Mario intett a két trónörökösnek, hogy pattanjanak fel a szekérre, aztán ő is gyorsan felült a Kisfiú mellé a bakra. A gyerkőc hátrafordult a védett személyek felé, és elhadarta:
– Ha bármi szokatlan történik, ti elbújtok a szalmában. Érthető voltam?
– Igen – vágta rá Zizi.
– Akkor jó – nyugtázta a Kisfiú, majd lendített egyet a gyeplőn, ezzel elindította a lovat, aztán pedig még rá is kiáltott, így a szekér hamarosan már egészen jó tempóban haladt az úton.
Mario kissé bepárásodott szemmel figyelte a Kisfiút. Sok minden feltolult most a lelkében, és hosszú idő óta először érezte azt, hogy ez az átkozott Evilág mégiscsak tartogathat az ember számára olyan meglepetéseket, amelyek miatt érdemes benne élni.
– Mondd csak, merre jártál, amióta nem találkoztunk? – szögezte neki a kérdést a Kisfiúnak, de az nem válaszolhatott, mert ekkor Zizi feje bukkant fel a hátuk mögött, sőt a hangja is igen jellegzetes módon harsant fel:
– Most már tudom a nevedet, kordés ember – nyilatkoztatta ki olyan tónusban, ahogy a nagy felfedezéseket szokás bejelenteni.
– Valóban? – kérdezett vissza kényszeredett mosollyal az olasz fiú.
– Valóban – erősítette meg Zizi. – Mondok neked valamit, kordés ember. Nagyon fog téged érdekelni. Te Mario vagy.
– Ez így igaz – bólintott Mario. – De miből jöttél rá?
– Hát abból, hogy ez a gyerek így szólított téged, amikor megállt mellettünk a szekérrel – magyarázta az inkognitóban lévő herceg. – Ha valakit úgy szólítanak, hogy Mario, annak a neve nem lehet más, mint Mario, ez tiszta sor.
Hősünk kissé meglepődött. Röviddel ezelőtt annyira megörült a Kisfiú viszontlátásának, hogy el sem jutott a tudatáig, miszerint a rég nem látott kis barátja valóban a nevén szólította. Ezzel együtt kicsit mérges is volt magára. Annak idején Guzel szigorúan meghagyta neki, hogy egyik inkognitóban lévő trónörökös előtt sem fedheti fel a kilétét, például az igazi nevét sem szabad az orrukra kötnie.
Ehh, kit érdekel már Guzel és az egyéb hülye androidok, pláne meg a Nagy Terv, vagy mifene? – gondolta hősünk. – Ide vezetett a nagy titokzatoskodásuk, hogy lényegében Nyinya néninek, Kozara bácsinak meg neki kellett megvédenie ezt a két lebutított célszemélyt. Hát ennyire telik a csudás metamorfok képességeiből?
Aztán szöget ütött a fejében valami, és kicsit el is szégyellte magát. De hiszen a frissen felbukkant barátja, a Kisfiú is annak a bizonyos Tervnek a része lehet! Talán nem kéne magában válogatás nélkül ócsárolni mindenkit, elvégre most éppen a Kisfiú az, akinek a szekerén ül, és nyilván nem volt véletlen ez a hirtelen felbukkanás.
Legszívesebben kérdések özönét zúdította volna a Kisfiúra, de jól emlékezett tavalyról, hogy ez csöppet sem célravezető megoldás. Így hát csak az iránt érdeklődött, hová tartanak most.
– A kikötőbe – bökte ki az ifjú kocsis. – Lelépünk erről a szigetről.
