Miután Pindzsuja lovagot útjára bocsátotta, a kormányzó a leszállópályának kinevezett terület felé vette az irányt. Ekkor érkezett meg Oleszja a Golub 2-vel az aznapi bevetésből, és nem volt túláradóan boldog, amikor a kedvese közölte vele, hogy volna még mára egy feladat. Szerencsére azonban Dariosz tudta, hogy mi lesz az az aduász, amire az elcsigázott lány nem fog nemet mondani.
– Gondolj bele, hogy ma éjjel jó alaposan kialudhatod magad a lakosztályodban – győzködte, már a vadászgép ülésében. – Értsd meg, nekem a lehető leghamarabb Osmosisba kell sietnem. Tárgyalnom kell Trinnel és Nihuccal is, mert ez az üzenet több mint ijesztő. A derék öreg titkárom nem szokott csak úgy dobálózni a szavakkal.
Oleszja lehunyta a szemét. Nem volt nehéz kitalálni, hogy éppen elképzeli, milyen csodás is lesz hanyatt dőlni a Kormányzói Palota fejedelmi lakosztályának pihe-puha ágyában. Ez a röpke álmodozás valóban hozzájárult ahhoz, hogy egy perc múlva már Osmosis szigete felé repüljenek. Persze nem túl gyorsan, mert a lány spórolni akart az üzemanyaggal.
– Még mindig nem jelentkezett Raudona? – érdeklődött Dariosz.
– Színét sem láttam, és az éterben sem tűnt fel – rázta meg a fejét Oleszja. – Fogalmam sincs, miért hagyott magunkra minket lényegében az összes android.
– Talán ez is egyfajta teszt – vélekedett a kormányzó. – Kíváncsiak rá, mit alkotunk a felügyeletük nélkül… Mondd csak, azelőtt is volt már rá példa, hogy napokra eltűnt a vörös démon?
– Volt – bólintott a lány. – Csakhogy nem egy komoly küldetés kellős közepén.
– Fogd fel dicséretnek. Kinézi belőlünk, hogy az utasításai nélkül is pontosan tudjuk, mit kell tennünk.
– Hát, én pontosan tudom. És a hangsúly itt a pontosan szón van. Minden orzónak pontosan a mellkasára kell céloznom a mikrohullámú fegyverrel, és kivárni azt a néhány másodpercet, míg olyan elviselhetetlenné válik a fájdalma, hogy semmi más vágya sincs, mint menekülni. És aztán jöhet a következő. És a következő. És a következő…
Dariosz mintha rosszallást vélt volna kihallani a kedvese szavából:
– Te most tulajdonképpen neheztelsz rám azért, mert nem pártolom emberek ezreinek lemészárlását?
– Nincs bennem semmi ilyesmi – bizonygatta a lány. – De attól még ez monoton és idegőrlő feladat. Sokszor már nem is katonának érzem magam, hanem öreg bábuskának, aki ül a foteljében, és sálat köt. Vagy terítőt horgol. Sőt, nem is bábuskának, hanem az unokájának, akit az anyóka épp most tanít kötni, szegény kislány meg elkeseredetten koncentrál és számol, nehogy elrontsa a sálat.
– Még soha nem alkalmaztad ezt a fajta fegyvert a Földön?
– Dehogynem. Csak ott tömeges jelleggel, nem így elaprózva.
Dariosz meghökkent:
– És meg sem karcolta a lelkedet, hogy százakat, ezreket vakítasz meg egyetlen mozdulattal?
– Gondolod, hogy az ellenséges katonáknak nem volt védőeszközük? – mosolyodott el Oleszja.
– Ezt nem gondolom, de azt mondtátok, hogy például tüntetéseken is be lehet vetni ezt a fegyvert tömegoszlatásra.
– Az én koromban már mindenkinek van olyan szemüvege, amelyik a mikrohullámok ellen is véd. Soha nem láttam még olyan embert, aki nélküle ment volna tüntetni. Ha meg mégis akadt ilyen, hát akkor így járt szegénykém.
Dariosz felhagyott a kérdezősködéssel, mert érezte a lány hangján, hogy tényleg nagyon kimerült. A hátralévő percekben inkább csöndesen figyelte a kijelzőt, hiszen már amúgy is közeledtek a célhoz.
Amikor Osmosis fölé értek, a kormányzó megkérte Oleszját, hogy tegyen egy kört a főváros légterében. Eközben izgatottan figyelte az alant elterülő utcákat, de szerencsére nem fedezett föl szokatlan fényeket.
– Sehol egy fáklyás felvonulás, és gyújtogatás jeleit sem látom – sorolta megkönnyebbülten.
– Miért? Már ilyesmikről is beszámolt a titkárod? – kérdezte Oleszja.
– Ilyesmikről nem. Pattanásig feszült helyzetről írt az üzenetében.
– Akkor most már leszállhatok?
Miután megtörtént a landolás a Régi Aréna küzdőterén, a kormányzó egyedül szállt ki a vadászgépből, és meghagyta Oleszjának, hogy várja meg, amíg ő visszatér a terepszemléről. A lány ezt féltő lovagiasságnak értékelte, és kedves mosollyal nyugtázta.
Dariosz öles léptekkel haladt a homokon az árkádok felé. Azt a fülkét vette célba, amelyik a hajdani viadalok trénereinek elhelyezésére szolgált. De most nemhogy trénereket, hanem a két őrkatonát sem fedezte fel, akiknek pedig az éjszakai szolgálatban kellett volna strázsálniuk.
Amikor benyitott a fülkébe, már mindent értett. A két katona a földön fekve hortyogott. Megrugdalta a talpukat, hogy rávegye őket a szabályos őrködésre, és közben a harag mellett megkönnyebbülést is érzett. Csak nem lehet tán akkora a baj, ha ez a két fickó, akik most egymás szavába vágva mentegetőznek, el mert aludni őrségben!
Kiment az épület elé. Szerencsére az ügyeletes kormányzói hintó ott várakozott, hűségesen és szabályszerűen, bakján egy láthatóan teljesen ébren lévő kocsissal. Dariosz most már megnyugodva ment vissza Oleszjáért.
Az út a Kormányzói Palotáig eseménymentes és nyugodt volt. A város csöndben szendergett, még a nagy parkok mellett is csak a szökőkutak csobogása hallatszott. Ja, kérem, az olimpiának vége, az idegen földről érkező látogatók már rég hazamentek, hát akkor mire fel mulatozna az ősz közepén Osmosis szorgos népe?
A Palota aulájában Dariosz intézkedett az ügyeletesnél, hogy ébressze fel Trint, és közölje vele, hogy a kormányzó megérkezett. Aztán felkísérte a lakosztályáig Oleszját, a küszöb előtt azonban gondolt egy nagyot. Felkapta a lányt, és ölben vitte be az ágyig, majd amikor óvatosan letette rá, hamiskásan elvigyorodott:
– Tudod, ez az a híres-nevezetes ágy, amelyikben még sosem szeretkeztünk.
– És most sem fogunk – mosolyodott el Oleszja, aztán befordult, és a következő pillanatban már aludt is.
🙂 😀