Osmosis – 350. fejezet

Letaglózó és minden sejtet áthatóan fájdalmas élmény volt Maximot egy kádnyi türkizkék lében úszkálva látni. Főleg úgy, hogy azelőtt még élt a remény, miszerint a rangidős tisztjük valahol életben van, hiszen a Terv részeként mégiscsak szükség lehetett rá. A tudására, a szellemiségére, a képességeire.

Csakhogy Szubotáj katona volt. Már a Földön sem arra képezték ki, hogy ártatlan bakfislány módjára omoljon össze, amikor hasonló látvány kerül a szeme elé, hanem arra, hogy uralkodjon magán. Az anagur törzsben meg aztán végképp nem lett volna szerencsés, ha nem ura az érzelmeinek és az idegrendszerének.

Arról nem is beszélve, hogy kisvártatva olyan zörejeket hallott a háta mögül, amelyek arra utaltak, hogy Nihuc befejezte a diagnosztikát, vagy legalábbis az orvosi fülkében folytatott tevékenységet, így aztán a tatár gyorsan lezárta az inkubátort, és elrúgta magát az üvegfelülettől, a vezérlőpult irányába.

A metamorf nem hazudott. Alig több mint másfél percnyi pötyögéssel kitörölt minden nyomot, ami bizonyíthatta volna, hogy ők ketten ezen az éjszakán meglátogatták az űrállomást. Vagy legalábbis erre utalt minden magabiztos mozdulata, és Szubotáj valahogy nem érezte úgy, hogy kételkednie kellene Nihuc tevékenységének végeredményét illetően.

– Jól sikerült minden a nyugifülkében? – érdeklődött óvatosan. – Megérte feljönnünk a Zvezdára?

– Bárhogy igyekeztem, ez majd csak odalenn fog kiderülni, és egy kicsit még várni kell az eredményre – közölte Nihuc, aztán nyájasan hozzátette: – Én egyelőre bizakodó vagyok.

Az átszállás a Golubba már szinte rutinszerűen ment, kivéve azt a körülményt, hogy a tatár minden egyes óvatlan pillanatban megpróbálta kifigyelni, mi a bánatot akar lecsempészni a felszínre a metamorf a ruházata alatt, de sajnos a Pépes Arcútól megörökölt testalkat és az azt borító tágas kelmék pont nem voltak alkalmasak arra, hogy ilyesmiket egykönnyen ki lehessen fürkészni.

Szubotáj szinte kifejezéstelen arccal szíjazta bele magát a pilótaülésbe, pedig a lelkében óriási viharok dúltak. A legnagyobb önfegyelemmel és belső szigorral kellett lecsillapítani az érzelmeit, mert egyértelmű volt számára, hogy ezekben a pillanatokban felmérhetetlenül sok dolog forog kockán.

Például az, hogy Nihuc még csak véletlenül se fogjon gyanút. Ne tudja meg, hogy ő látta, amit látott. A csempészendő holmit is, Maximot is, mindent. Ne tudja meg, hogy most legszívesebben magából kikelve üvöltene, vagy akár neki is esne a metamorfnak, azt követelve, hogy azonnal árulja el, mikor és milyen körülmények között halt meg Maxim, aki anno ugyanúgy próbált meg vitorlázó repülésben talajt érni, akárcsak Oleszja meg ő, és lám, mind a ketten élnek. Ha meg tényleg lezuhant, akkor mivel magyarázható, hogy semmiféle sérülés nincs a testén? És egyáltalán, mi a búbánatos kórságért őrizgetik abban a türkizkék takonyban, mint valami hülye múmiát?!

Persze egyéb veszélyek lehetősége is ott motoszkált hősünk agyában. Mi van, ha neki egyáltalán nem szabadott volna meglátni Maximot? Vajon mekkora súllyal esik mindez a latba a Terv szempontjából? Malőr, gikszer, netán vétség, vagy egyenesen akkora anomália, hogy záros határidőn belül őt magát is ki fogják iktatni, és már küldik is vissza a Földre?… Már ha visszaküldik. Lehet, hogy hamarosan ő is egy hasonló tartályban fog úszkálni, mint szerencsétlen Maxim?

Hirtelen végigfutott a hátán a hideg a félelemtől. De nem a haláltól való félelem volt ez, sokkal inkább az a felismerés borzongatta végig, hogy ha Nihuc megsejti, mi játszódik le most őbenne, akkor már nem lesz rá lehetősége, hogy tevőleges résztvevője legyen a folyamatoknak. Akkor már meg kell adnia magát a sorsnak. Ezt mindenképpen el kell kerülni!

Szubotáj, hogy elterelje a gondolatait, elővette a mondókát, amit a szintén tatár kiképzőjétől tanult annak idején, még kadét korában, és már nem is emlékezett, hogy mikor vette hasznát legutóbb, de most nagyon jól jött. Elkezdte a rigmust magában a vadlovakról, és tudta, mert beleverték, hogy nem szabad téveszteni.

Egy kicsi vadló, két hegyen álló három deszkaviskó. Négy az a patkó, öt alma, hulló. Hat kicsi vadló, hét hegyen álló nyolc deszkaviskó. Kilenc a patkó, tíz alma, hulló… Olyan volt mint egy egyszerű strigulázás, amikor négy vonás után az ötödikkel áthúzzuk a többit, de megvolt a sorrend, és nem volt szabad téveszteni. Mert aki elhibázta, azt megvesszőzték. A kadétiskolában ez sűrűn előfordult.

Szubotáj kezei mindeközben rutinosan működtek, és olyan szabályosan választották le a vadászgépet a Zvezda dokkjáról, hogy az tankönyvbe illett. Most már csak a kijelzőn lévő számsorokat és irányvektorokat kellett figyelnie, és közben a legmegnyugtatóbb következtetése az volt, hogy Nihuc biztosan nem lát bele a gondolataiba, mert ha ez így lenne, már régen kérdezett volna valamit, nemde? Vagy még az lehet, hogy belelát, csak gondosan titkolja, ám ha ez igaz, az már olyan bonyolulttá teszi az egész evilági létet, hogy a legkézenfekvőbb megoldás ilyenkor visszamenni az anagurok közé. Ott legalább egyszerű minden, és tiszták a viszonyok…

Mintha megszédült volna kicsit, de aztán megerőltette magát. Egy kicsi vadló, két hegyen álló három deszkaviskó. Négy az a patkó, öt alma, hulló… vajon miért halt meg Maxim?… Hat kicsi vadló, hét hegyen álló nyolc deszkaviskó. Kilenc a patkó, tíz alma, hulló… Mit lehet ebből elmondani Oleszjának?

Ez így nem lesz jó. Állandóan elkalandoznak a gondolatai. Mégiscsak beszélgetni kell valamiről… De hát mi ennek az akadálya? Ez a szájbavert metamorf maga mondta, hogy magasabb szintre helyezik a kommunikációjukat, és nem volt semmiféle olyan kikötés, hogy ez csak a felszállás idejére lesz igaz! Úgyhogy csak gyerünk, vasaljuk be rajta az ígéretét!

A következő pillanatban már neki is szegezte az első kérdést Nihucnak:

– Hogy tud a Központ különböző földi időkből idehozni embereket?

A vezérezredes kissé meghökkent. Mintha ő is elmerült volna a saját belső világában az elmúlt percek folyamán. De becsületére legyen mondva, hamar reagált:

– Ó, hát az idő fogalma egészen más, mint amit ti, emberek értetek alatta – közölte nyájasan. – A szubjektív idő például az egyén belső időészlelése, amely eseményekhez, történésekhez kötődik. De közben az idő sohasem egyformán telik, tartamérzete függ az életkortól és főként az események személyes jelentőségétől, körülményeitől. A modern fizikai időfogalom azonban teljesen elszakad a hétköznapi tapasztalattól. Fizikailag az időt a megfigyelt rendszer entrópiájának növekedéseként értelmezhetjük…

És csak mondta, és mondta, Szubotáj meg egy idő után már a kötőszavakat sem nagyon értette. De nem adta fel, szemtelenül közbevágott:

– Mondd csak, hogyan lehetséges az, hogy az efféle dolgokra még egyikünk sem kérdezett rá? És ne próbálj nekem a háborús helyzetre, az olimpiára, az ezekkel járó permanens feszültségre és izgalomra, meg más ilyen baromságokra hivatkozni. Felelj egyenesen! Hogy lehet az, hogy köztünk, földi emberek között eddig még egy sem akadt, aki ezeket a totálisan kézenfekvő kérdéseket föltette volna nektek?

– Mondd csak, te például miért csak most teszed fel? – kérdezett vissza Nihuc.

Szubotáj harsány magabiztossága hirtelen odalett. Már nem is lehetett tudni, hogy még mindig kérdez, vagy csak hangosan gondolkodik:

– Igaz, ami igaz – motyogta bizonytalanul –, én sem kérdeztem meg, pedig tudom, hogy már nagyon régen kíváncsi lennék rá, vajon hogy a fenébe vagytok képesek különböző földi időkből áthozni ide az embereket…

Nihuc felemelte a mutatóujját, mintha valami nagyon sarkalatos igazságot szeretne elmagyarázni, és így szólt:

– Tudod, az emberi elmét befolyásolni bizonyos szempontok mentén nem egy nagy kihívás. Gondolj csak bele, hogy egy trombitaművész vagy, éppen egy koncertre készülsz, én pedig beülök a nézőközönség első sorába, majd előveszek egy citromot. Egyből megindul a nyálelválasztásod, és a koncert onnantól kezdve voltaképpen…

Ez volt az a pont, amikor a tatár már nem volt képes tovább türtőztetni magát.

– Nem ebben állapodtunk meg! – vágott közbe ingerülten. – Ne próbálj meg hülyére venni, mert azt nehezen viselem. Már az ideúton is megfigyeltem, hogy szereted húzni az időt. Engem nem érdekel, hogy ez a Pépes Arcú öröksége, vagy a programod része, de még egyszer ne használd fel ellenem.

– Ellened? – visszhangozta kissé megbántottan a vezérezredes. – Hogy mondhatsz ilyet? Én betartom a megállapodásunkat, és a legjobb tudásom szerint válaszolok neked.

– Akkor most felállítok egy új szabályt – szögezte le igen határozottan a tatár. – A kommunikációnk magasabb szintre emelése innentől kezdve nem nyavalygással meg panaszkodással valósul meg, és főleg nem hosszadalmas definíciókkal, hanem én felteszek egy kérdést, te pedig a tőled telhető legrövidebben módon válaszolsz rá. Megértetted?

– Meg.

– Csodálatos… – motyogta a tatár, és közben érezte, hogy egyre csak növekszik és terebélyesedik benne egy bizonyos kérdés, néhány másodperc után pedig már biztos volt benne, hogy azt a kérdést sehogy sem lesz képes elfojtani magában.

– Maxim halott? – szakadt ki a lelkéből a fájdalom.

– Igen – vágta rá a vezérezredes.