Osmosis – 354. fejezet

A déli órákban szokatlanul erősen sütött le a Nap Neridea szigetére. Úgy festett, mintha a nyár sehogy sem akart volna belenyugodni, hogy idén is múlnia kell, és még egy utolsó, nagy lendületet szándékozott venni, mielőtt átadja a helyét az esős évszaknak, ehhez pedig megnyerte maga mellé szövetségesként a központi csillagot is.

Egy tábori asztal mellett két, teljesen különböző öltözetű férfi üldögélt. Egyikük az Attila névre hallgató anagur törzsfő volt, a másik meg Pindzsuja lovag, aki még mindig a Fejedelemség hadseregének különböző jelvényeit viselte a ruházatán. Éppen végeztek az ebéddel, és megpróbáltak beszédbe elegyedni egymással, mérsékelt sikerrel.

Attila bosszúsan állapította meg, hogy a csevejből nem nagyon lehet semmi, elvégre ő az északi norling dialektusban sem volt igazán otthon, a lovag által beszélt déli nyelvjárás pedig teljesen idegen volt számára. Így aztán nem maradt más, mint hogy nagy egyetértésben nézegették a körülöttük elterülő tájat.

A Ziara-fennsík Neridea szigetének majdhogynem a mértani középpontjában helyezkedett el. De más tulajdonságai is ideálissá tették egy titkos katonai tábor létrehozásához. Minden pontja legalább háromszáz méterrel magasodott a környező alföld fölé, tehát sehonnan sem lehetett észrevenni, hogy mi készül ott. Köves, sziklás talaja lévén semmilyen haszonnövény nem termett meg rajta, így nem volt várható, hogy a közeli falvakból bárki is megmászná, hogy kapáljon vagy éppen betakarítson. A lapos fennsík viszont kiválóan alkalmas volt katonai sátrak felállítására, no meg mindenféle légi járművek le- és felszállására.

Osmosis elit katonái közül a negyven legmegbízhatóbb teljesített itt szolgálatot. Számukra már rég nem volt ismeretlen látvány az égi járművek felszállása és landolása, hiszen ilyesmit több alkalommal is megszemlélhettek az olimpia idején, vagy éppenséggel a Régi Aréna küzdőterén. Arról nem is beszélve, hogy magára a Ziara-fennsíkra is egy ilyen alkalmatosság szállította fel őket, amelyet a vörös hajú nő irányított. Azóta ezek a testőrök őrá is, a tatárra is, Attilára is, no meg Darioszra és Oleszjára is amolyan félistenként tekintettek, vagy még inkább lélekvándorokként, ahogy Zsatar főpap nevezte őket.

Most ismét egy efféle égi jármű leszállását szemlélhették meg, vagy legalábbis a landolás utolsó szakaszát, amikor is a Golub oldala – amely nem rendelkezett a digitális álcázás képességével – szemmagasságba került.

Megérkezett tehát a táborba Szubotáj, és igencsak gondterhelten szállt ki a pilótafülkéből. Körbejáratta a tekintetét a kopár fennsíkon, aztán a tábori asztalok felé vette az irányt, hiszen ott fedezett fel ismerősöket. Nem sokkal azután, hogy letelepedett a fentebb említett két férfiú közé, Pindzsuja lovag tapintatosan magára hagyta a két lélekvándort, hogy zavartalanul beszélgethessenek.

Ez több szempontból is fölösleges volt, mert semmi esély nem volt rá, hogy a két anagur törzsfő olyan nyelven elegyedjen beszélgetésbe, amelyet a derék lovag is megért. Másrészt pedig igazából semmiféle értelmesnek nevezhető dialógus nem jött létre a két földi ember között.

– Látom, kellően megviselt ez a bevetés – állapította meg Attila együttérzően.

– Mi tagadás, tényleg – bólintott a tatár.

Aztán csend.

– Úgy emlékszem – fordította a napfény felé az arcát a magyar –, ezt az időszakot hívják a Föld bizonyos országaiban indián nyárnak.

– Valóban – motyogta Szubotáj.

– Az én földi hazámban vénasszonyok nyaraként is emlegetik.

– Csakugyan?

És újra csend.

Szubotáj azonban csak látszólag volt passzív és fásult, mert közben motollaként pörgött az agya. Próbált dűlőre jutni azon dilemmát illetően, hogy kinek árulja el, mi történt vele az elmúlt órákban, és főleg mennyit mesélhet el abból. Nagyon csábító volt az a lehetőség, hogy most azonnal öntse ki a szívét Attilának, de a tatár ezt valamiért nem tartotta volna helyénvalónak. Úgy érezte, elsőként olyan embernek kell beszámolnia a felfedezéséről, aki maga is közel állt Maximhoz. Márpedig ilyen személyből közel s távol csak egyetlen akadt, Oleszja.

– Nem tudod, merre van a szöszke pilótatársam? – fordult oda a magyarhoz.

– De tudom. Dariosszal éppen alszanak a kormányzói sátorban. Őket is megviselte kissé az éjszakai küldetés, Raudona pihenni küldte őket nyomban, ahogy landoltak. Bár ez elég régen volt, még az is lehet, hogy már felébredtek.

Szubotáj felállt a lócáról, és körbetekintett. Nem volt nehéz megállapítania, hogy melyik sátorról van szó, megindult hát abba az irányba. Egyfolytában az zakatolt benne, hogy Oleszja elől nem titkolhatja el a történteket. Egyszer már megharagudott rá a lány, és az az időszak kínkeserves volt, nem szabad hát megkockáztatni még egy ilyen félreértést, vagy azt, hogy elveszítse a pilótatársa bizalmát. És jobban belegondolva Darioszt is be kell avatni, mégpedig az elsők között, hiszen folyton arról papol, mennyire fontosnak tartja, hogy minden információt megosszanak egymással. És végül is igaza van.

A díszes sátor bejáratához homokszínű vásznakkal leválasztott rövid folyosó csatlakozott, és két testőr rostokolt előttük, de Szubotáj, a „kutyafejű lélekvándor” jöttére szó nélkül odébb léptek. Ez megnyugtatta a tatárt, mert nehezen tudta volna elképzelni, ahogy akár oroszul, akár angolul megérteti a strázsálókkal, hogy neki most halaszthatatlan dolga van a benn tartózkodókkal.

Végighaladt hát a rövid folyosón, majd megragadta a sátor belső bejáratát borító vásznat, és óvatosan félrehúzta. Ki tudja? Lehet, hogy még alszanak a földi embertársai, és akkor ő nyer egy kis időt, hogy végiggondolja még egy párszor, mit és mennyit is akar nekik elárulni…

Nos, a sátor lakói nem aludtak. Viszont nagyon úgy festett a keskeny résen át, hogy nem feltétlenül most a legfogékonyabbak arra, hogy mások elbeszélő történeteit figyelmesen meghallgassák. Így hát Szubotáj finoman visszaeresztette a vásznat, megfordult, és nesztelenül távozott.

– Még alszanak? – érdeklődött Attila, amikor a tatár újra lehuppant mellé a lócára.

– Nem igazán – sóhajtott Szubotáj. – Amikor belestem, Dariosz feje éppen Oleszja combjai között volt. Gondolom, ez már a szexeléshez tartozik.

– Nem biztos – somolygott a magyar. – Az is meglehet, hogy Dariosznak egyszerűen csak fázott a füle.

Szubotáj oldalra fordult, és nézte egy darabig a barátja arcát, majd így szólt:
– Gondolom, ez most valami szexeléssel kapcsolatos poén, amit én nem érthetek.

Attilából kibuggyant a nevetés. Átkarolta a tatár vállát, és jóízűen oldalba bökte:
– Na, ne legyél már ennyire búvalbélelt! Hozatok még bort, és iszunk egy pohárkával, rendben? Jót fogsz aludni tőle, és ahogy elnézlek, rád is fér, drága egyetlen cimborám.

A pilóta elfogadta az ajánlatot, mert immár eggyel több gond zakatolt a fejében, és úgy érezte, képtelen rendet vágni a dilemmák között. Tehát Oleszja és a kormányzó között végre megtörtént a szex. És az ilyesminek az emberek általában örülni szoktak. Akkor most ő álljon elő egy halálhírrel, ha majd a szőke lány kibújik a sátorból? Ehh, ezt tényleg nem lehet már józanul kibírni!

Persze óvatos duhaj volt, tényleg csak egyetlen pohár borocskát engedélyezett magának. És még azt is egy örökkévalóságig tartott elszopogatnia, míg végre Oleszja és Dariosz megjelentek a társaságukban.

– Pindzsuja lovag merre van? – érdeklődött a kormányzó. – Beszédem volna vele.

– Hagyd most a lovagot, inkább nekem szentelj egy kis időt – szólt csöndesen Szubotáj, és a bejelentése olyan komolyra sikerült, hogy Oleszja és Dariosz rögtön letelepedtek vele szemben, a tábori asztal túloldalára, és persze a jobbján ülő Attila is élénken pislogva várta a fejleményeket.

– Nem egyedül utaztam a Golub fedélzetén, potyautasként velem volt Nihuc is – kezdett bele a tatár. – Ajánlatot tett nekem. Azt mondta, ha felviszem a Zvezdára, akkor cserébe magasabb szintre helyezhetjük a kommunikációnkat, és őszintén fog válaszolni a kérdéseimre.

Szubotáj ezen a ponton átnyúlt az asztalon, megfogta Oleszja kezét, és így folytatta:
– Sajnos nincsenek jó híreim, galambocskám. Amikor rákérdeztem, hogy mi lett Maxim sorsa, akkor a vezérezredes gondolkodás nélkül, őszintén rávágta, hogy… meghalt.

A tatár rendkívül csodálkozott rajta, hogy a lány arcán semmiféle döbbenetet, pláne szomorúságot nem fedezett fel.

– A rangidős parancsnokunk halott – ismételte meg. – Nihuc még azt is hozzátette, hogy lezuhant a gépével.

Oleszja most felkelt a tábori lócáról, odatelepedett a pilótatársa mellé, átölelte a vállát, és kedvesen így szólt:
– Ne szomorkodj, drága bajtársam, ebből egy szó sem igaz, Nihuc ugyanis egy megrögzött hazudozó. Nem tudom, mi vezérelte, hogy ilyesmit hitessen el veled, de semmi okod búslakodni, ugyanis egy beteges, gonosz tréfa áldozatává váltál. Már ha lehet tréfának nevezni azt, amikor egy megzakkant android mások halálhírével viccel.

– Nem értem – pislogott a tatár. – Miből jutottál erre a következtetésre?

– Hát csak abból – mesélte magabiztosan a szőke lány –, hogy nem sokkal az indulásunk előtt megkértem, lapozza már fel az adatbankját, és árulja el, hogy a Pépes Arcú annak idején mennyi ideig látta az Égi Jelet. És tudod, mit válaszolt? Azt, hogy Tiago halott, mert elégett. Hát ezért mondom azt, hogy ez a zakkant android beteges hazudozó lett. Magad is láthattad a bizonyítékot, mégpedig egy piros-fehér csíkos vitorla formájában, amit kétségtelenül az űrlift ejtőernyőjéből készítettek. Gondolom, nem kell külön ecsetelnem, hogy ha az ernyő épen maradt, akkor a francia sem éghetett halálra az űrlift belsejében.

Dariosz mindeközben a borosflaska után nyúlt, öntött magának egy pohárkával, és fel is hajtotta, de hiába. A szája még mindig olyan keserű volt, mint az epe. De tudta, hogy nincs már mire várni, elő kell állnia az igazsággal. Nagyot sóhajtott hát, és így szólt:

– Valamit be kell vallanom nektek – nézett felváltva Oleszjára és Szubotájra. – Én kértem meg Nihuc vezérezredest, hogy ha bármelyikőtök érdeklődik nála, akkor mondja azt, hogy a francia fickó meghalt.