás, se polgárháború, afelől kezeskedem. A félelem majd megszüli a rendet.
Na.