Mario a ló farát bámulva üldögélt a szekér bakján. Természetesen nem különösebben érdekelték a derék igavonó hátsó idomai, mindössze arról volt szó, hogy éppen arra a pontra fókuszált, amikor elmerült egy végtelennek tűnő merengésben, és aztán úgy maradt.
Hősünk a Kisfiú dolgain töprenkedett ennyire mélyen. Egyelőre nem tudta eldönteni, milyen viselkedést tanúsítson a gyermekkel szemben. Hiszen az együtt töltött hónapok alatt mély barátságot kötöttek az Északi-földrészen kalandozva, csakhogy akkor Mario még nem tudta, hogy a Kisfiú egy android. Pontosabban szólva azt már akkor is érzékelte, hogy a barátjának vannak nagyon furcsa dolgai, de ezek közül egy sem akadt, ami ne fért volna bele egy virtuális játék kis termetű szereplőjének karakterleírásába.
Mostanra azonban Mario sokkal átfogóbb és részletesebb képpel rendelkezett arról, mi is folyik voltaképpen Evilágon, és már tudta, hogy a Kisfiú csakis abba a csapatba tartozhat, amelyet Guzel, Baskír, Raudona és a vezérezredes alkot. Mégsem tudott dűlőre jutni annak kapcsán, hogy milyen hozzáállást mutasson a legelső evilági barátjával szemben.
Nos, bár az olasz fiú nem tudott dűlőre jutni, a szekér azonban lassan kijutott a szőlőhegyi dűlők közül, majd ráfordult a fővárosba vezető csapásra, végül pedig már kikövezett utakon futott egyenesen a kikötőbe.
Rövid terepszemle után úgy tűnt, a sötét éjszakában nem sok választása van a négyfős különítménynek. Mindössze két gálya vállalkozott rá, hogy még hajnal előtt kihajózzon Osmosisból. Az egyik északnak tervezte az indulást, Királyrévbe, a másik meg délnek, az ős-meorik által lakott földrészre.
– Eszemben sincs visszatérni a Kalrund Fejedelemségbe – szögezte le Mario, és elszoruló szívvel gondolt arra, mennyi emlék várná ott, amelyek mind-mind a hűtlen és csalfa Emmához fűzik.
A Kisfiú bólintott. Ugyan várható volt, hogy rég nem látott barátja így dönt, de mégiscsak egyszerűbb volt a helyzet, mintha determinálnia kellett volna Mariót, hogy a délnek induló, Fekete Kócsag nevezetű gályát válassza.
A hajó kapitánya szívélyesen köszöntötte az utolsó pillanatokban érkezett utasokat a fedélzeten. Miközben egyesével beleszámolta a bőrtarisznyájába a Mariótól kapott ezüstpénzeket, derűlátó előrejelzést osztott meg a kis csapattal:
– Nemsokára indulunk is. Az éj leple alatt messzire elérhetünk, és tapasztalatból mondom, így elkerülhetjük azokat a rohadék orzó kalózokat. Bízhattok bennünk, ifiurak, a legénységem kipróbált, a gályám masszív és biztonságos, úgyhogy mire hármat számolnátok, már ott is leszünk a Belső-tenger csodálatos déli partjain. Jártatok már arrafelé?
– Még nem – válaszolt szűkszavúan Mario.
– Egyet tanácsolhatok, ingyen és jó szívvel. Partra szállás után minden szép, minden finom, mindent szabad megkóstolni a piacon, kivéve az öklömnyi kis lila dinnyét, aminek apró, pirosas virágok hajtanak ki a héján. Az mindenkit megfosat. Aki nem tudja, hogy azt hashajtónak vásárolják fel a kereskedők, és aztán gyógynövényként viszik széjjel Evilág minden tájára, az hamar bajba kerülhet. Na, egyelőre ennyit, majd még beszélgetünk… Hé! Bedó! – ordított rá minden átmenet nélkül az egyik térdnadrágos emberére a kapitány. – Vitorlát fel, indulunk!
Mario szívét furamód összeszorította ez az ingyen mért jó tanács. Lehetséges, hogy sosem láthatja többé a derék Kozara bácsit, aki köztudottan nem árul fosatós bort? És már soha többé nem ölelheti magához Nyinya nénit, ezt a mérhetetlenül jóságos asszonyt?
A következő percekben pedig már az hatott rá döbbenetes erővel, hogy a búcsú idején, amikor a Fekete Kócsag megkezdte az eltávolodást a rakodóparttól, ez a két ember jutott eszébe, és még csak véletlenül sem Dariosz, akit sokáig a barátjának hitt, vagy Szubotáj, Attila, a fiatal Tanító, esetleg az öreg Baskír, és főleg nem Emma, akit pedig lehet, hogy ugyanúgy nem fog látni soha többé, mint a földi embertársait.
– Gyere csak velem! – zökkentette ki komor merengéséből a Kisfiú. – Találtam egy gazdátlan ponyvadarabot. Ha azt ráfeszítjük négy hordó tetejére, akkor vidáman ellehetünk a fedélzeten, még akkor is, ha elkap minket az eső. Márpedig el fog kapni.
Az android kiváló időjósnak bizonyult. Ha nem is túl hamar, de másnap délelőtt valóban eleredt az égi áldás, és a kis csapat hosszasan kuporgott a ponyva alatt. Mario unta meg leghamarabb az eseménytelen gubbasztást, és mivel a gyomra is erősen jelzett, kibújt a ponyva alól, hogy valami harapnivaló után nézzen.
És aztán egyik döbbenetből a másikba esett.
Nem értette, hogy miért, de egyre ismerősebb lett neki ez a hajó. Olyasféle érzése támadt, amit a művelt földi ember úgy írna le: deja vu. Csak állt a fedélzeten egy kötélbe kapaszkodva, és körbejáratta a tekintetét a különböző tárgyakon.
Itt van például ez az árbóc, amelyen szemmagasságban igencsak markáns és egyedi nyom látható, mégpedig egy baltacsapás nyoma, és még a vér lecsorgásának piszka is megmaradt, hiába próbálták szorgos kezek lesúrolni, a megfeketedett vérpatak beleette magát a fába…
De ő honnan tudja ezt?
Aztán ott az a rozsdásodó lánc a kapitány kajütjének bejárata fölött, amelyik régen egy fából faragott sast tartott, de valami lázadás során egy tengerész leverte azt a díszmadarat onnan, és ettől a kapitány nagyon dühös lett, mivel a családja címerállatát gyalázta meg a magából kivetkőzött, őrjöngő fedélzetmester.
De ő honnan a fenéből tudja ezt???
Most már arra is pontosan emlékezett, hogy a tatnál az a deszkatákolmány jelenti a konyhát, és a három tenyérnyi ablakon át lehet köleskását, babfőzeléket, meg mindenféle híg leveseket vételezni. Igaz, hogy aprópénzért, de valami elképesztően hitvány minőségben.
Mindegy. Valamit enni kell. Úgyhogy ideje ételt beszerezni, magának is, meg a két fiúnak is, mert ugyan Zizi túl sokat beszél a fényről és a gyertyákról, de ő sem fényevő, és nem is gyertyákkal táplálkozik.
Mario emlékei nem csaltak. A köleskása valóban csapnivaló volt, de legalább tápláló. Jól kitöltötte a gyomrot. És miközben az ember nyammogott rajta, bőven volt ideje gondolkodni.
Lehetséges, hogy ő már utazott ezen a hajón? És ha igen, akkor hol? Vagyis honnan hová? Hiszen még sosem járt a Déli-földrészen. Mondjuk az északin hajózott egy párszor, ilyen-olyan folyókon, de hát…
Ebben a szent pillanatban feltűnt a fedélzeten a kapitány. Mario rögvest kibújt a ponyva alól, és csodálkozva állapította meg, hogy az eső már elállt, csak ők ezt a mérsékelten finom köleskása legyűrésére koncentrálva nem vették észre.
Odalépdelt a hajókorlát mellé, és megszólította a gálya büszke tulajdonosát:
– Mondd csak, kapitány! Nem hajóztál te tavaly ezzel a Fekete Kócsaggal a Harcsáson?
– Nem értelek, fiatal barátom – pislogott a kapitány. – A Harcsás egy folyó az Északi-földrészen, nem igaz?
– De igaz.
– Én pedig nem nézek ki bolondnak, igaz?
– Ez is igaz.
– Hát akkor minek hajóztam volna a Fekete Kócsaggal a Harcsáson? Ez egy tengerjáró hajó, nem folyami. A Harcsás sekélyebb részein egykettőre megfeneklene, én meg aztán vakarhatnám ott is, ahol nem viszket. Meg egy rakás pénzt fizethetnék a hajóvontatóknak.
Mario hamar visszabújt a ponyva alá az övéihez, és most sokkal tanácstalanabbnak érezte magát, mint amikor még az volt a legígéretesebb gondolata, hogy a köleskása leküzdése közben elképzelte a legpompásabb sült csirkét, amelyik szaftos és egyben ropogós is, mellé pedig Evilág minden ízletes zöldségét felkínálják a Kormányzói Palota derék szolgálói.
Szegény Mario 😉