Oleszja egy aprót sikkantva riadt fel a kormányzói sátorban. Különös álmot látott, és most értetlenül pislogott körbe, mintha valakit keresne.
– Itt vagyok, szívem – szólalt meg halkan Dariosz. – Semmi baj.
A kormányzó egy tábori asztalnál ült, előtte mindenféle térképek, amelyeket még az előző pillanatban is nagy figyelemmel tanulmányozott. Az asztal éppen szemben állt a fekvőhellyel, így az ausztrál rögtön észrevehette, hogy a kedvese felült.
Odament hozzá, lefeküdt mellé az ágyra, és gyöngéden megsimogatta az arcát:
– Rosszat álmodtál, kincsem. Nincsen semmi baj – ismételte meg.
A szőke lány odabújt hozzá, és megkérdezte:
– Biztos, hogy csak ketten voltunk itt? Nem jött be senki?
Dariosz furcsálkodva vonta fel a szemöldökét:
– Úgy érted, hogy ide, a kormányzói sátorba?
– Úgy.
– De hát ki jött volna be?
– Megkérdeznéd az őröket a kedvemért, hogy bejött-e valaki mostanában?
– Drága szívem, hát ne akard már, hogy kinevettessem magam! Már legalább egy órája fenn vagyok, hidd el, egy lélek sem járt itt.
– Láttam, hogy valami pergameneket nézegetsz. Még az is lehet, hogy nem vetted észre.
– Kicsodát?
– Aki bejött.
– Senki sem jött be, hidd el nekem.
– És azelőtt? Amikor még te is aludtál?
Dariosz most egy kissé eltolta magától a szőke lányt, és a szemébe nézve megkérdezte:
– Mondd csak, nem lenne jobb, ha őszinte lennél velem? Kire vagy mire gondolsz?
Válasz egyelőre nem érkezett, legfeljebb egy sírásra görbülő szájat láthatott a kormányzó, de Oleszja hamar elfordult tőle, és aztán már háttal ülve lógatta le a lábait az ágyról, amikor belekezdett:
– Raudona térdelt az ágyam mellett. Simogatta a fejem, vigasztalt, mint annak idején, a kezdeti időkben, amikor megérkeztem ebbe a világba. És azt mondta, hogy nyugodjak meg, mert Maxim él, és kár búslakodnom miatta, mert egyszer újra találkozunk.
– Várj már egy kicsit – szólt közbe Dariosz –, ezt most nem értem. Annak idején mondta ezt, vagy pedig…?
– Most mondta ezt – szögezte le határozottan Oleszja. – Most, néhány perccel ezelőtt. És nem hittem egy pillanatig sem, hogy álom lenne. Teljesen valóságos volt. Azt mondta, ne legyek szomorú, mert Maxim él!
– Csak egy álom volt. Most már nem mondom azt, hogy egy rossz álom, de mégsem a valóság. Ide nem jött be senki.
Dariosz megpróbálta átkarolni a lányt, de az lefejtette az ölelő karokat a testéről, és határozottan így szólt:
– Most hagyj! Nem akarok hozzád érni, és nem akarok rád nézni sem, mert akkor sohasem tudom elmondani, hogy mit érzek most.
– Kincsem, egyszerűen annyi történt, hogy megzavart egy álom, amiből még csak most ébredtél…
– Nem zavart meg, hanem éppenséggel kijózanított. El kell mondanom sok mindent. Mert magamban hűséget és őszinteséget fogadtam neked, szinte már abban a percben, amikor először megláttalak. Én rögtön szerelmes lettem beléd, és azt is tudtam, hogy még csak hasonlót sem éreztem soha, senki iránt.
Dariosz elbizonytalanodva engedte le maga mellé a karjait. Oleszja szavai pedig igencsak megindultak:
– Úgy érzem, jogod van tudni, hogy mi valamikor szerettük egymást Maximmal… Tudod, az a legnagyobb baj, hogy te elképzelni sem tudod, milyen lehet az érzelmi élet az én földi koromban. Vagy a szerelmi élet. Én nagyon sokat tudok a te korodról, mert mindig is szerettem régi filmeket nézni, mármint romantikus filmeket. Imádtam azokat az őskori, kétdimenziós vacakságokat.
Kétdimenziós vacakságokat? – hüledezett Dariosz. Nagyjából úgy hangzott mindez a fülének, mintha valaki Chaplin némafilmjeiről beszélne. De nem szólt közbe, kíváncsian várta, mi fog ebből az egészből kisülni.
– Mind a hárman szerettünk régi filmeket nézni – folytatta Oleszja. – Sőt, ha úgy veszem, mind a négyen. Szubotáj meg a másik tatár kollégánk, Ögödej az ősi fantasztikus filmeket szerették, cikiztük is eleget őket Maximmal. Mert mi meg inkább a romantikus, érzelmesebb alkotásokat néztük szívesen. És minél több filmet néztünk meg együtt, annál jobban egymásra hangolódtunk.
Dariosz nem bírta tovább. Megköszörülte a torkát, és közbeszólt:
– Ha most azt akarod mondani, hogy összejöttetek Maximmal, akkor tudd, hogy bennem ez semmilyen rossz érzést nem kelt. Bár még azt sem igazán tudom, hogy a ti korotokban ezt hogy fogalmazzák meg… Szóval, ha szeretkeztél Maximmal, az engem nem érdekel, mert az a múltad, és rám nem tartozik.
– Nem szeretkeztem soha Maximmal – szögezte le Oleszja. – Annyi történt, hogy egyszer csak elkezdtünk vonzódni egymáshoz, és ez mind a kettőnknek újdonság volt.
– Na várj! Várj egy kicsit! – emelte fel a mutatóujját Dariosz, bár ezt a lány úgysem láthatta. – Szubotáj mesélt valamit arról, hogy a ti földi társadalmatokban már rengeteg aszexuális személy él, mert… Hogy is mondta?… Szóval, mintha a bolygó így védekezne a túlnépesedés ellen. Vagy valami ilyesmi…
Oleszja vállai kissé lehanyatlottak, de még mindig nem fordult meg.
– Ne éles határvonalakat képzelj el – magyarázta. – Nincs olyan, hogy én a társadalmunkban egy abszolút termékeny nő vagyok, és egy ezt igazoló jelvényt viselek a blúzomon, de aki mellettem áll a mozgólépcsőn, az meg egy kiselejtezett, aszexuális némber, egy szaporodásra alkalmatlan személy, akit úgyse kívánhat meg soha, senki. Érted?… És ugyanígy a férfiaknál is. Nincs olyan, hogy ennek a hímpéldánynak még a füléből is tesztoszteron csorog, ez a másik meg egy alávaló nyomorult, akinek csupa érdemtelen tulajdonságai vannak, amelyeket kár lenne továbbörökíteni… Követhető, amit mondok?
– Csak félig-meddig – vallotta be az ausztrál. – Azt már tudom, hogy mit nem kell elképzelnem, de azt még nem nagyon, hogy ehelyett mit kéne elképzelnem.
Oleszja most már megfordult. Belenézett Dariosz szemébe, és nagyon meleg, békés hangon azt mondta:
– Én is egyike voltam azoknak, akik a határmezsgyén mozogtak, szerelmem. Tudod, akiket katonai pályára szánnak, legyenek fiúgyermekek vagy lányok, hát nem nagyon erőltetik náluk ezt a nemiség dolgot. Az én esetemben sem erőltették. És egészen jól elvoltam ezzel mindaddig, amíg meg nem ismertem Maximot. De aztán szerelmes lettem belé, vagy legalábbis azt éreztem, hogy ami bennem kialakult, az valami olyasféle lehet, és úgy véltem, hogy nála is hasonló folyamat ment végbe, tehát a dolog kölcsönös. Minden jel erre utalt. Csakhogy elkövettem egy óriási hibát.
Dariosz nagyot nyelt:
– Biztos vagy benne, hogy ezt nekem hallanom kell?
– Biztos – bólintott a szőke lány, és aztán lehajtotta a fejét, úgy folytatta: – Nem vagyok büszke magamra. És talán soha nem is jutott volna eszembe ez az egész, mert olyan mélyre ástam el, amilyen mélyre csak lehet. De nemrég megkérdezted tőlem, csináltam-e odafenn, az űrben, súlytalanság körülményei között…
– Most már biztos vagyok benne, hogy ezt nekem nem kéne hallanom – próbálkozott kétségbeesetten Dariosz, de hiába.
– Már szerettem Maximot – folytatta ellentmondást nem tűrően a szőke lány. – És minden jel arra utalt, hogy hamarosan egymáséi leszünk. Merthogy ő is szeret engem. És akkor jött az a kiküldetés, ami mindent megváltoztatott.
– Kérek, most hagyd abba… – könyörgött Dariosz.
– Föld körüli pályán kellett tesztelni egy labormodult. Az ezredessel repültem fel, a kiképző parancsnokommal, aki mindig is kitüntetett a figyelmével, már a kezdeti időktől fogva. De én sokáig azt hittem, hogy az érdeklődése irántam csakis szakmai jellegű.
– Nagyon szépen kérlek…
– Ott, azon az űrállomáson követtem el a hibát. Úgy viselkedtem, mint egy hülye kis ribanc. Pedig akkor is csak Maximra gondoltam. Azt képzeltem, hogy a tapasztalatlanságom majd gátja lesz a vele való kapcsolatomnak. Hiszen neki biztosan egy olyan nő kell, aki már érett, gyakorlott, jártas ezekben a dolgokban, nem olyan kezdő, mint én. Úgyhogy engedtem az ezredes közeledésének, és elnéztem, ahogy hamis áramszünetet hoz létre az űrállomáson, és engedtem, hogy megkeféljen. Ami életem legrosszabb, legszégyenteljesebb együttléte volt. A súlytalanságban. Legfeljebb annyi tapasztalatot gyűjthettem belőle, hogy mit nem szabad soha csinálni.
Dariosz már nem akarta átölelni a lányt. Csak nézett maga elé, és egyelőre nem értette, hogy ezt most miért kellett. Már éppen kezdett jóra fordulni minden. Már megszerette és nem mellesleg őrülten kívánta ezt a kis tüneményt. Imádta a szemét, a mosolyát, a hatalmas tudását és intelligenciáját, az alabástrom bőrét, a gömbölyű fenekét, a feszes melleit… egyszerűen mindent, amit ez a csodálatos kis teremtés adni tud!
Minek ilyenkor a régi dolgokról mesélni? Egy rossz álom nem lehet indok arra, hogy az ember aztán mindenféle űrállomásokról, hülye ezredesekről meg rég elmúlt szerelmi érzésekről regéljen!
Apropó! Valóban rég elmúlt az az érzés?
– Még mindig Maximot szereted? – kérdezte óvatosan. – Ezt akartad közölni az álmod ürügyén?
Oleszja döbbenete nem is lehetett volna nagyobb:
– Dehogyis! Megőrültél? Hát tényleg ennyire nem értesz engem? Épp azt magyarázom, hogy csakis általad tudhattam meg, milyen is az igazi szerelem! Mindaz, ami előtted volt, a közelébe nem érhet annak, ami most van! – bizonygatta ijedten Oleszja.
– Na jó, egy kicsit fogd vissza magad – tolta el magától a lányt Dariosz. – Talán nem látod magadat kívülről, de hidd el nekem, nem pont most vagy a legalkalmasabb szerelmi vallomások hiteles elszavalására.
Oleszja elhallgatott. Sokáig meredt maga elé, és most már ő sem értette, miért kellett egyáltalán belekezdeni ebbe a régi történetbe.
