Osmosis – 355. fejezet

Súlyos csönd telepedett a tábori asztal környékére Dariosz bejelentése után. De olyan csönd, amelybe elviselhetetlenül disszonáns hangként hasított bele a fennsík fölött köröző varjak károgása.

– Gondolom, magad is érzed, hogy magyarázattal tartozol – szólalt meg nagy sokára egészen erőtlen hangon Oleszja.

A kormányzó természetesen érezte. De egyelőre megint a borosüveg után nyúlt, mert újra kiszáradt a szája. A második poharat is egy hajtásra itta ki, és aztán belekezdett:

– Szerettem volna elérni, hogy végre csakis az inváziós küldetésre koncentráljatok. Nem tagadom, számomra teljesen érthetetlen volt az a megszállottság, amivel ennek a Tiagónak a sorsával foglalkoztatok. Sehogy sem bírtam felfogni, miért fontosabb számotokra egy öt évvel korábban történt esemény, mint a napokon belül sorra kerülő, igencsak fontos feladat. Hiszen akármi is lett a francia fickó sorsa, az nem élvezhet prioritást egyik végkimenetel esetén sem. Mert ha meghalt landolás közben, akkor már úgysem segíthettek rajta. Ha meg öt éven át életben bírt maradni, és azóta is itt tengeti valahol a napjait Evilágban, akkor nem mindegy, hogy mikor találjátok meg? Pár nap, vagy pár kvinta ide vagy oda, mit számít már? Az öt évhez képest az semmi.

– Elmondtuk, hogy ez olyan kötelezettség, amelyet nemzetközi egyezmények egész sora ír elő számunkra – emlékeztetett Szubotáj.

– Én ezt értem, sőt megértem – bólogatott a kormányzó. – Viszont úgy látom, hogy valami miatt ti nem akarjátok megérteni az én szempontjaimat. Ezen a szigeten – mutatott körbe –, emberek tízezreinek múlik a sorsa egy-egy döntésünkön. És számomra egyáltalán nem mindegy, hogy az invázió milyen körülmények között fog végbemenni. Hány csatát kell megvívni a győzelemig? Hány halott lesz az ára a sziget visszafoglalásának? Hány meggyalázott nő, ártatlanul odaveszett gyerek, felégetett falu marad a seregek után? Nálam ez képezi a prioritást. Ehhez képest számomra egyetlen ember bizonytalan sorsa elenyésző fontosságú. Ha megvettek is érte, én ezt most, ebben a percben is így gondolom. Hát ezért kértem meg a vezérezredest, hogy mondja azt, amit mondott. Sőt, nemhogy megkértem, hanem egyenesen parancsba adtam neki. Mint kormányzó az országbírónak. Mert ez volt az egyetlen eszközöm, hogy átmenetileg leállítsalak titeket a már-már megszállottságba hajló nyomozásról.

Oleszjának már jó ideje gyűltek a könnyek a szemében. Most felállt az asztaltól, hátat fordított a társaságnak, és lassan elindult a vadászgépek felé, mert úgy érezte, nem bírja tovább hallgatni ezeket a szavakat.

– Úgy látom, egyvalaki máris megvet érte – dünnyögte a kormányzó.

– Nem lehetsz ennyire szűk látókörű – pirított rá a tatár. – Tényleg nem érted, hogy mi játszódik le a lelkében? Épp most dőlt össze benne az a magyarázat, amellyel idáig vigasztalta magát, hogy Nihuc egy megzakkant hazudozó, aki bizonyára Maximról sem mondott igazat.

Dariosz fel akart emelkedni a lócáról, de a tatár átnyúlt az asztalon, és elkapta az alkarját:
– Inkább maradj itt. Szerintem én most jobb beszélgetőtárs leszek.

Azzal felállt, és a szőke lány után sietett. Amikor utolérte, csak annyit szólt neki:
– Üljünk be a Golub madárkámba. Néhány dolgot muszáj lesz kettesben megbeszélnünk, és kicsit sem lesz könnyű. Készülj fel rá, galambocskám, hogy sajnos még nem ért véget a rossz hírek sora.

Beszállva a vadászgépbe Szubotáj kiadta a parancsot:
– Elsötétítés plusz steril fülke.

A Golub ablakai néhány másodperc alatt elsötétültek, de ebben látszólag nem volt semmi rendkívüli, hiszen a déli napsugarak valóban élesen tűztek le a fennsíkra. A steril fülke parancsa viszont nemcsak azt jelentette, hogy a vadászgép leválik a kommunikációs hálózatról, hanem ezenfelül még az ellenséges lehallgatás elleni védelem is bekapcsolt. Bár a sötét ablakokkal ellentétben ennek semmiféle külső jele nem volt.

Oleszja gyanakodva pislogott a jobb oldali ülésből a pilótatársára, aki folytatta a fedélzeti számítógép ellátását parancsokkal:
– A Zvezdára történő mai felszállás hangfelvételének lejátszása másfeles sebességgel, a párbeszéd szüneteinek kihagyásával.

A továbbiakban a szőke lány méla undorral az arcán hallgatta, ahogy például Nihuc a saját problémájáról mesél a megszűnésre nem hajlandó Pépes Arcú kapcsán, de csakhamar jött a feketeleves. Amikor véget értek a felszállás hangfelvételei, Szubotáj odafordult a pilótatársához, és így szólt:

– Kérlek, ne haragudj Darioszra, galambocskám. Nincs rá semmi okod. Ha majd higgadtan végiggondolod az indokait, igazat fogsz adni neki. Továbbá azért sem kell haragudnod rá, mert amit most fogok elmesélni, ahhoz a világon semmi köze sincs… Időben ott tartunk tehát, hogy bedokkoltunk a Zvezdára, és Nihuccal együtt átszállunk a fedélzetére…

A tatár ezek után részletesen elmesélt mindent, különösen nagy hangsúlyt fektetve arra az eseményre, amikor a rangidős parancsnok holttestét megtalálta.

Oleszja hallgatott egy darabig, aztán óvatosan megkérdezte:
– Egészen biztos vagy benne, hogy Maximot láttad abban a furcsa tartályban?

Szubotáj elengedett egy aprócska sóhajt, aztán így válaszolt:
– Fordított esetben valószínűleg én is ezt kérdezném tőled. De a lelked mélyén nyilván te is tudod, mi erre a válasz.

– De hát ennek nincs semmi értelme! – fakadt ki a lány. – Semmi értelme!

– Nem ez volna az első dolog ezen az átkozott Evilágon, amivel kapcsolatban ezt a megállapítást tehetjük – jegyezte meg a tatár, aztán igyekezett felpörgetni a beszélgetést: – Tudom, hogy a gyász egy nehéz folyamat, de sajnos most nincs rá időnk, mert valamit meg kell beszélnünk, amíg fel nem tűnik a színen Raudona. Úgyhogy azt javaslom, legyünk túl minél hamarabb a tagadáson, a haragon, az alkudozáson, meg minden fázison, ami ilyenkor szóba jöhet, és térjünk rá a gyakorlati tennivalókra.

– Hallgatlak – bólintott csöndesen Oleszja.

– Záros határidőn belül ki kell találnunk valamilyen ürügyet, hogy újra felmehessünk a Zvezdára. Mármint mi ketten. Vagy ha minden kötél szakad, akár többen is, de semmi esetre se legyen köztünk olyan lény, akit nem anya szült.

– Sosem gondoltam volna, hogy valaha majd gépek elől szökve, titokban kell felrepülnünk a saját űrállomásunkra…

– Könyörgök, galambocskám, most ne filozofálgassunk, ne szenvelegjünk, ne ironizáljunk, hanem szorítkozzunk a praktikus teendőkre. A végére kell járnunk, hogy mi a fene folyik a Zvezdán, mert ismerem magunkat, úgysem fog nyugton hagyni bennünket ez a dolog, és nem fogjuk tudni örökké palástolni az ezzel kapcsolatos érzéseinket. Őszintén szólva számomra már az is talányos, hogy miféleképpen tudtam Nihuc előtt úgy megjátszani magamat, hogy semmit se vegyen észre rajtam. Lehet, hogy ennek a magyarázata összefügg a Nihuc bensejében végbemenő abnormális folyamatokkal, de például Raudona esetében ilyen könnyítésre nem számíthatunk.

– Értelek én, és igazad is van, de hogy tudnánk innen feltűnés nélkül lelépni? Órákon belül megindul az invázió, amelynek mind a ketten nélkülözhetetlen szereplői vagyunk. Ez nem pont az az időszak, amikor csak úgy észrevétlenül meg tudnánk pattanni egy űrbéli kirándulásra!

– Ezért mondom, hogy használjunk ki minden időt a közös ötletelésre, hátha ki tudunk találni valamit.

Oleszja hosszan elgondolkodott, aztán mintha kissé felvillanyozódott volna:
– Figyelj csak! Nem kéne lenyúlnunk Nihuc indokát? Szerintem az jó lenne nekünk is!

– Mire gondolsz pontosan? – fordult oldalra Szubotáj.

– A nyugifülkére – vágta rá a lány. – Nézd, ez az invázió nyilván alaposan igénybe fog venni minket. Ketten vagyunk, két vadászgéppel egy egész szigetre, és gyakorlatilag minden harci helyszínen ott kell majd lennünk, mert Dariosznak az a legfőbb célkitűzése, hogy a minimálisra szorítsa le a háborús áldozatok számát. Márpedig ez nélkülünk nem fog menni. Viszont egy ilyen intenzív terhelés után talán nem lesz feltűnő, ha kérünk egy kis pihenőt, hogy felrepülhessünk a Zvezdára, és igénybe vehessük az orvosi kabin szolgáltatásait a minél gyorsabb regenerációnk érdekében.

A tatár arcára halvány mosoly ült ki, hosszú órák óta először:
– Bíztam benne, hogy együtt kitalálunk valamit, de hogy ez ilyen gyorsan fog menni, arról álmodni sem mertem – jegyezte meg. – Mindig is tudtam, hogy mi egy páratlan páros vagyunk.

Oleszja erre szomorúan így szólt:
– Azért mégiscsak az volt az igazi, amikor még hármasban voltunk páratlanok…

Erre nem volt mit mondani, így hát jó darabig annyira steril volt a pilótafülke, hogy egy mukkanás sem hangzott el benne.

A csöndet végül Oleszja törte meg:
– Milyen volt az arca? – kérdezte szipogva.

Szubotáj nagyot sóhajtott:
– Mint bármikor máskor.

– Úgy értettem, milyen volt az arckifejezése… Szenvedett?… Vagy mi látszott rajta?

– Nem szenvedett. Teljesen nyugodt és békés volt. És egyáltalán, a legkisebb sérülés sem volt a testén. De úgy értsd, hogy még csak egy karcolás sem.