Az Orel méltóságteljesen ereszkedett le az ürességtől kongó Régi Aréna küzdőterére. A landolás után Raudona szállt ki az űrsiklóból, mintha csak levegőzni akarna, pedig mind jól tudták, hogy ilyesmire nincs szüksége. Hamarosan Guzel, az öreg Baskír és Nihuc is megindult a gép felé, Raudona pedig visszaült a pilótafülke legfontosabb székébe.
Húszezer méteres magasságig emelkedett fel az űrsikló. Itt már nem volt valószínű, vagy legalábbis nem volt egyszerű az ellenséges lehallgatás, de amikor a vörös hajú nő kiszállt a pilótaülésből, fahangon kijelentette:
– Steril fülke.
A többiek ott ültek az utastérben, amely valaha a szállítandó bányászoknak adott volna helyet, és csöndesen várakoztak.
– Még mindig nem vagy hajlandó visszakapcsolódni? – kérdezte Raudona, miután letelepedett az egyik ülésbe.
Nihuc részéről néma fejrázás volt a válasz. Raudona megvonta a vállát, és így szólt:
– Hát jó. Akkor úgy fogunk tárgyalni, mintha emberek volnánk. Talán indítsuk a sort Mario esetével.
– Mit lehet most tudni az ő történeti száláról? – érdeklődött nyomban az országbíró. – Régen hallottam róla.
Baskír röviden válaszolt:
– Jól érzi magát, és a két trónörökös is jól van.
– Mit ne mondjak, kicsit bővebb tájékoztatásra számítottam – fanyalgott Nihuc –, főleg húszezer méteres magasságban, egy steril fülkében.
– Rendben – bólintott az öreg Tanító, majd odafordult a vezérezredeshez, és így folytatta: – Nemrégiben olyan információk kerültek a birtokunkba, miszerint a Nergal már csak egy lépésnyire van attól, hogy a nyomára bukkanjon a két, inkognitóban lévő trónörökösnek. Amikor az utolsó lépés valószínűsége kilencven százalék fölé emelkedett, a központi parancsnak megfelelően Mariót determináltam, hogy térjen vissza a szőlőhegyre, ahová annak idején ő szállította le a fiúkat, és…
– Ti teljesen megbuggyantatok? – hördült fel döbbenten Nihuc. – Odaküldtétek Nyinya néni közelébe, amikor pontosan tudtátok, hogy…
– Talán ha megvárnád, amíg Baskír befejezi – pirított rá a vezérezredesre Raudona. – Nincs olyan sok időnk, hogy minden egyes mondatot külön elemezzünk és megmagyarázzunk a kedvedért. Hogy nem kapcsolódtál vissza, azt tiszteletben tartjuk, de akkor viseld is a következményeit.
Nihuc felemelte mindkét kezét, és megadóan hátradőlt a székén.
– Tehát ott tartottam – folytatta az öreg Tanító –, hogy Mario jó kapcsolatot alakított ki a nevelőszülőkkel, illetve a két védett személlyel. Ez kulcsfontosságúvá vált a kérdéses napon, amikor is felpörögtek az események. Ezen a napon Mario megtudta, hogy Emma gyermeket vár, és ezt a bejelentést példásan viselte. Nem adódtak visszavonhatatlan vagy jóvátehetetlen következmények, viszont súlyosbította a helyzetet, hogy ezzel egy időben emelkedett kilencvenkilenc százalékos valószínűségűre annak az esélye, hogy a Nergal beazonosítja a két védett személy tartózkodási helyét. Mariót természetesen ekkor is determináltam, hogy mindenképpen ott legyen a műveleti helyen, amikor szükséges. Az előrejelzett rendkívüli esemény bekövetkezett, de a kimenetele pozitív mérlegű. Mario elmenekítette a védett személyeket a helyszínről, és a nevelőszülők is sértetlenül vészelték át a történteket, ellenben az összes támadó likvidálásra került.
– Bizonyára a kollektív szerénység tiltja, hogy az én közreműködésemet megemlítsd – szólt közbe Raudona. – Pedig én voltam az, aki az egészet felügyeltem, sőt még a szomszéd borász képében is odamentem, és a helyszínen járultam hozzá a renegát megsemmisítéséhez.
– Ez igazán remek hír, gratulálok – jegyezte meg kissé hízelkedő hangon Nihuc. – És hol van most Mario és a két trónörökös?
– A Déli-földrészre menekültek – vette át a szót Guzel –, egy ős-meori közösség pedig befogadta őket, és egyelőre nem tűnik veszélyesnek a helyzetük. Ott eleve nehezebb is rájuk találni, ráadásul a Kisfiú is velük van. De nyilvánvalóan nem tartható sokáig ez a státusz. Amint lehet, vissza kell hozni őket a közelünkbe.
– Már csak azért is – folytatta Raudona –, mert a Sokszög Hadművelet olyan irányt vett a Kalrund Fejedelemségben, amely napról napra egyre nagyobb mértékben tér el a Tervtől. Igen nagy a valószínűsége, hogy a két trónörököst sokkal hamarabb kell regenerálnunk és aktiválnunk, mint arra előzetesen számítani lehetett.
– Miért, mi történt a Fejedelemségben? – firtatta Nihuc.
– Beavatkozott a Nergal, és jóval komolyabb hatásfokkal, mint ahogy vártuk – közölte Guzel.
– Nyugtassatok meg, hogy legalább Esteban jól van – aggodalmaskodott a vezérezredes, mire a fiatal Tanító sietve leszögezte:
– Neki semmi baja, egyelőre nincs is veszélyben, de hamarosan elkerülhetetlenné válik, hogy Attilát és Szubotájt visszairányítsuk az Északi-földrészre, és igen nagy szükségünk lesz az anagur törzs jól megtervezett beavatkozására.
Nihuc most megint hátradőlt az ülésében, és fura módon elkezdte piszkálni az orrát. Ez az önfeledt művelet mindössze néhány pillanatig tartott, ám Raudona kötelességének érezte rákérdezni:
– Meghibásodott talán egy érzékelőd?
A vezérezredes gyorsan visszavonta ujjait az orrlyuka környékéről, és zavarában még egy olyan mozdulatot is tett, mintha egy legyet vagy méhecskét szeretne elhessegetni a szaglószerve elől, bár teljesen nyilvánvaló volt, hogy efféle élőlények jelenléte az Orel fedélzetén teljességgel kizárt.
– Mondd csak – nézett rá átható tekintettel Raudona –, szoktál olyasmit tapasztalni, hogy mintha a szintetikus és az emberi éned binárisan összekeveredne a tudatodban?
– Nem szoktam – hazudta Nihuc, majd visszatámadott: – Ezt a kérdést inkább magadnak tedd fel, mert csakis az irigység beszélhet most belőled, és van egy olyan érzésem, hogy valami miatt nehezen viseled, ha mások hitelesebben tudják képviselni azt a szerepet, amelyet a Terv rájuk osztott.
Raudona nem kívánt rámutatni a megnyilvánulásban előforduló számos paradoxonra, jobbnak látta, ha inkább haladnak a napirenddel.
– Térjünk vissza a legsürgősebben megoldandó feladatra – javasolta. – Mariót újra be kell csatlakoztatni a Tervbe, viszont…
Nihuc tudálékosan közbevágott:
– Viszont akkor mondani kell valamit neki arról is, hogy vajon miképpen várhat gyereket a kedvese, mármint olyan gyereket, akinek ő az apja – mutatott rá. – Szerintem éppen itt az ideje, hogy megismertessük az igazsággal ezt a jobb sorsra érdemes fiút.
– Negatív – szögezte le határozottan Raudona. – Eleve az ő esete a legbonyolultabb, ráadásul ha őt tájékoztatjuk, az lényegében egyenértékű azzal, hogy minden földi emberünket tájékoztatjuk a valóságról.
– Már miért lenne egyenértékű? – értetlenkedett a vezérezredes.
– Gondolod, hogy Mario képes lenne megtartani a titkot, és nem érezne elementáris késztetést, hogy minden földi társával megossza, amit megtudott? – kérdezett vissza Raudona. – Már csak az emberi szolidaritás is erre kötelezné, arról nem is beszélve, hogy nem veti meg a bort, tehát állandóan fennállna annak a veszélye, hogy előbb-utóbb elszólja magát, és ha nincs szerencsénk, akkor ez akár a lehető legrosszabb pillanatban is bekövetkezhet.
– Ez világos – szólalt meg Baskír –, Nihucnak viszont igaza van abban, hogy valamiféle magyarázatot mégiscsak adnunk kell a fiúnak, különben soha nem tudjuk rávenni, hogy visszatérjen Osmosis szigetére, ráadásul tartósan ott is maradjon, és eszébe se jusson újra lelépni. Az volna a dolgunk, hogy eldöntsük, mi legyen ez a magyarázat. Már ha úgy értékeljük, hogy az igazságot még korai elé tárnunk.
Raudona kötötte az ebet a karóhoz:
– Abban egészen biztosak lehetünk, hogy a valóság teljes kibontása rendkívül korai lenne. Akár az egész Terv összeomlásával is fenyegethet! Alátámasztásul a Központ legfrissebb felméréseit tudom ismertetni veletek ez ügyben. Az adatok szerint még Szubotáj is csak hetvennyolc százalékos értéken áll, ami az elfogadást illeti, hát akkor képzeljétek el a többieket! A magam részéről nem kívánnék egy olyan művelethez hozzájárulni, amelynek folyományaként lényegében az összes földi emberünket elveszítjük, bármilyen ok miatt.
– Azt kell mondanunk Mariónak, hogy Emma is földi származású – jelentette ki Guzel. – Akárhányszor is futtatom le, mindig az a végeredmény, hogy ez okozza a legkevesebb veszteséget, illetve ennek a legjobbak a kimenő százalékai, a legkülönbözőbb összesítésekben.
– Ti teljesen hülyék vagytok – osztotta meg szakvéleményét a többiekkel Nihuc. – Eljött az ideje, hogy jó alaposan basszuk pofán az összes szereplőt a valósággal. Úgyis gyanakodnak már! Mire kéne még várni? Szerintem itt van ennek az ideje.
– Nem jutott el hozzád, amit az imént mondtam? – csattant fel Raudona. – Még a legmagasabb százalékon álló Szubotájnál is fennáll a veszély, nemhogy a többieknél!
– Szerintem pedig ti vagytok a rabjai a nyomorult százalékoknak meg a hülye elemzéseiteknek – dőlt hátra lazán Osmosis országbírója. – Az ember nem egy százalék, hanem egy érző lény! Kiszámíthatatlan, de pont ettől fantasztikus! Impulzív, ugyanakkor kőkemény! Mindent el tud viselni! Nem kell félni attól, hogy mi lesz, ha ráeresztik az igazságot!
Raudona szükségesnek tartotta, hogy ezen a ponton leszögezze:
– Azt mondjuk neki, hogy Emma is földi ember. Eldöntve. És a témát lezártam. De most nyissunk egy új mappát – nézett szigorúan Nihucra. – Elárulnád nekünk, hogy mi van Grobonir őrvezetővel?
A vezérezredes meghökkenve adta az ártatlant:
– Hát mi lenne?
– Csak azért kérdezem, mert mintha a Pépes Arcú lett volna az elmúlt években a Kormányzói Testőrség parancsnoka, márpedig Grobonir őrvezető kétségtelenül ebbe a testületbe tartozott. Most meg nem leljük a nyomát.
– Én akkor hallottam róla utoljára, amikor átkérte magát a Neridea szigetére induló kontingensbe – hazudta szemrebbenés nélkül a vezérezredes. – Ki tudja? Talán kitüntetést akar szerezni. Mármint olyat, amit feltűzhet a mellére.
Raudona hosszan nézte Nihuc arcát, mielőtt megszólalt volna:
– A pofátlanságod határtalan. Nem tudom, hogy a Központ miért tart még itt köztünk, de elfogadom, hogy ez a helyzet. Mindazonáltal van egy olyan meggyőződésem, hogy téged hamarosan ki fognak iktatni. Ha még sokáig csinálod ezt, akkor nem is lehet más a megoldás. Likvidálni fognak. Pedig szerintem nagyon hatékony és közmegbecsülésnek örvendő tagja is lehetnél a közösségünknek. Például, ha most elárulnád, hogy hol van Grobonir őrvezető.
Nihuc nem hagyta magát:
– Most mondtam el, hogy az invázió előtt átkérte magát valamelyik támadó ezredbe. Nem tudom, hogy melyikbe, mert őszintén szólva mindvégig abban a meggyőződésben éltem, hogy figyelemmel követed az útját és a ténykedését. Elvégre kihajózott a szigetről, és Nerideába ment harcolni. Én meg országbíróként el sem hagyhatom Osmosist! És akkor rajtam kéred számon, hogy mi van Grobonir őrvezetővel? És még az én pofátlanságom határtalan? Ne rajtam akard leverni, hogy elmulasztottad végrehajtani az egyik feladatodat!
Raudona most még hosszabban nézte Nihuc arcát, de aztán csak annyit szólt:
– A megbeszélésnek vége. Visszatérünk a felszínre.
Miután az Orel leereszkedett a Régi Aréna küzdőterére, az országbíró elköszönt a társaitól, majd besietett az árkádok alá. Kitapintott a falon egy rejtett nyitószerkezetet, ennek nyomán pedig kinyílt egy titkos ajtó. Nihuc rengeteg lépcsőn lelépdelve végül eljutott egy különleges helyre. Ez a helyiség hat emelettel volt a felszín alatt, és még Osmosis régi királyai alakíttatták ki. No persze a királyok idejében még nem olyan volt ez a helyiség, mint jelenleg, például nem volt ólomlapokkal fedve minden fala. És ez már Nihucnak volt köszönhető. Mint ahogy az is, hogy ebben a lehallgathatatlan helyiségben, amelyik csak egy vékony kürtővel kapcsolódott a szabad éghez, a falhoz bilincselve senyvedett az őrvezető.
– Idefigyelj, Grobonir! – kezdte mondandóját a vezérezredes. – Én most újra felajánlom neked, hogy ha mindent elmondasz, amit tudsz, akkor szabad életet biztosítok számodra egy távoli szigeten. Kérlek, ne fussuk le ugyanazokat a köröket. Nincs értelme. Nagyon jól tudom, hogy a Nergal ügynöke vagy.
Vége a 7. kötetnek
Következik: 8. kötet – A félelem szüli a rendet
Várom 🙂