Osmosisból elsőként az egyházi katonákat is szállító hajók érkeztek meg Neridea partjaihoz, mégpedig a sziget nyugati oldalán, egy bizonyos Durduka nevű kikötővárosnál. Már ha egyáltalán kikötőnek lehetett nevezni, ami a légi támadás után még megmaradt. A felgyújtott hajókról ugyanis a tűz átterjedt a darukra, a raktárépületekre, meg egyáltalán mindenre, ami fából készült. Reggelre csupán üszkös romok maradtak a kikötőből, amely kihalt volt, mint egy kísértetkastély. De a kőmóló természetesen épen állt, és így az ellenséges hadihajók kikötésének nem volt semmi akadálya.
Elsőként a Fekete Ezred legénysége szállt partra, és csak utána következhettek az egyelőre még fegyvertelen egyházi katonák. Ez utóbbiakat a különítmény parancsnoka nemsokára felsorakoztatta, hogy eligazítást tartson számukra:
– Emberek! Hamarosan kiérdemelhetitek a katonák megszólítást is, mert egyrészt ki fogjuk osztani a fegyvereiteket, másrészt pedig még nem fog delelőre érni a Nap, amikor már az első csata is le fog zajlani ettől a kikötőtől nem messze, egy dombos vidéken. Tudom jól, hogy most fáradtak vagytok, mert az evezés még akkor is fárasztó, ha sűrű váltásban művelik. De akiket az egy igaz Isten segít az égből, azok még fáradtan is legyűrnek minden ellenséget!
Hitetlenkedő moraj futott végig az egyházi katonák sorai között, itt-ott hangosabb elégedetlenkedő szavak is felcsattantak.
– Volt olyan parancs, hogy pofázni? – üvöltötte a parancsnok.
Újra csak néma csend ülte meg a kikötőt. Ennél némább csönd nem is képzelhető el egy olyan miliőben, ahol füstölgő romok képezik a díszletet, a szereplők pedig többségükben jellemtelen, beszari alakok, akik eddig csak gyöngébbek és megfélemlített alárendeltek ellen tudtak vitézkedni.
– Na, azért! – nyugtázta a parancsnok, majd így folytatta: – Amint azt a saját szemetekkel is láthattátok, Dariosz kormányzó úr az utunk során leereszkedett közénk, a Vörös Szigony fedélzetére, és ennek alkalmából átadta nekem mindazon írásos jelentéseket, amelyek a győzelem ígéretét hordozzák. A kémeink jelentése szerint Durduka kikötővárosban, ahol most vagyunk, mindössze háromszáz főt számláló helyőrség található. Éppen ezért jelölte ki számunkra a vezérkar ezt a hadszínteret a partraszállásra. A fölényünk tehát egyértelmű, a győzelmünk pedig nem lehet kétséges!
A parancsnok itt tartott egy kis hatásszünetet. Igazán elemében volt, és a küldetés minden egyes pillanatát élvezte. Ezt az eligazítást is. Osmosis katonájaként soha nem élhetett át még csak hasonlót sem. Amióta az eszét tudta, a Köztársaság nem viselt háborút, tehát számára is a vég nélküli gyakorlatozás jelentette a katonaéletet, mint ahogy Osmosis minden egyes hadfia számára, egyszerű bakától a tábornagyokig. Amikor megtudta, hogy az ezredét igazi csatákba vezetheti Neridea szigetén, az izgalomtól se nem látott, se nem hallott, és csak másnapra került olyan állapotba, hogy elhiggye, a hír igaz, és végre egy valódi hadszíntéren bizonyíthatja a rátermettségét.
– Van kérdés a fegyverkiosztás előtt? – ordította a hatásszünet után az egyházi katonák felé.
Az első sorból felharsant egy bátor, határozott hang, és ennek nyomán egy teljes mértékben indokolt kérdés járta be a légteret:
– Ki gyújtotta fel a kikötőt?
A parancsnok összevonta a szemöldökét. Haragot mímelt, de a lelke mélyén igencsak örvendezett. Újabb alkalom, amikor bizonyságot tehet arról, milyen nagyszerű katona is ő.
– Ki volt az? – ordított látszólag dühösen. – Lépjen elő!
Megszeppent arcú legény lépett ki az első sorból.
– Mi a neved? – kérdezte a parancsnok.
– Ramelion vagyok, szolgálatodra, nagyuram – jött a válasz.
A parancsnok szigorúan folytatta:
– Nem tudom, nálatok mi volt a szokás a bukott egyházad kötelékében, de ez itt Osmosis hadserege! Nem egy kocsmában vagyunk, meg nem egy rózsaszín zászlós házban! Itt szabályok vannak és teljesen világos rendfokozatok! Nem a cimboráiddal trécselsz egy matrózlebujban, fiam!… Na, próbáld meg még egyszer, de most már úgy, hogy ne hozz szégyent a hadseregünkre!
A fiatal férfi nagyot nyelt, aztán vigyázzba vágta magát, és újra nekifutott a kérdésnek, de most már igencsak katonásan:
– Ramelion közlegény tisztelettel kérdezi a parancsnok úrtól, hogy ki gyújtotta fel a kikötőt!
A Fekete Ezred fővezére kissé megenyhülve válaszolt:
– Ez már hasonlít ahhoz, amit elvárok, Ramelion közlegény. Valahogy így kérdezünk az elöljárónktól, amennyiben engedélyt ad rá. Ennek megfelelően a válaszom is egyértelmű. Ezt a kikötőt és a benne horgonyzó hajókat az egy igaz Isten lélekvándorai gyújtották fel az előző éjszakán. És mindezt onnan tudom, hogy Dariosz kormányzó úr számomra átnyújtott iratai egyértelműen tartalmazták, jó előre megjövendölve a történéseket. Ebből is láthatjátok, hogy az egy igaz Isten velünk van, és minden módon támogatja a győzelmünket. Neridea visszafoglalása becsületbeli ügy, és Isten mindenkit megsegít, aki ezért a nemes célért küzd! Már csak ezért sem lehet félnivalótok, úgyhogy most vegyétek át a fegyvereiteket a kijelölt pontokon. Oszolj!
A parancsnok lelépett az emelvényről, amelyet hevenyészett módon, néhány épen maradt gyümölcsös ládából állítottak neki össze az emberei, aztán ő is elvonult az egyik fegyverátvételi pontra. Csípőre tett kézzel szemlélte, ahogy az egyházi testőrség tagjainak kiosztják a kardokat meg a pajzsokat, és közben a legszebb színekben tűnt fel előtte a saját jövője.
Nem volt kétséges számára, hogy az invázió egy óriási lehetőség az egzisztenciális előrelépésre. Elvégre ő egy jó katona, és ezt most bizonyítani is fogja. A hite megkérdőjelezhetetlen, hiszen már az Arénában történt első égi megnyilvánulások után meggyőződéssel vallotta, hogy az egy igaz Isten létezik, sőt csakis Ő létezik! Ugyan mi kellhet még ahhoz, hogy akár a csúcsokig emelkedhessen a katonai ranglétrán? Vagy ki tudja… talán egyszer még országnagy is lehet belőle!
Az ezredparancsnok feje fölött, úgy kilencven méteres magasságban Szubotájt is nagyra törő gondolatok foglalkoztatták a Golub fedélzetén. Na nem, ő semmiképp sem szeretett volna országnagy lenni Osmosis közigazgatási hierarchiájában, viszont elképesztő mértékben feszítette valami belső indulat, amely arra irányult, hogy tegyen végre valami szokatlant.
– Te, szerintem ne árválkodjunk itt fölöslegesen – szólt oda a jobb oldali ülésben unatkozó Attilának. – Lessük meg a város szélén, a domb tetején készülődő orzókat.
A magyar értetlenül vonta meg a vállát:
– Úgy teszel, mintha nekem bármiféle beleszólásom lenne. Én csak egy potyautas vagyok itt, nem is értem, mit keresek melletted.
– Később beszélnivalóm lesz veled – közölte sejtelmesen Szubotáj, közben pedig előretolta a botkormányt, és alig fél perc múlva már ott lebegtek az orzók helyőrségének katonái fölött, akik elsáncolták magukat azon a magaslaton, amelyről úgy gondolták, onnan majd pusztító lándzsatűz alá vehetik a rájuk támadókat.
– Milyen érdekes – jegyezte meg a tatár a kijelzőt tanulmányozva és ránagyítva mindenféle részletekre. – Ezek ugyanolyan fegyverek, mint amilyeneket a Dariosz elleni merényletnél alkalmaztak… Vagy a Sztavrila elleni merényletnél, a fene se tudja már követni…
Hirtelen Attila is felélénkült:
– Most a szurdokban történtekről beszélünk? Csak hogy tudjam.
– Igen. Pontosan arról. Csak vess egy pillantást ezekre a kilövő szerkezetekre. Pontosan olyanok, mint amilyeneket a szurdokban találtunk, Osmosisban.
– És milyen következtetéseket vonsz le ebből? – firtatta a magyar. – Mert hogy valami jár az agyadban, azt idáig érezni. Én nem vagyok a technika tudora, ennyire már ismerhetsz, de én meg téged ismerlek annyira, hogy tudjam, valami jár a fejedben, és láthatóan nem hagy nyugodni.
Szubotáj most levette a szemét a kijelzőről, és odafordult a barátjához:
– Szerintem ezeknek az orzóknak maga Tiago a vezére – közölte jelentőségteljesen.
Attila felvonta a szemöldökét:
– Hogy jutottál erre a következtetésre?
– Egyszerűen minden jel erre mutat – tárta szét a kezét a tatár. – Gondold csak végig! Az a faszi egy katona. Mármint hivatásos. Eleve úgy került bele a bányászati projektbe, mint hadifogoly. Mint háborús bűnös. Nyilván nem egy párizsi vízvezeték-szerelő volt, vagy egy nizzai pék, aki egyszer csak gondolt egy merészet, és bevonult a seregbe, kalandvágyból. Mert annyira ingerszegény volt otthon az élete.
– Eddig világos – bólintott a magyar.
– Na már most, ha hivatásos katona, akkor nincs okom feltételezni, hogy Franciaországban silányabb a kiképzés vagy a katonai oktatás, mint nálunk – fejtegette Szubotáj. – Márpedig nekem kadét koromban a hadtörténet minden egyes korszakát kimerítően meg kellett tanulnom, egészen az ókortól kezdve. Szerintem ez a Tiago is hasonló képzést kaphatott. Csak egy dolgot említenék most neked, az ismétlő számszeríjat. Nem evilági találmány, a kínaiak már a 3. században is használták a Földön. Akár tíz nyilat is képes kilőni tizenöt másodperc alatt. Ilyet találtunk a merénylet után a szurdokban. És ugyebár tudjuk, hogy azt a merényletet, akárki ellen irányult is, orzók követték el. Na már most, ha ezt a fegyvert nem Evilágon találták fel, akkor valaki egy idegen civilizációból hozta. Mármint azt a tudást, a technológiát, meg mindent, amivel egy ilyen fegyvert le lehet gyártani.
– Jelzem, most kezdtem elveszíteni a fonalat – emelte fel a mutatóujját Attila.
– Dehogy veszíted! Azt magyarázom, hogy amit eddig a nyomorult orzóktól láttunk haditechnikai szinten, az nem lehet az ő újításuk, az ő találmányuk! Elvégre ezek az orzók Evilág söpredéke! Nem azt mondom, hogy mindegyikük komplett hülye, de kizártnak tartom, hogy pont egy szökött jobbágy, vagy egy égre-földre keresett rabló találja ki azt a fegyvert, amelyikkel tíz nyilat lehet kilőni tizenöt másodperc alatt, vagy seprűnyél vastagságú lándzsákkal lehet szétbombázni egy kormányzói hintót.
A magyar egyre csak a fejét csóválta:
– Sehogy sem áll össze a fejemben ez a te nagy megfejtésed. Itt valami pozitív előjelű tervet kellene megvalósítanunk, és állítólag minden földi embert azért hoztak át ide, hogy ezen a terven ügyködjön, azt szolgálja. Hogy fér bele ebbe a képbe az, hogy a Tiago nevezetű földi ember az orzók vezére? Miért raknák oda a franciát Evilág söpredékének élére? Ennek nincs semmi értelme!
Szubotáj arca hirtelen elkomorult. Nem volt olyan régen, amikor Oleszja pont ugyanígy fakadt ki: „Ennek semmi értelme!”. Pedig Maxim halott volt. Ezt mind a személyesen tapasztalt látvány, mind pedig Nihuc vezérezredes kijelentése megerősítette.
– És annak van értelme, hogy Maxim meghalt? – kérdezte csöndesen a tatár, aztán kiadta a parancsot a steril fülkére, és szép sorban mindent elmesélt a barátjának.
