8. kötet – A félelem szüli a rendet
Dariosz a kormányzói sátor mélyén, az íróasztala mögött ült, és már hosszú percek óta egy pergamenre bámult, teljesen eredménytelenül és egyre tanácstalanabb arccal. Egyedül tartózkodott a sátorban, és ennek most módfelett örült, mert még Oleszja előtt is szégyellte volna magát. Sőt, előtte szégyellte volna a legjobban. Lehet, hogy a lány még ki is nevetné?
Szinte hallotta, ahogy a szőkeség csalódottan és gunyorosan megjegyzi: „Na, mi az? Öt éve vagy kormányzó egy meori szigeten, és még mindig nem voltál képes elsajátítani az írásjeleiket? Ez most komoly, hogy a Köztársaság első embere analfabéta? Hát ez fantasztikus!”
Egyetlen formát ismert fel a szeme előtt ugráló kunkori betűk közül, mégpedig a lap alján szereplő aláírást, amely Trintől származott. De ez nem volt valami nagy teljesítmény, már csak azért sem, mert a futár, aki az imént átadta neki a pergament, maga is közölte, hogy a tiszteletreméltó titkár úrtól érkezett üzenet, szigorúan titkos és sürgős minősítéssel.
Vajon mit akarhat a derék kisöreg? Akár kézenfekvő is lehetne, hogy Nihuc vezérezredesről sikerült fontos információkat begyűjtenie, elvégre pont ezzel bízta meg, mielőtt elhagyta volna a szigetet. Csakhogy van ám egy bökkenő. Az erről szóló üzenet ugyan szigorúan titkos lenne, de még véletlenül sem sürgős. Akármit is derített ki Trin – már ha egyáltalán kiderített valami újdonságot –, az semmi esetre sem lehet annyira fontos, hogy őt egy hadjárat kellős közepén értesítse ezen fejleményről.
Már majdnem teljesen besötétedett Neridea fölött. Dariosz gondolt egyet, és kibújt a kormányzói sátorból. Elsősorban friss levegőt akart szívni, és egy kicsit kiszellőztetni a fejét. Elgyalogolt egy lapos sziklatömbig, fellépett rá, aztán nagy terpeszt vett, a karjait átfonta a mellkasán, és felnézett a csillagoktól közé, mintha a Zvezdát keresné, hogy tőle kérjen tanácsot.
– Ilyenkor, ősszel már sápadtak a csillagok is az égbolton. Mintha ők is nyugovóra készülnének – hallotta meg oldalról a poétikus kijelentést. – De ez persze nem igaz, mert télen néha jobban szikráznak, mint nyáron.
Nem is vette észre a sötétben, hogy Pindzsuja lovag is ezen a sziklán kuporog. Egy percig dühös volt rá, amiért kizökkentette a töprengésből, de aztán hirtelen felvillant valami az elméjében, akárcsak azok a bizonyos, télen néha szikrázóan fénylő csillagok. Hát ezt a Pindzsuját tényleg az Isten vezérelte az útjába!
– Még nem is volt alkalmam megköszönni neked a szolgálatot, derék lovag – szólt hozzá behízelgően. – Nagyon jól döntöttem, amikor magammal hoztalak erre a bevetésre, és felkértelek, hogy légy a Kormányzói Zászlóalj tiszteletbeli tagja. Az invázió kezdete óta minden egyes napon számíthattam rád valamely fontos ügyben, és nemcsak a norling nyelvtudásodra.
– Teszem, ami tőlem telik, nagyuram – szerénykedett Pindzsuja, miközben feltápászkodott, mert mégiscsak tiszteletlenség lett volna, ha egy sziklán heverve fogadja egy ekkora ember dicsérő szavait.
– Kövess – mondta váratlanul Dariosz, és határozott léptekkel visszaindult a kormányzói sátor felé. Közben egyfolytában az járt a fejében, hogy momentán ez a Pindzsuja a legalkalmasabb személy közel s távol, akinek hasznát veheti a titokzatos üzenet kapcsán.
Amikor beértek a sátorba, Dariosz az íróasztalra mutatott:
– Látod azt a pergament?
– Látom, nagyuram – felelte kissé csodálkozva a lovag.
– Ülj le a székembe, és olvasd el.
Dariosznak hevesebben kezdett verni a szíve, miközben kiadta ezt az utasítást, de hamar lecsitította magát. Mi baj történhet? Hiszen csak két eset jöhet szóba. Vagy szabadkozni kezd a derék lovag, hogy nem is tud olvasni, legalábbis meori írást nem, és akkor lényegében nem történt semmi. De még ekkor is hálás lesz egy bizalmas gesztusért. Ha meg el tudja olvasni, akkor pláne hálás lesz, és nem mellesleg végre ő, Osmosis kormányzója is megtudhatja, hogy mi a búbánatot üzent neki Trin.
Az első variáció esélye nyomban szertefoszlott. Pindzsuja ráhajolt a pergamenre, és a folyton összetekeredni akaró lap tetejét és alját lefogta egy-egy ujjával. Eközben pedig egyetlen szót sem ejtett arról, miszerint ő nem tud olvasni, sőt! Nagy figyelemmel kezdte silabizálni a kunkorgós írásjeleket.
– Ne magadban olvasd, hanem hangosan – utasította Dariosz, alig bírván legyűrni az izgalmát.
Pindzsuját jószerivel az ájulás környékezte. Egyelőre nem tudott mit kezdeni ekkora megtiszteltetéssel. Sok különös élmény gyűlt már össze a tarsolyában, amióta erre a szigetre tette a lábát, de eddig mind közül ez volt a legmegdöbbentőbb. Talán még a kenészben való repülésnél is borzongatóbb. Pedig azért az sem volt semmi.
A kormányzó megengedi neki, hogy elolvasson egy „Szigorúan titkos” felirattal ellátott irományt? Ez a bizalomnak olyan magas foka, hogy immár nem is kérdés, miszerint jól döntött-e, amikor úgy határozott, hogy önkényesen kilép Kalrund szolgálatából, és Osmosisnak fogad hűséget. Hát hol kapott ő ilyen megbecsülést a Fejedelemségben?
Akire a kormányzón kívül még hálás szívvel gondolt ebben a pillanatban, az a szegény, idős pap volt, Királyrév kikötőjében, aki annak idején megtanította a meori írásjelekre. Igazából nem volt már pap akkor a kisöreg, hiszen nemhogy kilépett Osmosis egyházából, hanem el is kellett menekülnie a szigetről, és onnantól koldulásból élt Királyrév piacának környékén. A legjobbkor barátkozott össze vele, mert a hajdani pap élt-halt a tanításért, neki meg gyerekfejjel jól fogott az agya, így viszonylag hamar elsajátította a meori írásjeleket, és ennek később jó párszor vette hasznát, akárcsak most.
– Na, mi lesz már? – zökkentette ki nosztalgikus merengéséből a kormányzó türelmetlen hangja, mire kissé döcögősen, de végtelenül szolgálatkészen belekezdett az olvasásba:
– „Kormányzó úr, eme üzenettel nem zavarnálak, ha nem volna életben… életében… vágó… életbevágóan sürgős. Osmosis Köztársaságban a helyzet pattanó… pattanásig feszült. Az országbíró napos… napoz… naponta rendez kivégzéseket. Lefejtés… lefejezés és akasztás gyakori, de nem ritka a karóba huhogás… karóba húzás sem. Kérlek térj vissza szigetünkre… amilyen gyorsan csak tedd… teheted. Az állapodás… állapotok sürgős beavatást… beavatkozást tesznek szükségessé. Mély tisztelettel az egy igaz Istenben bízva… hűséges titkárod. Trin.”
Dariosz elkomorult. Úgy érezte, sokkal boldogabb volt az üzenet tartalmának megismerése előtt, de az is világos volt számára, hogy itt most nem az ő kedélyállapota forog kockán, hanem sokkal fontosabb dolgok. Mindenesetre rendezte az arckifejezését, aztán odalépett Pindzsujához, és a vállára tette a kezét:
– Nos, derék lovag, ennek a próbatételnek nem az volt a lényege, hogy megtudjam, képes vagy-e elolvasni a meori írásjeleket. Sokkal inkább az, hogy megmutassam, mostantól végképp a legbizalmasabb embereim közé tartozol. Ennek tudatában viseld magad a jövőben. Most pedig térj nyugovóra, mert holnap is nehéz napunk lesz. Az államtitkot pedig őrizd meg híven, mert a becsületedért a fejeddel tartozol fizetni.
