Amint kiszállt a vadászgépből, Nihuc első útja a Kormányzói Palota titkos pincéjébe vezetett. A kínzókamrába már nem egyedül nyitott be, vele volt két hűséges katonája is. Elsőként Csuvához lépett oda, és megszabadította a fogfájást okozó speciális tűktől. Aztán odaintett a két testőrnek:
– Egyelőre csak ezt a félfülűt vigyétek ki, legények. Ültessétek be a kocsiba, és maradjatok mellette. Mondanom sem kell, a fejetekkel tartoztok érte, ha netán kárt tenne magában, arról az esetről már nem is beszélve, ha sikerülne megszöknie.
– Bízhatsz bennünk, nagyuram – nyugtatta meg az országbírót a magasabbik katona, és már szedték is le a falról a delikvenst.
Amikor hárman maradtak a helyiségben, Nihuc odafordult a két megnémított fogolyhoz. A hangja szerfölött komor volt, amikor belekezdett a mondandójába:
– Hulidár őrizetes és Agdil őrizetes! A kormányzó úr és a Törvénykönyv által rám ruházott hatalom nevében én, Nihuc vezérezredes, a Köztársaság országbírója vádollak titeket Osmosis két ártatlan állampolgárának elveszejtésével, kegyetlen megkínzatásával és megbecstelenítésével. Az ítélet: kínhalál.
Aztán minden átmenet nélkül könnyed, csevegő modorra váltott, és miközben folytatta a közleményt, egy pillanatra sem vette le a szemét a foglyok arcáról:
– Bizonyára elgondolkodtatok már azon, hogy a fogságotok körülményeit illetően mindvégig fennállt bizonyos ellentmondás. Nevezetesen az, hogy mialatt kellően szigorú módon sanyargattalak benneteket, azonközben az ellátásotok elsőrangú volt, már ami a táplálásotokat illeti. Most van szerencsém elárulni ennek okát. Hamarosan egy olyan jellegű kivégzés fogja a halálotokat okozni, amilyen már jó ideje nem történt Osmosisban, de én most újra divatba hozom. Ez pedig a karóba húzás.
A két elítélt arcán máris páni félelem tükröződött, de a monológnak még korántsem volt vége:
– Jaj, mit is beszélek? – kacagott fel bohókásan Nihuc, mintha csak valami viccnek rontotta volna el a poénját. – Azt mondtam volna, hogy hamarosan? Mármint hamarosan fogtok meghalni? Elnézéseteket kérem, nagyon félreérthetően fogalmaztam. Nem hamarosan fogtok elhalálozni, hiszen a karóba húzásnak pont az a lényege, hogy a büntetendő személyek minél hosszabb ideig szenvedjenek azon a bizonyos karón. És természetesen éppen ez volt a célja az osztályon felüli táplálásotoknak. Hát nehogy már egy fél nap alatt kimúljatok! Hová vezetne az? Mi lenne akkor a bámészkodó tömegeknek szánt elrettentő tanulsággal, nem igaz?
Agdil és Hulidár kétségbeesett tátogásba fogtak. Láthatóan annak ellenére is szerettek volna mondani valamit – bizonyára ösztönösen –, hogy jól tudták, hangszálak nélkül ez már nem lehetséges.
– Képzeljétek, sikerült megtalálnom Osmosis külvárosában a derék Urdura mestert! – folytatta kedélyesen Nihuc, mintha csak a nyári vakációjáról akarna érdekes anekdotákat megosztani. – Ez az idős hazafi egy nyugalmazott állami ítélet-végrehajtó, és arról nevezetes, hogy ő volt az utolsó, aki karóba húzást foganatosított köztársaságunk történetében. De ne aggódjatok, a derék mester a becsületszavát adta, hogy még most is a kisujjában van minden szaktudás, ami ehhez a művelethez kell, dacára annak, hogy ilyen jellegű kivégzés talán húsz éve történt utoljára a szigetünkön. Tehát nem kell attól tartanotok, hogy csúfos lebőgés lesz ebből a pompás eseményből, és estére már az isteni ítélőszék előtt fogtok számot adni a bűneitekről. Na nem. Több nap fog a rendelkezésetekre állni, hogy végiggondoljátok, vajon mennyire érte meg nektek megbecsteleníteni és meggyötörni a feleségemet és a kislányomat.
A két delikvens arcán most már patakzottak a könnyek, és talán ez volt az a momentum, ami Nihucot is arra késztette, hogy újra komor hangszínre váltson:
– Abból a kislányból még bármi lehetett volna. Előtte állt az egész élet – mondta csöndesen. – Csak egy ártatlan kisgyermek volt. És ti arra ítéltétek, hogy…
Itt elcsuklott a metamorf hangja, és ez őt magát lepte meg a legjobban. Legfőképp azért, mert rögtön utána kitört belőle a zokogás, és egészen biztosan tudta, hogy ezt nem ő akarta így. El is fordult a falhoz láncolt raboktól, és próbálta összeszedni magát, mindenféle korrekciós programok villámgyors lefuttatásával.
Aztán odalépett a két delikvens elé, megragadta a nyakukat, és felváltva sziszegte az arcukba:
– Már a hajón megígértem nektek, hogy olyan kínhalálban lesz részetek, amilyet emberemlékezet óta nem látott Osmosis főtere. És akkor én hitetlenséget láttam a szemetekben. Nem vettetek komolyan engem, és még sokáig bíztatok a szabadulásotokban. De ez hiú remény volt. Mert most eljött a kínhalálotok kezdetének napja. És csak egy dologban nem mondtam igazat. Ez az esemény mégsem a főtéren fog megtörténni.
Nem sokkal később különös menet indult meg a Kormányzói Palota elől az Örököshegy nevű városrész felé. A kétlovas kocsiban az országbíró ült, szemben a félfülű gyerekkereskedővel, a jármű után pedig Agdil és Hulidár futott, természetesen megbilincselve, és meglehetősen rövid lánccal a kocsi végéhez kötve. A különítményt két oldalról összesen nyolc kormányzói testőr kísérte lóháton.
Nihuc egyszer csak aggodalmasan dugta ki a fejét a kocsi ablakán, és hátratekintett. Aztán gyorsan megveregette a tenyerével a jármű oldalát, és odakiáltott a bakon ülő katonának:
– Kicsit lassabban, te legény! Nem bír ilyen gyorsan futni a két elítélt!
A kocsis valamelyest visszafogta a lovakat, Nihuc azonban nem fogta vissza magát odabenn. Mélyen belenézett Csuva szemébe, és közben gúnyosan odaszólt neki:
– Most felkeressük Örököshegyet, mert bizonyára ott éldegélnek a pártfogóid, akikre oly szívesen hivatkoztál az elmúlt időszakban, sajnálatos módon a megnevezésük nélkül. De ha néhányszor végigjárjuk a városrészt, és téged is a kocsi után kötünk, talán akad majd, aki rád ismer a nagyurak közül, és felébred a lelkében a gyanú, hogy szorul a hurok.
Nyúlfarknyi idő telt csak el, és Nihuc máris újra kiordított a bakon ülő katonának:
– Változott a helyzet, legény! Fordítsd a lovakat Aranyrét irányába!
Ezzel egyidejűleg a kocsi belsejében is megváltozott a helyzet, Csuva arcán ugyanis mintha a rémület jelei mutatkoztak volna. Ennek láttán Nihuc jóízűen felnevetett:
– Te tényleg sokkal, de sokkal ostobább vagy, mint amilyennek hittelek! Hahaha!
A gyerekkereskedő kicsit sem értette a szituációt, de az országbíró jóságosan a segítségére sietett:
– Elmesélem, hogy mi történt most, mert már kínszenvedés nézni a végtelenül buta arcodat. Igazából nincs benne semmi varázslat, egyszerű logika az egész. No persze, neked fogalmad sincs, mi az a logika, de sebaj, végül biztosan megérted… Szóval, amióta csak foglyul ejtettelek, egyfolytában a nagy hatalmú és végtelenül befolyásos megrendelőiddel fenyegetőzöl, igaz? Viszont még a durva kínzások hatására sem voltál hajlandó megnevezni őket. Na már most, ha valaki még a kínzásnál meg a halálnál is jobban fél a megrendelői bosszújától, akkor ott kétségtelenül igen nagy hatalmú uraságokról van szó.
Csuva nagyot nyelt, és kidülledt szemekkel meredt a vezérezredesre, aki így folytatta:
– Ennyire nagy hatalmú urak Osmosisban mindössze két városrészben fordulhatnak elő. Vagy Örököshegyen laknak, vagy Aranyréten. És ez a két villanegyed ugyebár a Kormányzói Palotát alapul véve ellenkező irányban terül el. Én az előbb azt közöltem veled, hogy Örököshegyet fogjuk felkeresni. Erre te nyomban jeleztél nekem, hogy nem arra kell mennünk.
– Micsoda? De hát én nem is csináltam semmit!
– Jaj, dehogyisnem! A szemed villanása, a szád sarkában mindenáron elnyomni akart félmosoly, meg még ezer és egy jel adta teljesen egyértelműen a tudtomra, hogy nem Örököshegy a helyes irány. Ki is szóltam nyomban a legényemnek, hogy vegyük célba inkább Aranyrétet. Hogy ott mi fog történni, az egyelőre maradjon az én titkom. De biztosíthatlak, sokkal eredményesebb lesz, mint egy soha véget nem érő fogfájás – közölte az országbíró, majd egy határozott mozdulattal fekete csuklyát húzott Csuva fejére.
Aranyréthez érve Nihuc kiválasztotta a városrészt középen átszelő sugárút és egy meglehetősen forgalmas tér metszéspontját, mint ideális helyszínt. Innentől kezdve pedig már gyorsan pörögtek az események. Hamarosan megjelent a téren egy ácsbrigád két társzekérrel, és szorgosan felépítették az emelvényt. Később végigvonult a sugárúton egy katonazenekar is, és az összes harsona, kürt és nagydob azt hirdette, itt valami történni fog. De a leglényegesebb mozzanat az volt, hogy az idős Urdura mester is feltűnt a színen, ráadásul nem is egyedül, hanem két fiatalember társaságában.
– A fiaim – mutatta be őket az országbírónak az emelvény tövében.
– Na, mi az? Hát mégsem fog egyedül menni a művelet, ahogy ígérted? – kérdezte Nihuc gyanakodva.
– Menni fog, abba hiba nem lesz, nagyuram! – fogadkozott a nyugalmazott ítélet-végrehajtó, majd behízelgő modorban hozzátette: – Csak hát, azt gondoltam, ideje betanítani a fiaimat is, hátha nem ez lesz az utolsó karóba húzás mostanság.
– Efelől biztos lehetsz – vigyorodott el a vezérezredes.
– Akkor meg kell az utánpótlás, nehogy véletlenül kihaljon velem a tudomány – vélekedett az ősz mester.
Csakhamar felvezették az emelvényre Agdilt és Hulidárt, a karóba húzás közvetlen előkészületei közben pedig Nihuc fennhangon előadta a vádbeszédét az időközben szép számban összeverődött tömegnek. Mondandóját arra hegyezte ki, hogy így jár minden bűnös, aki asszonyt vagy pláne gyermeket sanyargat és megbecstelenít, mert az egy igaz Isten mindent lát, és Osmosisban soha többé nem lesz nyugta azoknak a gazembereknek, akik ilyesmire vetemednek. A köztársaság igazságszolgáltatása kíméletlenül le fog csapni minden elfajzott bűnözőre, többé senki el nem szökhet a kegyetlen megtorlás elől, legyen az szolga, közember, vagy akár a legtekintélyesebb nagyúr.
Az ítélet kihirdetése után akcióba lépett Urdura mester a két fiával. A művelet közben a tömegben néhol elájult egy-egy szolgálólány és úrhölgy, főleg az első sorokban állók közül, de a többiek érdeklődéssel vegyes elborzadással nézték végig a brutális jelenetet.
Végül, amikor a két bűnöző már karóra tűzve szenvedett, Nihuc katonái felvezettek az emelvényre egy embert, akinek fekete csuklya borította a fejét. A két karó közé lehelyeztek egy széket, és leültették rá a férfit, majd oda is láncolták.
– Ő itt a harmadik számú elítélt! – ordította a tömeg felé a vezérezredes. – Bűnös számtalan gyermek elrablásában és eladásában, de mivel ígéretet tett, hogy a bíróság előtt őszintén és részletesen megvallja, hogy kiknek adott el gyerekeket, a kivégzését határozatlan ideig elnapolom!
Aztán odanyúlt Csuva fejéhez, és lekapta róla a csuklyát. Majd lehajolt hozzá, és halk, nyugodt hangon az arcába mondta:
– Felfogtad végre, hogy halott ember vagy? Már nincs kinek falaznod, nincs kitől szabadulást várnod, mert a befolyásos barátaid záros határidőn belül mind értesülni fognak róla, hogy itt üldögélsz két, karóba húzott rohadék között, és nem lesz olyan ember, aki elhiszi rólad, hogy néma leszel a bíróságon. Neked véged.
A gyerekkereskedő arca keserves grimaszba torzult. Látszott rajta, hogy csak egy hajszál választja el attól, hogy bömbölni kezdjen, mint egy magára hagyott csecsemő. Elcsüggedve hajtotta le a fejét a mellkasára, de Nihuc nem kegyelmezett neki. Megragadta a haját, és újra maga felé fordította az arcát.
– Na, most mit gondolsz? Nem lett volna okosabb mindjárt az elején elfogadnod a végtelenül nagylelkű ajánlatomat? Megmondtam neked, hogy ennek a történetnek csak egyetlen befejezése lehet, mégpedig az, amit én akarok. De sebaj, most lesz egy pár napod átgondolni mindent, miközben itt ülsz majd, és végignézheted ennek a két féregnek a kínkeserves haláltusáját. Ám ha bármikor felébred benned a vágy, hogy megmentsd az ártatlan gyerekeket, akkor csak üzenj értem valamelyik őrkatonámmal, és máris jövök a névsorért.
A vezérezredes kiegyenesedett, végigpásztázta az emelvény környékét, aztán intett az egyik ácsnak, aki futólépésben sietett hozzá.
– Csináljatok egy homlokabroncsot ennek a rohadék bűnözőnek – parancsolta Nihuc. – Nem tűrhető el, hogy akár csak egy pillanatra is lehajtsa a fejét! Csakis oldalra vagy előre tudjon nézni, a sugárút irányába, és mindenki, aki erre jár, a nap bármely szakában kényelmesen megszemlélhesse a pofáját. Megértetted?
Az ács hevesen bólogatott:
– Máris hozzálátunk, nagyuram!
– És még valami – tette hozzá az országbíró. – Kössétek be a száját. Semmi szükség rá, hogy elkezdjen jajveszékelni vagy baromságokat ordibálni. Ennek a szardarabnak innentől fogva csakis sírnia szabad.
