Dariosz pontosan tudta, hogy Nihuc manipulálni akarja. Ismerte már ezt a képletet korábbról. Ő távolítani próbálja magától a vezérezredest, mire az megkínálja valamilyen bennfentes információval, hogy újra behízelegje magát.
Csakhogy hiába volt ennek tudatában az ausztrál, a kíváncsisága rövid úton legyőzött minden más érzelmet a bensejében. Lassan visszaereszkedett a székébe, és kissé rekedt hangon így szólt:
– Mit beszélsz?
– Úgy van, ahogy mondtam. Mario már jó ideje nem tartózkodik a szigeten, és egyelőre nem is szándékozik visszatérni – erősítette meg a vezérezredes.
– De hát mi az ördög történt vele?
– Megtudta, hogy Emma terhes.
– Micsoda? És ezért lépett le??? – hördült fel a kormányzó, a következő pillanatban azonban rájött, hogy mi a történet veleje, és már jóval halkabban kérdezte meg: – Ezek szerint a lány megcsalta?
– Nem csalta meg – közölte titokzatos mosollyal a szája szegletében Nihuc.
Dariosz most már végképp elvesztette a fonalat. Idegesen vakargatta a füle tövét, és ezer kérdése lett volna, de a büszkesége egyelőre tiltotta, hogy elkezdje pergő nyelvvel elővezetni őket. Már így is épp eléggé kellemetlenül érezte magát. Szerencsére Nihuc nem szándékozott visszaélni a helyzettel, és elsőként mindjárt a legnagyobb titkot bökte ki:
– Nézd, kormányzó, igazából ezt nem volna szabad elárulnom, de az a nagy helyzet, hogy Mariónak elveszítettük a testét.
– Hogy tessék???
Nihuc kissé ráhajolt az asztalra:
– Arra kérlek, most próbálj egy darabig nem közbekérdezni, mert a közleményem olyan lesz, hogy akár minden mondata után rám kiálthatnád a kedvenc fordulatodat, ezt a „hogy tessék?”-et. Szóval, mostantól figyelj csöndben… Tehát, ahogy mondtam, Mario testét elveszítettük a Föld és Evilág között. A korpusz és az anima közül csak az anima érkezett meg, a korpusz nem. Mielőtt rákérdeznél, a korpusz maga a fizikai test, az anima pedig minden, ami a testen túl van. A gondolatok, az emlékek, a tudat, a lélek, a jellem, vagyis inkább mindezek összessége.
– Mint a hardver és a szoftver? – szólalt meg nagyot nyelve a kormányzó, legfőképp azért, hogy ellenőrizze, még ébren van, nem álmodik.
– A hardver és a szoftver is jó hasonlat – hagyta rá a vezérezredes, majd így folytatta: – Szóval, Mario barátunk esetében módosult a program. A Központ úgy döntött, hogy mivel az olasz fiú animája fontos része a Tervnek, nem hagyhatjuk veszni, ezért rátelepítjük egy helyi személyre. A választás egy húszéves meori fiatalemberre esett, egy árva gyerekre, egy lovászfiúra, aki Gordea szigetéről szökött meg a gazdájától, és elhajózott az Északi-földrészre, a Kalrund Fejedelemség területére, ahol megtörtént a…
– Milyen szót használtál? – szólt közbe homlokráncolva Dariosz. – Rá-te-le-pít-jük???
– Igen. Pontosan ezt a szót használtam.
– Te már megint át akarsz verni engem, Nihuc. Ilyesmi nem lehetséges.
Az országbíró nagyot sóhajtott:
– Próbáld kikapcsolni a huszonegyedik századi agyadat, kormányzó. De, igenis lehetséges.
– Akkor most micsoda ez a Mario? Félig ember, félig gép, mint te?
– Jaj, ne értetlenkedj már! Mario pont olyan emberi lény, mint te magad, vagy bármelyikőtök. A tudata, a gondolatai, az emlékei, a lelke, a jelleme mind-mind az övé, a teste meg egy evilági lovászfiúé. Mit nem lehet ezen érteni?
Dariosz lehunyta a szemét, és csak csöndben intett, hogy folytatódjon a történet.
– Ez hát a titka annak – mondta Nihuc –, hogy Emma nem csalta meg Mariót, a közös gyermeküket várja, csakhogy ezt az olasz fiú nem tudhatja, mivel egyelőre fogalma sincs az igazságról. És az a helyzet, hogy még egy darabig nem is tudhatja meg, úgyhogy arra kérlek, de nagyon nyomatékosan, hogy mindaz, amit most elmondtam, és még el fogok mondani, maradjon szigorúan kettőnk között.
Az ausztrál inkább mégis kinyitotta a szemét, mert heveny szédülés tört rá. Aztán felállt a székéből, mert úgy érezte, ebben a helyzetben képtelenség ülve maradni. Idegesen járkált fel-alá, a kezeit hol a halántékára szorította, hol meg a tarkója mögött fonta össze, a köztes időkben pedig hevesen gesztikulált velük, miközben ömleni kezdett belőle a szó:
– Hát ez varázslatos… Szóval elvesztettétek Mario testét, de gond egy szál se, kerítettetek neki egy másikat… És mi lett azzal a szerencsétlen lovászfiúval? Megöltétek?
– Nem öltük meg, hanem…
– És az ő lelke? Azzal mi lett? Elpárolgott? Vagy felszállt a Zvezdára, és kapott egy leltári számot? Most ott pihen egy dobozkában, és várja, hogy rátelepítsétek egy brindeai kecskepásztorra? Netán egy orzó kalózra? Szerva itt, csere ott?
– Kérlek, higgadj le…
– Nagyon nagy baromságot akarsz velem elhitetni, Nihuc. Hát hol vannak ilyenkor a magasztos eszmék? Hol van Evilág sorsának jóra fordítása? Meg amit elrontottunk a Földön, azt majd itt helyrehozzuk? Hol van a magasságos Központ csodálatos és fennkölt Terve? Ez volna a nagy terv? A lélekkufárkodás? Én meg közben papoljak a népemnek az egy igaz Istenről, holott lehet, hogy maga az ördög használja éppen a testemet és az elmémet?
– Természetes, hogy ilyen reakciót vált ki belőled a…
– És Mariónak fel se tűnt, hogy nem úgy néz ki, mint a Földön? Hogy egy másik testbe költözött? Vagy ha igen, akkor hogyhogy nem említette senkinek? Vagy csak előttem titkolta? Mert hogy nekem egy árva szót se szólt róla, az biztos.
Nihuc most már nem vesződött a beszéddel. Előrenyúlt az asztal fölött, megragadta a boroskancsót, és teletöltött egy poharat.
– Különben is – harsogott tovább Dariosz. – Ilyen körülmények között hogy fogjátok hazavinni a Földre, ha letelik a szolgálata? Hogy kapja majd vissza a régi életét?… Hát szia, anyu! Szia, apu! Ne ijedjetek meg, én vagyok az, Mario! A fiatok! De tényleg! Tudjátok, egy távoli bolygón jártam, és ott kaptam ezt a tetszetős porhüvelyt egy gordeai lovászfiútól. Csinos, nem igaz? Most mit bámultok? Ne tárcsázzátok se a rendőrség, se az elmegyógyintézet számát, mert amit mondok, az szent igaz!
– Mario soha többé nem tér vissza a Földre – szólt közbe csöndesen Nihuc.
A kormányzó végre megtorpant, és a heves gesztikulálást is abbahagyta:
– Hogy tessék???
– Nem térhet vissza a földi életébe, hiszen olyan már nincs neki. Sajnos az a helyzet, hogy súlyos autóbalesetet szenvedett, amelyben nemcsak ő halt meg, hanem a szülei is.
Dariosz döbbenten rogyott le a székére, és habozás nélkül elfogadta a borospoharat, amit a vezérezredes nyújtott felé.
– Csak lassan kortyold, én pedig közben a legjobb tudásom szerint megválaszolom a kérdéseidet – szólt Nihuc. – Mariónak természetesen feltűnt, hogy kicsit sem úgy néz ki, mint a Földön. De ennek nem tulajdonított különösebb jelentőséget, hiszen azzal a fedősztorival került át Evilágba, hogy egy virtuális játékot fog tesztelni. Abba ez tökéletesen belefért. Különben is, ez a fiú otthon egy kis szemüveges, enyhén kövérkés, nem igazán jóképű, magányos és kiközösített srác volt, akinek ha voltak is barátai, azok mind virtuális játszótársak voltak, nem pedig hús-vér emberek. Számára kisebbfajta csodával ért fel, hogy Evilágban egy sudár, csinos, kifejezetten helyes fiú szerepét alakíthatja.
A kormányzó valóban lassan és óvatosan kortyolta a bort, mert félt, hogy bármelyik pillanatban félrenyelhet.
– A gordeai lovászfiút pedig nem öltük meg. Éppenséggel megmentettük a testét egy magasabb cél érdekében. Egyébként fizikai értelemben meghalt volna. Hogy a lelkével mi a helyzet, arra nem tudok neked válaszolni, hiszen nem én vagyok az egy igaz Isten. De azt tudom, hogy a legnemesebb szándéktól vezetve ruháztuk fel az evilági porhüvelyét egy új funkcióval. Nevezetesen, hogy az ő teste lehessen Mario tudatának, jellemének és gondolatainak hordozója egy fontos és a maga módján gyönyörű küldetésben… Na? Még mindig azt gondolod, hogy mi vagyunk az Univerzum leggonoszabb lényei, akikkel valaha találkoztál?
