A Golub kisvártatva már félelmetes sebességgel száguldott a világűr felé egy képzeletbeli derékszögű háromszög átfogójának mentén. Ennek a háromszögnek a csúcsait odalenn Neridea szigete, illetve Osmosis, odafönn pedig a Zvezda űrállomás képezte. No persze, ez a hasonlat kissé sántít, hiszen az alsó két pontot nem egy egyenes, hanem egy ív kötötte össze, elvégre Evilág felszíne éppúgy nem volt lapos, mint ahogy az Univerzum egyetlen másik bolygója sem az.
– Hajrá, Szubotáj barátom! – biztatta lelkesen a pilótát Nihuc. – Emeld a gépet, ahogy csak bírod! Elvégre most nincs időnk a vezérsugár mentén szarakodni.
– Talán itt lenne az ideje, hogy megkezdjük a kommunikációnk magasabb szintre emelését is – pendítette meg a tatár. – Indításként például elárulhatnád, hogy mi dolgod van neked az űrállomáson.
Nihuc gondolkodás nélkül, őszintén rávágta:
– Tudod, nemrégiben felébredt bennem egy olyan jellegű gyanú, hogy valami baj van velem.
És a válasz nem maradt ilyen rövid, a vezérezredes hosszan és alaposan kifejtette:
– Bizonyára ismered a történetemet. Megörököltem a Pépes Arcú agyi állományát, illetve felvettem a testformáját és egyéb külső tulajdonságait. Ez utóbbi nem épp a legelőnyösebb viselet, de bizonyos helyzetekben még jól is jön, mert a delikvensek nem nézik ki belőlem, hogy képes vagyok akkora erőt kifejteni, amekkoráról a Pépes Arcú soha nem is álmodhatott. De ezt most hagyjuk, és térjünk át az agyi állományára, merthogy pont azzal akadt némi problémám…
„Már éppen javasolni akartam” – gondolta magában Szubotáj rosszat sejtve.
– Tudod, elméletileg egy ember agyi állományának átvétele nem túl bonyolult eljárás – magyarázta Nihuc. – A végkimenetele pedig az, hogy a művelet befejeztével úgy használom az emlékeit, az érzelmeit, a vágyait és minden mást, mint egy adattárat. Vagy egy könyvtárat, ha úgy jobban tetszik. Amikor szükségem van bármilyen információra, akkor belépek a képzeletbeli könyvárszobába, leemelem a polcról a megfelelő kötetet, vagy előhúzom az egyik fiókból a szóban forgó aktát, és kész.
„Ez azt hiszi, hogy Dariosszal vagy Marióval ül egy űrhajóban?” – morfondírozott a tatár. – „Talán emlékeztetnem kéne rá, hogy én 2202-ben kerültem át Evilágra. Ha mindent a számba akar rágni, a Bronzholdat is megkerülhetjük kétszer, addigra sem fog végezni.”
Szerencsére Nihuc ekkor rátért a lényegre:
– Kezdetben nálam is minden így zajlott, és sokáig nem volt semmi probléma. Aztán egyszer csak gyanús lett nekem, hogy a háttérben egy nagyon különös szimbiózis jelei mutatkoznak. Nem tudom jobban megfogalmazni: mintha a Pépes Arcú agyi állománya nem akarná elfogadni, hogy mostantól kezdve ő csupán egy háttértároló. Egy adathordozó. Lényegében egy használati tárgy. Vagy még plasztikusabban fogalmazva: mintha a Pépes Arcú nem akarná elfogadni a halált…
A tatár hátán végigfutott a hideg. Meg is jegyezte:
– Ez eléggé kísértetiesen hangzik. De mondd csak, miféle jelekből következtettél erre?
– A legegyértelműbb jel az volt, amikor konstatáltam, hogy megjelentek a személyiségemben a nem programozott érzelmek – felelte Nihuc, aztán újból tudálékos üzemmódra váltott: – A programozott érzelmeket minden android ismeri. Tudjuk, mikor kell együtt éreznünk valakivel, mikor kell felháborodnunk valamin, vagy milyen történések esetén kell örvendeznünk. Ez nyilván a számunkra meghatározott feladatok függvénye, pontosabban szólva a feladatokhoz rendelt programozás eredménye. Csakhogy abban egészen biztos voltam, hogy az én programom nem tartalmazza a Pépes Arcú hozzátartozóival kapcsolatos extrém szintű együttérzést.
– Ezt nem egészen értem – csóválta meg a fejét Szubotáj. – A tökéletes álcának nem az a lényege, hogy egy metamorf átvegye a gazdaszemély ilyen jellegű tulajdonságait is?
– Olyannyira, hogy még a beprogramozott küldetést is képes legyen felfüggeszteni emiatt? – kérdezett vissza Nihuc. – Merthogy velem ez történt. Osmosis várható ostromát megelőzően képes voltam egy tízfős szabadcsapatot szervezni, és áthajózni Brindeába, hogy megmenthessem a Pépes Arcú feleségét és a kislányát.
A vezérezredes ekkor néhány mondatban összefoglalta a történteket, amivel nehéz helyzetbe hozta Szubotájt, aki bár aszexuális volt, de azért pontosan értette a lényeget, és az együttérzéshez sem volt szüksége külön programozásra.
– Akkor a belső rendszeretekről is ezért kapcsoltad le magad? – sóhajtott nagyot az elbeszélés végén a tatár.
– Lényegében igen – felelte Nihuc, azt persze gondosan elhallgatva, hogy a két főbűnöst foglyul ejtette, és azóta is őrizgeti őket a Kormányzói Palota titkos pincéjében.
– Csodálom, hogy minderre azóta sem érkezett semmiféle reakció attól a bizonyos Központtól – jegyezte meg a tatár.
– Ez nekem is komoly fejtörést okoz – panaszolta a vezérezredes. – Rengetegszer futtattam már végig magamban mindenféle számításokat, de úgy találtam, hogy lényegében ugyanolyan valószínűséggel bír minden lehetséges kimenetel.
– És melyek volnának ezek?
– Az egyik az, hogy súlyos rendszerhiba miatt engem záros határidőn belül kiiktatnak. A másik az, hogy ami most velem történik, az egy kísérlet része, és a folyamat vége kicsit még odébb van. A harmadik pedig az, hogy maga a Központ is értetlenül áll a történtek előtt, és még nem tudják, mit tegyenek velem.
– Nem túl szívderítő állapot – ismerte el Szubotáj, nagyon ügyelve, hogy véletlenül se üljön ki az arcára, mennyire meghökkentette és elgondolkodtatta az utóbbi két kimenetel. – Akkor jól tippelek, hogy a Zvezda fedélzetén neked leginkább a nyugifülkére lesz szükséged?
– Jól bizony – bólintott Nihuc. – Le kell futtatnom néhány diagnosztikai tesztet magamon, hátha utána valamivel tisztábban fogok látni. Sőt, még akár az is megtörténhet, hogy vissza tudom fordítani ezt a különös metamorfózist, végleg elhallgattatom magamban a túlburjánzó Pépes Arcút, és akkor hazafelé bízvást megállapíthatod, Szubotáj barátom, hogy Nihuc vezérezredesnél boldogabb utasod még soha nem volt, de nem is lesz!
A Golub hamarosan áthaladt a bolygó Kármán-vonalán, majd feltűnt a fekete űrben a jellegzetes, kettős kereszt alakú, mesterséges égitest. Pár perccel később a vadászgép bedokkolt a Zvezda űrállomáson, a két utas pedig megkezdte az előkészületeket az átszállásra.
Az anyaűrhajó fedélzetén Szubotáj nyomban a vezérlőpulthoz lebegett, és üzembe helyezte a csak nyugifülkeként emlegetett orvosi kabint, végül pedig kissé aggodalmasan szólt hátra:
– Te Nihuc! Ugye, ha nekem nem sikerülne az ittlétünk minden nyomát eltüntetni, akkor majd segíteni fogsz?
– Persze. Emiatt ne aggódj – jött a háta mögül a megnyugtató felelet.
– Tegyek be neked valami filmet? Mondjuk a Szimbiózis című kiváló francia filmalkotást 2184-ből?
Ezt voltaképp csak incselkedésből kérdezte a tatár, a hangulatot oldandó, de már nem jött rá válasz. A metamorf felhúzta a sisakot, és magára zárta a mennyezeti kabin fülkéjét.
Szubotáj unottan babrálni kezdett a vezérlőpulton, és az első ötlete az volt, hogy valami módon megpróbál egy olyan helyzetet előidézni, mint amikor annak idején Oleszjával járt itt, és a kijelzőn azt a sok furcsa fénypontot látta felvillanni. Váltogatta egy darabig a különböző nézeteket, néha indokolatlanul gyorsan is, de nem sikerült reprodukálnia semmi rendkívülit, hiába meresztgette a szemét.
Látott azonban valami mást. És az a valami sokkal, de sokkal meghökkentőbb volt minden korábbinál. Ugyanis a buzgó és heves matatás során véletlenül odakapcsolt a fedélzeti kamerák felvételeire, amelyeket azóta rögzített a rendszer, hogy ők Nihuccal átszálltak a vadászgépből a Zvezdára.
A felvétel eleje nem tartalmazott semmiféle rendellenes képsorokat. A tatár látta magát, amint a vezérlőpulthoz lebeg, aztán beszíjazza a testét az ülésbe. A háta mögött viszont különös dolog történt. Nihuc nem a nyugifülke felé igyekezett, ahogy várni lehetett volna, hanem hátra, a sötétbe, a hibernációs kabinok felé. Jó néhány másodperc telt el, mire a képen újra a vezérezredes volt látható, aki immár a mennyezeti orvosi kabin irányába lebeg, csakhogy mindeközben igyekezett elrejteni a ruhája alatt valami olyan tárgyat, amelyik kicsit sem volt ismerős a tatárnak.
Hirtelen számtalan kérdés tolult a pilóta elméjébe. Mi a fene lehet az a furcsa valami? Honnan vette elő Nihuc? Hogy létezhet, hogy a Zvezda fedélzetén olyan eszköz is szerepel, amilyet ő, Szubotáj még sosem látott, és fogalma sincs, mire való?
Rengetegszer lejátszotta a felvételt, kinagyítva, lelassítva, aztán kimerevítve, plusz fényerőt rátolva, újra és újra visszatekerve, de kicsit sem lett okosabb. A legnagyobb baj az volt, hogy amikor Nihuc hátraúszott a hibernációs kabinok felé, ott valami miatt egyáltalán nem kapcsolódtak fel a fények, így aztán bárhogy is igyekezett, nem tudta kivenni, mit dugott a vezérezredes a ruházata alá. Csak annyit lehetett sejteni, hogy egy fémes színű, tenyérnyi téglatestről van szó, amelyből két rövid kábel lóg ki, csatlakozóval a végén.
Szubotáj lassan hátrafordult a hibernációs kabinok felé, és mereven bámulta az immár fényárban úszó belső teret. Közben vadul járt az agya, és minden erejével megpróbált a rejtély megoldására összpontosítani. Nem is hiába, mert csakhamar kibontakozott az elméjében egy ígéretes eszmefuttatás.
Induljunk ki abból – gondolta –, hogy egy űreszközön nincsenek fölösleges terek, nincsenek fölösleges berendezések, egyáltalán nincs semmi, ami haszontalan tömeget képviselne. Ez olyan technikai alapvetés, amelyik azóta állandó, hogy az emberiség a huszadik században elkezdte meghódítani a világűrt. Na már most, ezeknek a hibernációs kabinoknak a túlnyomó többsége ugyebár csak kamu, csak díszlet, elvégre a különböző preparátumokhoz és hologramokhoz egyáltalán nincs szükség akkora berendezésekre, mint a valódi inkubátorokhoz. Na de akkor mik is ezek valójában? Rejthetnek valamit?
Miközben ezt végiggondolta, szinte észrevétlenül indult el a keze, hogy kicsatolja a vezérlőpult ülésének szíjazatát, aztán a lábai is maguktól rugaszkodtak el a hibernációs kamrák felé. És talán az sem volt tudatos, hogy a legkedvesebb hajdani pilótatársa, Ögödej inkubátora előtt fékezett le.
Már nem okozott számára semmiféle kellemetlen érzést, pláne fájdalmat, amikor elé tárult az üvegbúra alatti látvány, elvégre tudta, hogy az csak egy átkozott hamisítvány. Különben is, sokkal jobban foglalkoztatta most, hogy a berendezés alsóbb szintjein mi a helyzet. És addig matatott az inkubátor oldalán, amíg megtalálta, amit keresett. Egy rejtett nyitógombot.
Ha Szubotáj az imént nem is tapasztalt semmiféle kellemetlen érzést, pláne fájdalmat, hát most kamatostul megkapta.
A felnyíló inkubátor alsó fele embernyi méretű üvegtartályt rejtett, amelyet színültig töltött valami furcsa, áttetsző, halványkék folyadék. És ebben a közegben, mint valami tartósítószerben ott lebegett egy meztelen, sértetlen, de nyilvánvalóan halott emberi test. Maxim Ivanovics Rogyionov, a Zvezda rangidős tisztjének teste.
