Osmosis – 352. fejezet

Tényleg komolyan gondolta az őszinteséget, hiszen elismerte, hogy Maxim meghalt – gondolta a tatár, miután Nihuc rávágta a választ. – Most persze szívesen megkérdezném, hogy akkor mi az anyátokért őrizgetitek, de azzal semmit sem nyernék, még a haragom sem párologna el, viszont megtudná, hogy felfedeztem az üvegtartályt. Ez semmi jóra nem vezetne. Inkább ki kell használni, hogy a jelek szerint végre megnyílt, és tovább bombázni kérdésekkel!

– Hogy halt meg Maxim? – tette fel mindjárt az elsőt.

– Lezuhant a gépe – felelte a vezérezredes, ezúttal is habozás nélkül.

Szubotáj közben emberfeletti erőfeszítéseket tett, nehogy egy nagyobb sóhaj, vagy egy szemvillanás, pláne a fogainak összecsikordulása bármit is eláruljon a lelkiállapotáról. Merthogy egyetlen pillanat alatt megingott a bizalma Nihuc őszinteségében. Mi az, hogy lezuhant Maxim gépe? Akkor hogyhogy nincs egyetlen karcolás sem a testén? Vagy az a türkizkék lötty valamiféle tetem-helyreállító folyadék volna? Tán valami díszes temetést akarnak rendezni a rangidős parancsnoknak, nyitott koporsóval?

A legjobban az kínozta, hogy tudta, mindebből semmit sem említhet meg a metamorfnak, semmire sem kérdezhet rá Maximmal kapcsolatban, mert minden egyes kérdéssel csak növekszik annak az esélye, hogy végül elszólja magát, és lebukik. Úgy gondolta, az lesz a legokosabb, ha más témákra tér át, mert már így is kezd túl hosszúra nyúlni a csend a pilótafülkében. Nihuc legfeljebb majd úgy értékeli, hogy túlságosan is fáj neki a bajtársa halálhíre, ezért tereli másra a szót.

– Hol is hagytuk abba a kommunikációnk magasabb szintre emelését az imént? – kérdezte nagyot nyelve, kissé remegő hangon, és még csak meg sem kellett játszania magát, mert természetesen tényleg nagyon szíven találta Maxim elvesztése.

– Ott hagytuk abba, hogy én próbáltam neked elmagyarázni az idő fogalmát, de kevés sikerrel – válaszolt készségesen a vezérezredes –, te pedig azt firtattad, miért nem tett még fel igazán fontos kérdéseket egyikőtök sem nekünk, androidoknak.

– Ez még mindig érdekelne – csapott le a témára Szubotáj –, de légy oly kedves, azt a trombitaművészt meg a citromot ezúttal hagyd ki az előadásból.

– Pedig az egy igazán szemléletes példa volt rá, hogy milyen egyszerű eszközökkel is lehetséges az emberi agyat befolyásolni.

– Szóval ti manipuláltok minket? Ez a helyzet? – csattant fel a tatár.

Nihuc elgondolkodva és szokatlanul csöndesen szólalt meg:

– A te szádból valahogy olyan idegenül és hamisan hangzik minden, amit szeretnék megértetni veled. Teljesen másképp adod vissza a mondanivalómat. Ez nagyon érdekes.

– A tudományos megfigyeléseid összefoglalását hagyjuk máskorra, most inkább a kérdésemre válaszolj, ahogy megígérted.

– Éppen azt teszem, csak ezt sem vagy hajlandó belátni. Ha én azt mondom, befolyásoljuk az agyatokat, te mindjárt a manipuláció szóval kérdezel vissza, és adsz az egésznek egy pejoratív árnyalatot. Pedig nehogy azt hidd, hogy te nem szoktad más emberek agyát befolyásolni! Amikor beszélsz valakihez, amikor új adatokat közölsz valakivel, máris befolyásolod a gondolatait. De még csak meg sem kell szólalnod ehhez, akár egy apró mozdulattal vagy egy ártatlan tekintettel is befolyásolsz másokat.

– Csakhogy én nem hátsó szándékkal teszem ezt – mutatott rá a tatár.

– Na tessék, már megint egy újabb kifacsart jelentéstartalom! – vágott vissza Nihuc. – Már megint egy újabb pejoratív kifejezés! Hátsó szándékot emlegetsz? Mondd meg őszintén, Szubotáj barátom, ha én azért nem zúdítok rád minden információt egyszerre, kíméletlenül és válogatás nélkül, mert nem szeretném, ha összeomlanál a valóság súlya alatt, akkor az hátsó szándékként értékelendő?

– Mennyire igaza volt Dariosznak, aki folyton azért rimánkodott, hogy nézzetek már minket végre felnőttnek! – jajdult fel a tatár. – Hányszor kérte tőled is, hogy avasd már be annak a kurva nagy Tervnek a részleteibe, azt meg bízd ránk, hogy az információkkal végül hogyan birkózunk meg! De te mindig csak tereltél, hárítottál, folyton mellébeszéléssel húztad az időt, és lényegében most is ezt teszed, közben meg valami irgalmas nővérnek állítod be magad, aki a tapintat és a kíméletesség szobra.

– Azt javaslom, a vagdalkozás és a közelmúlt sérelmeinek fölemlegetése helyett térjünk vissza a konstruktív párbeszédhez – szólt higgadtan Nihuc. – Ha megengeded, átmenetileg magamra veszem a kérdező és a válaszadó szerepét is, hátha így többre megyünk. Tehát azt kérdezted, hogyan lehetséges az, miszerint ti, földi emberek még nem tettetek föl nekünk, androidoknak igazán lényeges kérdéseket. A válaszom pedig az, hogy természetesen igyekeztünk olyan módon befolyásolni az elméteket, hogy ezek a kérdések ne foglalkoztassanak titeket addig, amíg nincs itt az ideje. Erre nem a manipuláció a legmegfelelőbb kifejezés. Fölösleges ennyire féltened a szuverenitásotokat, mert egész másról van szó… Szubotáj barátom! Kérlek, ne gondolj most az elefántra!

– Hogy mi van???

– Az van, hogy ennél prózaibban nem tudom számodra demonstrálni, mennyire egyszerű befolyásolni a gondolataidat. Ha azt kérem, ne gondolj az elefántra, akkor neked óhatatlanul is megjelenik az elefánt képe az elmédben. Kapisgálod már?

– Mi ez az elefántos baromság? Most megint gyerekként bánsz velem…

– Hát, neked aztán elég nehéz a kedvedre tenni. Ha megpróbálom a legjobb tudásom szerint elmagyarázni az idő fogalmát, akkor rám förmedsz, mert szerinted csak alibizek és mellébeszélek ezzel a tudományos maszlaggal. Ha meg a legegyszerűbb példákat hozom fel, akkor viszont megkérsz, hogy hagyjalak békén a citrommal, a trombitással meg az elefánttal, ám közben megvádolsz, hogy gyereknek nézlek. A legőszintébben mondom, hogy a mesterséges intelligenciám összes apró áramköre azon dolgozik jelenleg, vajon miféle módon lehetne úgy kielégíteni a kíváncsiságodat, hogy az számodra is megfelelő legyen. Márpedig az nagyon jó lenne, ha minél előbb fel tudnánk építeni a megfelelő kommunikációt, mert mi nem leszünk itt mindig veletek, hogy segítsünk.

Szubotáj most majdnem annyira megdöbbent, mint amikor felfedezte Maxim holttestét az üvegkoporsóban:
– Hát ezt meg hogy érted?

– Csak úgy, ahogy mondom. Előbb-utóbb a saját lábára kell állnia Evilág emberiségének, különben nincs semmi értelme a Tervnek – magyarázta Nihuc. – Abban semmi kunszt nincs, hogy mindvégig pátyolgatunk benneteket, azt a Földön is megtehettük volna.

– Talán mégiscsak jobb lett volna az a változat, és akkor nem csúszik félre olyan sok minden a Földön – motyogta még mindig a közlemény hatása alatt Szubotáj.

– Az lehet, de most mi se csússzunk félre, ami az irányt illeti. Miért Neridea felé repülünk?

– Azt hittem, beszélni akarsz azzal az egyházi katonával. Tudod, a gyerekek miatt, akikre vadászni szoktak…

– Arról már lekéstem. Nem fogok fényes nappal egy száműzött egyházi katona után kutakodni. Igazság szerint országbíróként el sem hagyhattam volna Osmosis szigetét. Úgyhogy vigyél szépen vissza a Régi Arénába, aztán menj a dolgodra.

– De akkor mi lesz a gyerekekkel?

– Van egy nyomom. Tudom, hogy mikor lesz az esemény. Úgyhogy ha kiderítem, hogy melyik földesúrnak van őszelő harmincadikán a születésnapja, onnantól kezdve nem lesz menekvése a rohadék gazembernek. Márpedig én kiderítem, ha addig élek is!

„Ha addig élek is?” – ismételte magában a tatár, erősen megütközve. Hát, ami azt illeti, abban egészen biztosan nem hazudott Nihuc, hogy egy igencsak furcsa szimbiózis kezd kialakulni a bensejében. És az a rohadék Pépes Arcú tényleg nem akar meghalni benne… De most akkor mi a helyzet ezzel a metamorffal? A végén félig ember, félig android lesz? Semmit sem használt az orvosi fülkében eltöltött idő? Pedig milyen derűlátóan nyilatkozott minderről nem is olyan régen! Vagy a visszájára sült el az egész, és ezt az optimista nyilatkozatot már a Pépes Arcú által leuralt mesterséges intelligencia tette?

A tatár hirtelen olyan elcsigázottnak érezte magát, hogy az jutott eszébe, talán neki sem vált volna kárára, ha legalább egy negyed órácskát eltölt a nyugifülkében, valami jó kis regenerációs program felügyelete alatt. De ez nyilvánvalóan már késő bánat volt, tehát Osmosis főváros felé kormányozta a vadászgépet, és csakhamar kitette a potyautast a Régi Aréna küzdőterén.

Szubotáj legjobban a szabad száguldást imádta egy akadálymentes légtérben, és erre most jó lehetősége nyílt, amikor is célba vette a saját drónját, és olyan elképesztő sebességgel suhant át a Belső-tenger nyugati medencéje fölött, hogy ott tulajdonképpen már nem volt jelentősége a digitális álcázásnak sem.

A drón egy aprócska sziget fölött lebegett, amely nem lehetett nagyobb néhány négyzetkilométernél. A piros-fehér vitorlával felszerelt, megfigyelés alatt tartott hajó pedig a szigettől pár száz méternyire horgonyzott. Szubotáj arra tippelt, hogy a gálya vagy élelmiszert, vagy édesvizet vételezni állhatott meg, elvégre olyan gyorsan kellett elhagynia Neridea egyik nyugati kikötőjét, hogy talán nem volt idő efféle ellátmány berakodására sem.

Kiértékelte a drón által készített légi felvételeket, a fedélzeti rendszer minden eszközét segítségül hívva, de semmi rendkívülit nem talált a vizuális anyagban. Bekapcsolta a mikrofont, és leadta a jelentését. Hamarosan választ is kapott, természetesen Raudona volt a vonalban:

– Állítsd rá a drónodat a hajóra, ennyi erőforrás éppen elég lesz a követésre, többet nem nélkülözhetünk, rád most itt van szükség, tehát térj vissza Neridea szigete fölé. Landolás a kijelölt fennsíkon, a koordinátákat átküldtem. Pihenned kell, mert igen nehéz napok várnak rád, minden képességedre szükségünk lesz, száz százalékon kell majd teljesítened. Köszönöm a szolgálatot!

Szubotáj szemét hirtelen elfutották a könnyek… „Köszönöm a szolgálatot!”… Ezt a mondatot utoljára Maximtól hallotta a Földön… És ez a kiváló parancsnok, ez a remek ember, ez a hűséges bajtárs nincs többé. Meg kellett halnia valami zavaros, kibogozhatatlan, végtelenül elcseszett küldetés során. És egész biztosan egyedül volt, még csak rádión keresztül sem üzenhetett egyetlen földi embertársának sem. Egyedül kellett meghalnia, távol mindentől, ami valaha az otthont jelentette számára, és távol mindenkitől, akit szeretett. Ráadásul teljesen értelmetlenül.

A tatár most már kikapcsolta a pilótafülkét a rendszerből, mert nem kockáztatta meg, hogy bárki fültanúja legyen a hirtelen feltörő, keserves és tehetetlen gyászának. Már nemcsak könnyezett, hanem őrjöngve zokogott, valami ősi fájdalmat torokhangon felugatva, az öklét a magasba lendítve… de aztán nem csapott le a műszerfalra, annál sokkal jobban szerette az ő kis Golub madárkáját.

Végül elhallgatott. Pont ugyanolyan hirtelen, mint ahogy a kín tört ki belőle. Összeszedte magát. Megtörölgette az arcát, végigsimította a műszerfalat, aztán megmarkolta a botkormányt. Menjünk vissza Nerideába. Ha most ott kell harcolni, hát akkor ott kell harcolni. De hogy ez a harc nem ott fog véget érni, abban immár teljesen biztos volt.