Osmosis – 343. fejezet

Lassan sötétbe borult Osmosis főtere. Zsatar mellől szép sorban elszivárogtak az érdeklődők, de akadt egy ember, aki sehogy sem akarta magára hagyni a főpapot. Kopott ruhát viselt, mint egy koldus, és az arcát kendővel takarta, csak a szeme látszott ki alóla.

Zsatar még mindig a templom tövében ült, szelíd és békés arckifejezéssel, maga elé merengve. De aztán felemelte a fejét, és meglátta a magányos szerencsétlent, aki úgy térdelt a kövezeten, tőle tízegynéhány lépésnyire, mintha csak a végítéletre várna.

– Segíthetek valamiben, fiam? – szólította meg barátságosan.

– Igen – felelte a rongyos éhenkórász, és oly módon közelítette meg a templom tövében üldögélő főpapot, hogy közben nem egyenesedett föl, hanem mindvégig a térdein csúszott.

– Nyisd hát meg a szíved, és beszélj – biztatta Zsatar, mire a különös idegen óvatosan körbenézett, hogy láthatja-e őket valaki, aztán eltávolította az arca elől a kendőt.

– A katonád vagyok, kegyelmes uram – mondta halkan. – Megismersz?

– Megismerlek – bólintott alig észrevehetően a főpap. – A nevedet ugyan nem tudom, de…

– Az most nem is fontos – vágott közbe a férfi. – Tanácsot kérni jöttem, nem másért. Ahhoz meg nem kell semmiféle név.

A szegényes ruházatú jövevény visszaillesztette az arca elé a kendőt, és riadt tekintettel újra körülnézett.

– Vidéken voltam, a húgom esküvőjén – kezdett bele fojtott hangon az elbeszélésbe. – És mire térek vissza Osmosisba? Milyen hírek várnak már a külvárosi fogadókban is? Hogy itt minden fenekestül felfordult. A főpapom, a legnagyobb példaképem, a legmagasabb rendű parancsnokom napok óta furcsán viselkedik. Hol pénzt szór a tömegbe, hol meg az egy igaz istenről szónokol a népnek… Az alakulatomat feloszlatták, a bajtársaim pedig egytől-egyig önként bevonultak a Nyugati Helyőrségbe… Most kérdem én, mihez kezdjek magammal, kegyelmes uram?

– Elsősorban ne szólíts engem többé kegyelmes uradnak – kezdte Zsatar, de ettől a férfi csak még jobban kiborult:

– Hát akkor minek szólítsalak? És egyáltalán, mi a dögvész történik itt? Én eddig a leghűségesebb katonád voltam, kegyelmes uram, de most nem tudom, mitévő legyek. Nincs hova mennem. A Monostor akár egy szellemtanya, alig néhány ember lézeng benne, és mindegyikük olyan, mint valami élőhalott. Nincs senki, akitől megkérdezhetném, hogy most mi az útmutatás, hogyan kell cselekednem.

Zsatar sokáig hallgatott, mielőtt megszólalt volna. De amit utána mondott, az kétségkívül ütősre sikeredett:

– Add fel magad te is.

– Hogy micsoda?

– Igen, jól értetted. Add fel magad a Nyugati Helyőrségben, és valld be, hogy egyházi katona voltál.

– Már megbocsáss, kegyelmes uram, de…

– Hallgass rám! – horgadt fel a főpap, és szinte belekapaszkodott az előtte térdelő férfi karjaiba: – Én ott voltam. Odafenn az égben. Az egy igaz Isten vendégeként. És láttam, mi lesz azokkal, akik megtagadják Isten parancsát… Tudod, hogy mi a legfontosabb égi parancs most?

– Nem tudhatom, hiszen mondtam, hogy vidéken voltam, a húgom esküvőjén…

– Vigyázni kell a gyerekekre – hörögte Zsatar, horgas ujjaival az egykori katonája alkarját szorongatva. – Én fenn jártam Istenben. Úgy bizony. Nem Isten mellett, nem Isten környékén, nem Isten mögött. Én ott voltam Istenben, az ő hatalmas és legkegyelmesebb testében, a vakító fehér kettős keresztben, és láttam, hogy mi jár azoknak, akik nem teljesítik a parancsát. Láttam az üvegkoporsókat, amelyek fedele alatt elenyésztek a parancsmegtagadók, és a világ végezetéig ott fognak rohadni. Láttam őket. A saját szememmel! És nem akarok az ő sorsukra jutni. Mert bármi is lehet a jussod itt, Evilágon, az mind semmi ahhoz képest, amikor az egy igaz Isten színe előtt kell számot adnod a cselekedeteidről, és arra ítéltetsz, hogy csak rohadj, enyéssz, sorvadj, amíg világ a világ.

A katona már nem térdelt. Odacsúszott a templom tövébe, a hátát a falnak támasztotta, a lábait pedig szétvetette, és olyan elhagyatottan meredt a semmibe, mint egy megunt marionettbábu, amelyiknek elvágták az összes zsinórját. Csak nagy sokára szólalt meg:

– Akkor most mi lesz velem?

– Már mondtam: add fel magad a Nyugati Helyőrségben – ismételte meg a főpap. – Úgy hírlik, aki beáll Osmosis hadseregébe, azt a kormányzó kegyelemben részesíti.

– Nem így értettem – nyögte a katona. – Mi lesz velem, ha majd az egy igaz Isten színe elé kerülök?

– Bizony mondom, akkor meg fogsz ítéltetni, gyermekem, és a sorsod az ő kezében lesz – felelte Zsatar.

A katona szeméből patakzani kezdett a könny, rövid idő alatt teljesen eláztatta az arcát borító vékony kendőt.

– Akkor nekem végem – nyögött fel hosszú hallgatás után. – Én is ott fogok megrohadni egy üvegkoporsó fedele alatt az egy igaz Isten legszentebb testében. Mert hiszen mindketten tudjuk, kegyelmes uram, hogy ha csak rajtam múlik, akkor gyerekeket is öltem volna az Orgil-birtokon.

– De nem öltél – jegyezte meg csöndesen a főpap.

– Persze, hogy nem. Hát ki merne ott bárkit is megölni, ahol a szeme láttára pukkan szét a parancsnoka feje? De ettől még a szándék bennem volt. És ezt az egy igaz Isten biztosan tudja.

– Nézd, fiam…

– Ne vigasztalj engem, kegyelmes uram – legyintett a katona. – Egész délután hallgattalak a hátsó sorokból. Tudom, hogy igazat beszéltél. Ilyen mesét élő ember kitalálni nem képes. Tisztában vagyok vele, hogy az én sorsom már megpecsételtetett, mert ujjat húztam azzal az istennel, akinek a legfőbb parancsa, hogy vigyázni kell a gyerekekre…

– Az egy igaz Istennel – javította ki Zsatar.

– Úgy van – hagyta jóvá a katona –, de ez mindennél rosszabb, mert így esélyem sincs, hogy egy másik istenségnél esetleg megbocsátóbb elbánásban részesülhetek életem végén, ami már olyan közel van, hogy még a sötétben is összetéveszthetetlenül fénylik, akár a világítótorony Osmosis kikötőjében.

– Miket beszélsz, te oktondi ember? – hökkent meg a főpap.

– Hidd el, kegyelmes uram, nagyon is jól tudom, miről beszélek – bólogatott keservesen a katona. – Már a külvárosi fogadókban is azt pusmogják, hogy a hadaink nemsokára tengerre szállnak, hogy visszafoglalják az orzóktól Neridea szigetét. És te azt mondtad az előbb, hogy nincs választásom, fel kell adnom magam a Nyugati Helyőrségben. Márpedig ha ezt teszem, akkor engem is besoroznak Osmosis hadseregébe, és mehetek harcolni a rettenetes orzók ellen. És vajon az egy igaz Isten kit fog elveszejteni az elsők között ebben a harcban? Hát nyilván azt a katonát, aki bármikor, gondolkodás nélkül végrehajtotta volna a parancsot, és gyereket is ölt volna…

A nekikeseredett katonának a parancs kifejezésről eszébe juthatott valami, mert egyszer csak elhallgatott. A vadul villogó tekintetéből sok minden kiolvasható volt, például az is, hogy kétségbeesetten keresgél valamiféle egérutat, mert nem akar meghalni. No meg az is, hogy most egyszeriben felelőst is keres, aki miatt ennyire kilátástalanná vált a sorsa.

– Várjunk csak egy kicsit! – fordult oda Zsatarhoz, és nagyon úgy tűnt, hogy megtalálni vélte a felelőst. – De hiszen te adtad ki a parancsot, kegyelmes uram! Te mondtad, hogy mindenkit le kell vágnunk az Orgil-birtokon, akit csak ott találunk, legyen akár aggastyán, asszony vagy gyermek. Mert akik ellenállnak, azok mind az egyházunk ellenségei, ráadásul a démonokkal cimborálnak, és ha csak egyetlen egyet is életben hagyunk közülük, akkor…

A főpap megérezte, hogy fordulóponthoz érkeztek, ezért szükségesnek látta személyesebb mederbe terelni a beszélgetést:

– Hogy hívnak téged, gyermekem? – ragadta meg a katona vállát.

– Ramelion vagyok – hebegte a hirtelen reakció által kizökkentett férfi.

– Figyelj rám jól, Ramelion! Ebben a szent pillanatban fejtetted meg, hogy még semmi sincs veszve. Értesz engem, Ramelion? Még semmi sincs veszve! Gondold csak végig a dolgot higgadtan. Igen, én voltam, aki a parancsot kiadta, ezt mindketten tudjuk. De láthatod, hogy itt vagyok! Nem egy üvegkoporsó fedele alatt oszladozok, ugye? Mondd, hogy látsz engem, Ramelion!

– Persze, hogy látlak, kegyelmes uram – dadogta a katona –, sőt még érezlek is –, tette hozzá, mert a főpap ujjai ekkor már karvalyszerűen martak a vállába.

– Ki a nagyobb bűnös szerinted, Ramelion? Az, aki a parancsot kiadta, vagy az, aki végrehajtotta volna ugyan, de végül nem is hajtotta végre?

– Aki kiadta.

– Na látod – ült vissza a helyére Zsatar, az egykori katonája pedig többszörösen megkönnyebbült. Egyrészt nem szorongatták már a vállát a horgas ujjak, másrészt tényleg volt valami elgondolkodtató abban, amit a főpap mondott.

Némi sokatmondó csend után Zsatar szólalt meg elsőként:

– Az egy igaz Isten valójában nem kegyetlen és nem igazságtalan. Mindent mérlegel, mindent tekintetbe vesz. Értékeli a bűnbánatot és az őszinte megbánást, ezt a saját példámból tudom a legjobban. Nekem megmutatta odafönn az örök boldogság végtelen országát, és azzal kecsegtetett, hogy a halálom után bejuthatok oda, ha a hátralévő életemben jóakaratú és igaz emberként fogok viselkedni. Miközben pontosan tudta, hogy mennyi vétek és szenny terheli a lelkemet. De megértő volt velem, és belátta, hogy a szívem mélyén magasabb rendű célok és eszmények vezéreltek engem, amikor tudatlanságból bűnös ábrándokat kergettem Evilágon.

Ramelion most már a felhúzott térdeire könyökölve hallgatta az elbeszélést, és kíváncsian rákérdezett:
– Milyen volt az egy igaz Isten hangja?

– Ó, hát az leírhatatlan! – dőlt kissé oldalra a mosolygóssá vált Zsatar, mintha csak egy kedélyes irodalmi esten tartana előadást. – Elárulok neked valamit. Még azt sem tudtam megfejteni, hogy Isten férfi-e vagy nő. Mármint a hangja alapján… De aztán, amikor ezen morfondíroztam, hirtelen el is szégyelltem magam. Érted ezt, Ramelion? Én, Osmosis főpapja nagyon szégyelltem magam, mert az első pillanatban, amikor meghallottam azt a hangot, képes voltam ekkora balgaságon gondolkodni, hogy Isten vajon nő-e vagy férfi. Pedig efféle töprengésnek nincs semmiféle értelme! Hiszen Isten se nem nő, se nem férfi. Ő Isten! És szemernyit sem hasonlít az emberre. Elvégre emberből nagyon sok van, Istenből viszont csak egy. Az egyetlen igaz Isten.