Külső szemlélő talán azt mondta volna, hogy ha kenyértörésre kerül a sor, akkor Nihucnak semmi esélye. Elvégre mögötte csupán hat katona sorakozott fel, Albiberda úr mögött viszont tizenegy fegyveres magántestőr. Csakhogy az ördög ezúttal is a részletekben lakozott.
Az országbíró nem véletlenül osztotta el úgy a csapatát, ahogy. Mindössze hat emberét vitte be magával az épületbe, a többi huszonnégy eközben bekerítette a villát, hogy a rajtaütés és a házkutatás ideje alatt senki se szökhessen meg a birtokról.
A személyi állományt összevetve, Nihuc legénysége Osmosis elit testőreiből állt fel, közülük tízen a Brindea szigetén végrehajtott akcióban is részt vettek. Sokkal több friss harci tapasztalatuk volt tehát, mint az Albiberda nevű kiskirály elpuhult gárdájának, amelynek egyik tagja például takaros kis pocakot növesztett magának az éveken át eseménytelenül telő szolgálat alatt.
Ez utóbbit pécézte ki magának a vezérezredes, és úgy kötött bele, hogy közben nem is hozzá beszélt, és ez a lekezelésnek egy minősített esete volt:
– Elég hitványnak tűnik a csapatod, te Albiberda. Gondolom, igencsak unalmasan telhet a szolgálatuk a birtokodon. Bármiben lefogadnám, hogy kockázásban sokkal jobbak, mint kardforgatásban. Főleg az a pókhasú, ott mögötted. Annak még a zsíros pofáján is látszik, hogy nemrég még a konyhán tömte a bendőjét, most meg úgy feszít és púposkodik, mintha ő lenne a legfrissebb olimpiai bajnok.
Az emlegetett figurán jól látszott, hogy már most is alig bírja türtőztetni magát, pedig hol volt még Nihuc pszichikai hadviselésének vége?
– Pont te használsz olyan szavakat, hogy pókhasú, meg zsíros? – nevetett fel kényszeredetten Albiberda úr. – Mikor néztél utoljára tükörbe?
Nihucot persze nem lehetett megsérteni a küllemével. Csakis a feladatra koncentrált, és ennek keretében számára mind Albiberda, mind az emberei elpusztítandó férgek voltak. Ugyanis azt kizártnak tartotta, hogy a testőrsége előtt éveken át nem volt világos, miért vásárol magának gyerekeket a vén gazember. Csak annyi különbséget tett a két halmaz között, hogy a házigazdát és az esetleg még a villában fellelhető perverz cimboráit élve akarta elfogni, míg mindenki más a feláldozható kategóriába tartozott, akárcsak a lefejezett kapuőr.
Nos, ami a cimborákat illeti, akadt is belőlük egy. Igaz, immár nem odabenn a villában, mert éppen kimászott az egyik hátulsó földszinti ablakon. Nagyon megrémült ugyanis az épület lerohanását kísérő ordítozástól, üvegcsörömpöléstől, meg a kormányzói testőrök látványától, és jobbnak látta kereket oldani.
A villát körülvevő testőrök lényegében csakis erre vártak. Nihuc tudniillik alaposan beléjük sulykolta a délelőtti eligazításon, hogy számítsanak szökésre is, és ne remegjen meg a kezükben a fegyver, ha netán valami Albiberdához hasonlatos nagyurat kell elkapni.
„Osmosis Törvénykönyve mögöttetek áll, fiaim, és ami még ennél is fontosabb: én magam is!” – hangsúlyozta a vezérezredes, és bizony egy kicsit sem remegett a kard annak a két kormányzói testőrnek a kezében, akik nekiszegezték a fegyvereiket az elszelelni akaró férfi mellének.
Az illető persze még egy darabig erőlködött:
– Mire véljem ezt? Hagyjatok azonnal továbbmenni! Tudjátok ti, hogy kivel szórakoztok? Foronyes vámfőtiszt vagyok, ti szerencsétlen barmok! Azonnal takarodjatok az utamból, különben felköttetlek mindőtöket!
Ekkor ért oda a harmadik testőr, a külső egység rangidős hadnagya, és gúnyosan rászólt a vörös fejjel vergődő nagyúrra:
– Látjuk mi, hogy ki vagy, Foronyes vámfőtiszt. Mondd csak, mióta van szokásban, hogy magas rangú hivatalnokok egy villából az ablakon át távoznak, ha egyébként tiszta a lelkiismeretük?
A nagyúr erre villámgyorsan taktikát váltott. Már sokkal halkabban, szinte behízelgően tette meg ajánlatát:
– Engedjetek utamra, derék vitézek, és én mindhármótokat gazdaggá teszlek. Mindenre esküszöm, ami szent, hogy mire lemegy a Nap…
Már sosem derült ki, hogy mire számított a vámfőtiszt naplementekor, ugyanis a rangidős hadnagy közbevágott:
– Egy kormányzói testőr becsülete nem eladó! – Azzal felemelte az öklét, és nemes egyszerűséggel leütötte a nagyurat.
Odabenn eközben még nem került sor tettlegességre, de a feszültséget már vágni lehetett volna Albiberda úr dolgozószobájában. A feszültség elsőrendű forrása maga Nihuc volt, aki most először kezdett a nagyúr kipécézett vitézéhez beszélni:
– Ismerős nekem a pofád, te pocakos. Nagyon emlékeztetsz valakire, akivel úgy huszonöt évvel ezelőtt dolgom volt. Mondd csak, anyád annak idején nem a testével kereste a kenyerét? Rémlik nekem, hogy az egyik bornapi felvonuláson megcsináltam elölről és hátulról is, az ételárusok pavilonjai mögött, egy káposztahalom tövében… Hej, de takaros kis fehércseléd volt! Takaros, de olcsó. Mindössze egy adag sült halat kért a gyors menetért.
Kész. Itt már nem segíthetett volna sem Albiberda úr kényszeredett nevetése, sem bármilyen békítő szó, hiszen maga a sértett volt az, aki nekihevülten felordított:
– Állj ki velem most, azonnal, te kövér disznó! Ne a pofád járjon, hanem a kezed! Mindjárt nem leszel ilyen pökhendi, amikor megmártom a bűzös beleidben a kardomat!
Nihuc elégedetten vette tudomásul, hogy minden a tervei szerint halad. Intett a fenyegetőző pocakosnak, hogy csak rajta, fáradjon ki a gazdája íróasztala mögül, aztán ejtsék meg a becsületpárbajt. Tudta, hogy ezzel is nyer egy kis időt a külső szakasznak, és a legényei hamarosan itt lesznek, hogy hátulról erősítsék meg a bekerítés műveletét.
Ráadásul abban is biztos lehetett, hogy innentől kezdve egy darabig minden jelenlévő kushadni fog, hiszen Osmosisban a becsületpárbaj szabályai olyan évszázados hagyományra tekintettek vissza, amelyeket senki emberfia meg nem kérdőjelezett. Tehát nem volt várható, hogy bármelyik oldalról is beavatkozás éri az aktust, legalábbis amíg az egyik szereplő fel nem adja a küzdelmet.
A pocakos sértett vadul villódzó tekintettel és fenyegető kardlóbálással haladt elő az íróasztal mögül. A vezérezredes ehhez képest szinte mozdulatlanul várta a támadást, és csak ímmel-ámmal tartotta maga elé a fegyverét. Egészen addig, amíg ellenfele nem csapott felé. Ekkor laza mozdulattal elhárította a kardcsapást, a testalkatát meghazudtoló fürgeséggel ugrott oldalra, majd végtelenül megalázó módon farba rúgta a nagyúr testőrét.
– Nem valami kemény a segged, anyádé sokkal jobb volt – jegyezte meg provokatívan, és már félre is kellett hajolnia a löttyedt ülep felbőszült tulajdonosának újabb vágása elől.
Odakinn eközben döntésre jutott a rangidős hadnagy. A leütött nagyúr mellett meghagyott egy testőrt, továbbá az épület sarkainál is egyet-egyet, a többieket azonban a saját vezérlete alatt bevezette a villa hátsó bejáratán. Hamarosan oda is értek a legfőbb esemény színhelyére, és olyan csendben sorakoztak fel Albiberda úr testőrei mögött, hogy azok ezt észre sem vették.
Immár a metamorf is szükségesnek érezte a becsületpárbaj lezárását. A pohos harcos legújabb szúrása elől boszorkányos gyorsasággal tért ki, mintha csak előre látta volna az ellenfele szándékát, majd egy meglepően gyors mozdulattal belemélyesztette a kardját a férfi hasába, de olyan erővel, hogy a fegyver hátul, az illető bal veséjének tájékán bukkant elő a kisvártatva összecsukló testből.
– Adjátok meg magatokat! – üvöltötte el magát ekkor Nihuc. – Nincs semmi esélyetek, bekerítettünk benneteket!
Albiberda úr testőrei csak ekkor fedezték fel, hogy miközben ők a párbajra fordították minden figyelmüket, mögöttük is megjelent Nihucnak egy tucatnyi embere, és immár az egyértelmű túlerő által két tűz közé szorítva tényleg nincs értelme az ellenállásnak. Megadták hát magukat, a földre dobálták kardjukat és rövid tőreiket.
A vezérezredes mindeközben megtette a legfontosabb óvintézkedést. Tartott tőle, hogy az események ilyetén alakulásának láttán a főbűnös, a vén gazember esetleg önkezével vethet véget az életének, a világraszóló szégyent elkerülendő, ezért odaugrott hozzá, a felsőtestét leszorította az íróasztalra, majd hátracsavarta a karjait, és összekötözte a két kezét, majd a kötelet a szék hátsó támlájához is rögzítette.
Hamarosan már kettesben tárgyaltak a különös hangulatú dolgozószobában, miután a kormányzói testőrök kivezették a helyiségből a házigazda embereit, sőt nemcsak a helyiségből, hanem az egész épületből, és a kertben mindegyiküket odakötözték egy-egy fához. Aztán hozzáláttak a villa módszeres átkutatásához.
– Van nekünk egy közös ismerősünk, te Albiberda – kezdte a megpuhítást az országbíró. – Úgy hívják, hogy Csuva. Rendkívül ellenszenves gazember, akárcsak te magad.
A villatulajdonos arcán látszott, hogy fortyog a tehetetlen dühtől, de még mindig megpróbálta tartani magát:
– Te vagy Osmosis legundorítóbb árulója, Nihuc. Amióta élsz, lényegében mindent elárultál, amihez valaha közöd volt. A királyság ügyét, a köztársaságot, aztán megint a királyságot, mikor milyen szelek fújtak. Közben pedig a családodat, a barátaidat, a legnagyobb pártfogóidat, egyszerűen mindent és mindenkit! Akármit is akarsz rám kenni, nem fog sikerülni, te szaralak! Tele van a lekötelezettjeimmel a bírói kar, meg az egész államapparátus! Velem akarsz kikezdeni, te dagadt féreg?
– Maradjunk inkább csak a mai nap történéseinél – javasolta végtelenül nyugodt hangon a vezérezredes. – Még alig kelt fel a Nap, máris jelentette az egyik emberem, hogy Csuva a reggeli etetésnél, amikor levették a kendőt a szájáról, azt mondta, hogy fontos közlendője van számomra. Természetesen azonnal odasiettem, és ez a meggyötört férfiú bevallotta nekem, hogy rendszeresen szállít ide gyerekeket, fiúkat és lányokat vegyesen, és te mindig is jó pénzt fizettél ezért.
– Aljas hazugság!
– A katonáim épp most kutatják át a villádat – folytatta kizökkenthetetlenül Nihuc –, és hamarosan meg fogjuk találni azokat a szerencsétlen sorsú kis emberpalántákat, akik jelenleg még életben vannak az áldozataid közül.
– Nem fognak találni senkit! – harsogta a házigazda.
– Lehet, hogy ők nem – hagyta jóvá a vezérezredes. – Csakhogy mindjárt én is csatlakozom a keresőcsapathoz, és utána még azt is megmondom, hogy hány patkány rágja ennek a bűntanyának a gerendáit. Ezt most persze még nem hiszed el, és lényegében fel sem bírod fogni, de biztosíthatlak, hogy korántsem az az ember vagyok, akinek te gondolsz engem.
– Te sem fogsz találni senkit! – üvöltötte Albiberda úr, szinte magából kikelve, és eme vélekedésére kétségtelenül rásegített, hogy ekkor megjelent a helyiségben a Kormányzói Testőrség rangidős hadnagya, aki határozott hangon adta hírül:
– Jelentem, nem találtunk semmit és senkit, országbíró úr.
