Attila letaglózva ült a pilótafülkében, miután a barátja érzékletesen elmesélte neki, mit is talált odafönn, a Zvezda fedélzetén az egyik hibernációs kamra alatt. Vagyis inkább kit, kinek a földi (?) maradványait. De nem volt sok ideje ezen elmélkedni, mert ekkor Szubotáj visszakapcsolta a vadászgépet a kommunikációs rendszerbe, mondván, hogy hamarosan várhatóak Raudona utasításai.
Nos, ezek a bizonyos utasítások dél körül valóban megérkeztek.
– Amint meglátod rohamra indulni Osmosis első támadó egységét, semmisítsd meg az összes nagy méretű kilövőberendezést, utána pedig Szigma 18-cal kergesd szét az íjászok raját – hangzott a parancs. – Nagyon fontos, hogy ezt befejezd addigra, mire az osmosisiak lőtávolba érnek.
– Jól értettem? – hüledezett a tatár. – Szigma 18-cal?
– Jól értetted – erősítette meg Raudona. – De írásban is átküldhetem, ha nem megfelelő a vétel.
– Nem szükséges. Parancs, értettem! – nyugtázta Szubotáj.
Attila aggódva kérdezte meg:
– Mi a fene az a Szigma tizennyolc, és miért akadtál ki rajta?
– Egy tömegoszlató mikrohullámú fegyver – magyarázta a tatár. – Az a lényege, hogy a távolból felszíni égési sérüléseket okozzon az ellenségnek, és visszavonulásra késztesse.
– De miért akadtál ki rajta? – ismételte meg a kérdést a magyar. – Nekem így, első hallásra teljesen ideálisnak tűnik az íjászok megfutamításához.
– Csakhogy a megvakításukhoz is ideális – jelentette ki Szubotáj. – Márpedig tudtommal a hadjáratunk egyik célja minél több foglyot ejteni, hogy legyen elég rabszolga Neridea újjáépítéséhez. Egy vak rabszolga mit tud újjáépíteni?
– Biztos, hogy vakságot okoz?
A tatár úgy nézett Attilára, hogy momentán az ő pillantásával is vakságot lehetett volna okozni.
– Mit szólnál hozzá, ha azt kérdezném: biztos, hogy Hamlet egy koponyát tart a kezében a nagymonológ során, nem pedig egy kosárlabdát? – kérdezett vissza epésen. – Hidd el, nem vagyok teljesen hülye a szakmámhoz. Ha tömeges volumenben alkalmazom a Szigma 18-at, akkor odalenn, az a százvalahány íjász elbúcsúzhat a szeme világától. Arra meg, hogy egyesével célozgassak a mellkasukra vagy a hasukra, egyszerűen nem lesz idő!
Attila most már elhallgatott, de ettől még nem lett csönd a pilótafülkében, mert Hamlet helyett Szubotáj adott elő egy nagymonológot:
– Ez is biztosan valamiféle próbatétel. Hogy a franc enné meg ezt a hülye Központot, meg az egész kurva Tervet! Hát még a legegyszerűbb katonai küldetésből is képesek tesztet fabrikálni? Mit kell itt minden szirszart túlbonyolítani?… De legalább egy kicsit otthon érezhetem magam. Mint amikor a dandárparancsnokom meg a közvetlen elöljáróm adott ki teljesen különböző parancsokat a Kaukázusban. Mégiscsak rendes ez a Központ, elintézik nekem, hogy ne legyen honvágyam. És közben nyilván írogatják rólam a negatív jelentéseket. Csakhogy én most, ebben a percben úgy döntöttem, hogy leszarom! Érted, drága magyar barátom? – fordult oldalra. – Holdmagasról és karvastagon leszarom… Na, szerinted mi legyen? Lőni vagy nem lőni? Ez itt a kérdés…
Mint kiderült, Szubotáj számára ez már nem volt kérdés. Célkeresztbe fogta az egyik kilövőberendezést, és már indult is az első sárga plazmanyaláb a Golub felől a furfangos faszerkezethez, amelyik azonnal lángba borult.
A dombtetőn komoly riadalom támadt az orzók között. Többen ide-oda szaladgáltak, mások a kulacsukból próbálták eloltani a tüzet, néhányan meg az eget kémlelték, de ott nem láttak semmi különöset.
Az oltás már csak azért is volt reménytelen vállalkozás, mert a következő pillanatokban sorra kigyulladt a többi dárdavetőgép is, egyik-másik mellett még a felhalmozott „töltények”, azaz a seprűnyél vastagságú, vasnyílhegyben végződő dárdák is lángra kaptak.
– Nem lesz ebből baj? – aggodalmaskodott Attila a saját kijelzőjét böngészve. – Még nem nagyon indultak meg a fiaink, inkább csak sorakoznak meg eligazítást hallgatnak, ahogy nézem.
– Fiaink? – nevetett fel a tatár. – Ugyan már! Elsőként az egyházi katonákat fogják rohamra küldeni. Hát azok a fickók nekem nem a bajtársaim, az biztos. Hallottam már róluk annyi mocskos dolgot, hogy a kisujjam körmét sem áldoznám fel értük.
Azzal üzembe helyezte a Szigma 18-at, és a célkereszt segítségével elkezdett az íjászokra vadászni.
Attila teljesen jól látta a kijelzőn, Durduka városának szélén még csak most kezdett felsorakozni az első támadó alakzat. Azt viszont Szubotáj tudta jól, hogy ez az egység kizárólag egyházi testőrökből állt.
– Katonák! – szólította meg őket a parancsnok. – Eljött számotokra az igazság napja, a bizonyítás esélye. Most lehetőséget kaptok, hogy megmutassátok a Köztársaság iránti hűségeteket! És ne feledjétek: az egy igaz Isten Osmosis mellett áll, nem a betolakodók mellett, így hát nincs mitől félnetek!
Márpedig ez a gyáva népség igencsak félt. Nem mondhatni, hogy hatalmas elánnal indultak volna meg a domb felé. Nyilván nem tudhatták, hogy már nem kaphatnak nyílzáport a nyakukba, azért elsősorban nem a kardjuk markolatát szorongatták, sokkal inkább a pajzsukra összpontosítottak, hogy ha kell, hamar a fejük fölé ránthassák.
Ramelion is szívdobogva haladt az egyházi testőrök között, és igyekezett a busafejű közelében maradni. Úgy sejtette, hogy mindannak, ami csakhamar be fog következni, a nagydarab társa lesz a mozgatója. És bizony jól sejtette. Az egység mögött haladó parancsnok hiába vezényelt rohamot vadul ordítozva, senki sem húzta elő a kardját, mindössze egy ember, de ő is csak azért, mert a kardja végére egy citromsárga inget tűztek. Evilág-szerte ugyanis a sárga zászló volt a megadás jele.
Ramelion megállapította, hogy amit a Vörös Szigony fedélzetén hallott, az most megvalósul, így hát nyomban hátra arcot csinált, és az ellenkező irányba kezdett futni. Hamarosan már ott loholt a parancsnok nyomában, aki ekkor már szintén visszafelé haladt, a város szélén felsorakozott Fekete Ezred egységei felé.
A parancsnok egyszer csak megfordult, mert meghallotta, hogy valaki csörtet a nyomában.
– Hát te hova igyekszel? – kérdezte a lihegő egyházi testőrt.
– Ramelion vagyok, uram. Én nem akarok átállni az orzókhoz. Én harcolni akarok ellenük.
– Derék dolog – bólintott a parancsnok. – Úgy látom, ma te leszel az egyetlen, aki kegyelmet fog kapni a kormányzó úrtól.
– Nem csak a kormányzó úrért teszem. És nem is a Köztársaságért. Én hiszek az egy igaz Istenben, és nem akarom magamra haragítani – vallotta be Ramelion.
Odafönn, a Golub fedélzetén a két anagur törzsfő úgy nézte végig a jelenetet, mintha egy filmforgatás szemlélői lettek volna. Csakhamar azt láthatták, hogy a sárga inggel hadonászó testőrrel az élén az egyházi különítmény egy emberként áll át az orzók oldalára, akik ezt nagy üdvrivalgással fogadják. Szó, ami szó, ekkor már rá is szorultak némi sikerélményre a betolakodók, mert csak ekkor kezdtek visszaszállingózni közéjük a Szubotáj által szétkergetett íjászok. Nem sejtették még, hogy akárhány századnyi erősítést is kaphatnak, itt ma semmiképp sem ők lesznek a győztesek.
Amikor nem sokkal később a Fekete Ezred is megindult a domboldal felé, a tatár pilóta irányba állította a vadászgépet, és immár a Szigma 11-et alkalmazva bénította le a felduzzadt létszámú ellenséget. A csata kimenetele nem volt kétséges, és a jól kiképzett osmosisi katonák – hűen követve a parancsot – annyi foglyot ejtettek, amennyit csak tudtak.
– Küldetés teljesítve – hangzottak fel Raudona szavai a hangszórókból. – Térjetek vissza a bázisra.
– Értettem – nyugtázta Szubotáj, és a Golub egy csinos félkört leírva elszáguldott a Ziara-fennsík felé.
A tatár nem sokkal később megjegyezte:
– Na, hát ez a csata nem sok tapasztalattal gazdagította a tudásunkat.
– Most miért mondod ezt? – értetlenkedett Attila. – Fényesen kiviláglott belőle, hogy Osmosis egyházi testőrei micsoda szaralakok. Az első adandó alkalommal átálltak az ellenséghez. Ha jól láttam, csak egyvalaki akadt közöttük, aki nem így cselekedett.
– Lehet, hogy most nagyképűnek fogsz tartani, drága magyar barátom, de számomra egyetlen percig sem volt kétséges, hogy ez fog történni. De azért örültem volna, ha nem ezt teszik, hanem tényleg belevetik magukat a harcba. Merthogy sokkal lényegesebb lett volna felmérni, hogy az orzóknak az a furcsa főzete mit ér a harctéren. Ám ez nem ma fog kiderülni számunkra.
Szubotáj ekkor belenyúlt a plasztikus kijelzőbe, újra sterillé tette a fülkét, majd így folytatta:
– Beszéljünk most a számunkra lényegesebb dolgokról. Van valami ötleted, hogy mit kereshet Maxim teste a Zvezda fedélzetén, mégpedig egy olyan tartályban, amilyet még sem Oleszja, sem én nem láttunk soha?
Attila nagyot sóhajtott:
– Az a baj, hogy van. Nem tudok másra gondolni, csakis arra, hogy a mór megtette kötelességét, a mór mehet.
– Hagyjuk most a színházi hasonlatokat, nem érdekel az Othello című darab nagyszerűsége – vágott közbe fanyalgva a tatár. – Mondd el a saját szavaiddal, mindenféle idézetek nélkül, hogy mire gondolsz.
– Nem az Othellóból idéztem, te félművelt katona – szólta le a pilótát Attila. – Ez egy Schiller-darab legismertebb mondata.
Szubotáj ambivalens érzésekkel küszködött. Egyrészt elöntötte valami kellemes, hovatovább békebeli érzés, amely nagyon sok nosztalgiát tartalmazott az elmúlt öt év minden meghitt percével kapcsolatban, amikor ezzel a derék magyarral ugratták egymást, mert hiszen csakis így lehetett átvészelni a maguk mögött hagyott fél évtized viszontagságait. Másrészt momentán végtelenül idegesítette, hogy a színész már megint rébuszokban beszél, és ez csak akkor múlt el, amikor Attila részletesen kifejtette:
– Attól tartok, hogy mindannyiunknak van valami feladata, amiért áthozták ide, ebbe a világba, és ha azt elvégzi, akkor mehet isten hírével. Akár holtan is. Nem számít. A mór megtette kötelességét, a mór mehet. Talán meg akarják adni Maximnak a végtisztességet, és nyitott koporsós temetést rendeznek neki a Földön. Úgy tudom, nálatok ez a szokás a hősök esetében, legyenek azok államelnökök, katonák, főtitkárok, vagy más effélék.
– Akkor szerinted nekünk sincs esélyünk élve visszajutni a Földre?
– Ilyet én nem mondtam – szögezte le gyorsan Attila. – De az tény, hogy most már jóval kevésbé vagyok optimista, mint ma délelőtt, amikor még nem meséltél nekem erről az egészről. Lehet, hogy csak hülyítenek minket azzal a szép ígérettel, hogy ha majd elvégezzük a feladatunkat Evilágon, akkor visszatérhetünk a régi életünkbe. És a legtragikusabbnak azt látom, hogy nincs sem ember, sem android, se senki, akitől megbízható információkat szerezhetnénk erre nézvést.
Szubotáj elgondolkodott a barátja szavain, végül pedig csak annyit szólt dacosan:
– Na, hát ezért mondtam, hogy most már mindent leszarok. Holdmagasról és karvastagon.
