Osmosis – 341. fejezet

– Akkor az űrlift témaköre már nem is érdekel? – tudakolta Oleszja.

– Dehogynem! – hazudta Dariosz, és lázasan kutatott az elméjében, hogy összekaparjon valami értelmes kérdést, de rájött, hogy ez nem nagyon fog menni, mert már azt is elfelejtette, ami napközben hangzott el erről a számára sokadrangú témáról. Szerencsére a lány enélkül is összefoglalta a lényeget, és végül kijelentette:

– Tehát most az a legfontosabb, hogy megtudhassuk, nagyjából mennyi ideig volt látható az Égi Jel azon a bizonyos öt évvel ezelőtti napon.

– Miért olyan fontos ez? – kérdezte Dariosz.

– Mert ha az a válasz, hogy sokáig, akkor tényleg kizárhatjuk, hogy a francia élve úszta meg a landolást – felelte a lány.

– Mennyi az a sokáig?

– Légkörfüggő, de azt mondanám, hogy nagyjából száz-százhúsz másodperc. Ennyit még kibír a borítás hőpajzsa, de utána lényegében élve megsül, aki az űrliftben tartózkodik.

A kormányzó megborzongott.

– Elképesztően béna rendszereitek vannak – jegyezte meg nagy sokára. – Azt hinné az ember, hogy a ti korotokban már mindenre gondolnak a tudósaitok és a mérnökeitek, aztán tessék! A nyomorult bányászotokból francia pirítós lett a nagy űrkaland végére. Borzalmas halál lehetett. Hogy fordulhat ilyen elő egyáltalán?

– Hát nem érted? Ilyesmi sehogy sem fordulhat elő! – védte a mundér becsületét Oleszja. – Mint ahogy az sem, hogy eltévedünk az űrben, meg az sem, hogy a hibernációs inkubátorok nagy része bedöglik, aztán pedig minden landoló egységünkből egyszerre fogy ki az üzemanyag, és még hosszan sorolhatnám. Mindenesetre eddig azt hittem, tudatában vagy, hogy ezek mind megrendezett események voltak.

– De akkor hol van a francia fickó, és hol van az a Maxim, vagy kicsoda? Mi értelme volt őket bevonni a Tervbe, ha csak annyi volt a szerepük, hogy nyomtalanul eltűnjenek, vagy esetleg szörnyű kínhalált haljanak?

– Épp ezt magyaráztuk neked Szubotájjal, de nem igazán voltál rá fogékony.

– Most is azt mondom, amit korábban. Attól, hogy az ideutazásotok megrendezett esemény volt, még csúszhattak be hibák. Szerintem a francia bányász elveszítése is egy ilyen fiaskó. Bele kéne már nyugodnotok. Létezhetetlen, hogy egy fél évtizeden keresztül tudjon bujkálni Evilágon egy néger férfi, és soha, még csak egy árva mendemonda sem kap szárnyra a jól megtermett fekete emberről.

– Mi belenyugodnánk, de vannak bizonyos nemzetközi egyezmények, amelyek értelmében nem hagyhatunk fel a keresésével mindaddig, amíg bizonyítékot nem találunk arra nézvést, hogy már nincs az élők sorában. Épp ezért lenne fontos beszélnünk egy olyan szemtanúval, aki el tudná mesélni, hogy nagyjából meddig tartott az a jelenség, amit ezen a szigeten Égi Jelnek neveznek. Ha sokáig, akkor biztosan tudhatjuk, hogy a francia nem élhette túl a landolást. Onnantól kezdve pedig megszűnik az a kötelezettségünk, hogy keressük.

– Csakhogy ezen a szigeten nem él egyetlen olyan szemtanú sem, aki tudná, hogy mi az a perc vagy másodperc – mutatott rá Dariosz.

– De talán a maga tempójában csak el tud számolni addig, amíg az Égi Jelet látta, nem igaz? – erősködött Oleszja. – És a nyelvtudásunk hiányára se térj ki, mert van egy pár androidunk, akik segíthetnek a tolmácsolásban.

– Hogy micsoda? Van egy pár androidunk? – kapta fel a fejét a kormányzó, aztán lemondóan hozzátette: – Nekem az az érzésem, hogy inkább mi vagyunk az övéik, nem pedig fordítva.

– Most ne filozofálgassunk, inkább adj néhány tippet, hogy kiket kérdezhetnénk meg. Zsatar főpap például látogatta annak idején ezeket az arénai eseményeket? Nekem ő az első számú jelöltem. Mégiscsak egy vallási vezetőről beszélünk. Ki másnak jelenthetett fontos és döbbenetes jelenséget az Égi Jel, ha nem neki?

A kormányzó értetlenül csóválta a fejét:

– Miért kéne efféle főemberek körére szűkítenetek a keresést? Az Égi Jel nem csak a Régi Arénából volt látható. Bármilyen közembert megkérdezhettek a szigeten, akár a legkisebb tanyán is, pont ugyanannyi esélyetek lesz, mint a főpapnál… De mondok jobbat! Nem jutott még eszetekbe, hogy Nihuc vezérezredest interjúvoljátok meg?

Oleszja arcát hirtelen elfutotta a szégyen pírja. Tényleg! Nihuc vezérezredes! Hát hogy a fenébe nem jutott egyiküknek sem eszébe ez a rendkívül kézenfekvő megoldás? Hiszen a metamorf, aki felvette a testőrparancsnok alakját, egyúttal megörökölte az emlékeinek adatbázisát is. Ráadásul ha van valaki, aki nemhogy másodpercre, de akár tizedmásodpercre pontos adatokkal szolgálhat az Égi Jel időtartamáról, akkor az mindenképpen egy android! Nihuccal valóban nyert ügyük lehet, és nem kell a sziget lakosságának körében kérdezősködniük, tolmács segítségével kínlódniuk, amíg a derék helyi polgárok az emlékeikben kutakodnak, és kicsit sem egzakt módon számolgatnak. A sikerhez mindössze annyi kell, hogy kiderüljön, a testőrparancsnok, mármint a hajdani ember, fedőnevén a Pépes Arcú volt olyan kedves anno, és felnézett az égre a napfogyatkozás idején.

A kormányzó is látta, hogy Oleszja egy időre némán belemerült a szégyenérzetbe, és mivel már nagyon fáradtnak érezte magát a kimerítő nap után, hát most nem volt a kegyelmesnek ismert Dariosz. Olyannyira nem, hogy néhány mondattal még lejjebb szándékozott taszítani a lányt a pironkodás örvényében, hátha akkor még hosszabban elhallgat:

– Most már nemcsak a rendszereitek, hanem ti sem tetszetek nekem – szólt csöndesen, de azért kellően provokatívan. – Annak idején magatok is láttátok, hogy a francia fickó bajban van az űrliftben, ám nemhogy semmit sem tettetek a megmentése érdekében, de még csak azt sem figyeltétek meg, hogy mennyi ideig húzza azt a vörösen izzó csíkot a légtérben. És miért nem? Mert csupán egy hadifogoly volt? Egy feláldozható bányász? Nem pedig bajtárs? Csak most, öt év után kezdtetek izgulni a sorsát illetően. De annyira azért nem izgultatok, hogy tüzetesebben átvizsgáljátok az űrlift maradványait a tenger fenekén. Inkább gyorsan hazarepültetek, hogy engem abajgassatok mindenféle kérdésekkel. Amelyek közül az volt a legviccesebb, hogy vajon felvehette-e a szegény ébenfekete négert egy arra járó hajó a tengeren…

Oleszja arca immár nem a szégyentől, hanem a megbántottságtól volt tűzpiros.

– Na, idefigyelj! – kezdte a mondandóját, de nem felcsattanva, hanem inkább fojtott indulattal eltöltve. – Sok mindent rám borítottál most, de nem maradok adósod, megfelelek mindenre. Kezdjük is mindjárt az elején, a balul elsült landolásnál… Szerinted azokban a percekben az volt minden gondunk, hogy stopperórával a kezünkben azt méregessük, mennyi ideig vöröslik a meghibásodott űrlift egy ismeretlen bolygó légterébe érve? Hát nem. Képzeld, a saját űrjárműveink hasonló meghibásodásával voltunk elfoglalva.

A lány sóhajtott egyet, mert még öt év után is nehezen volt elviselhető számára ezen emlék felidézése.

– Tudod, olyasféle rémületet addig a napig még soha nem éreztem. Pedig elhiheted, volt már részem előtte igen komoly bevetésekben. De ez mégis más volt… Amikor arról sincs fogalmad, hogy egyáltalán melyik pontján vagy az Univerzumnak, és közben egy ismeretlen bolygóra készülsz lezuhanni, eszköz meg lényegében nem áll a rendelkezésedre, amivel ezt el tudnád kerülni, az semmivel össze nem hasonlítható érzés. Szavak sincsenek rá, mert a hideglelős, csontig hatoló pánik nem írja le azt, amit kénytelen vagy átélni, mindvégig abban a hiszemben, hogy ez lesz az utolsó történés a nyomorult életed végén.

Oleszja most már az ágy szélén ült, és sápadtan révedt a múltba, de aztán erőt vett magán, és folytatta:

– Azt meg egyenesen vissza kell utasítanom, hogy a Zvezda életben maradt legénysége a nemzetiségük, a státuszuk, vagy akár a bőrszínük alapján osztályozta volna a megmentendő embereket – sorolta szelíden, de határozottan. – Ha ezt állítod, akkor nemcsak velem vagy igazságtalan, de Szubotájjal és Maximmal is. Számunkra egyformán fontos volt minden emberi élet megmentése. És nemcsak azért, mert ezt írta elő a szolgálati szabályzat, hanem legfőképp azért, mert ezt írja elő az elemi tisztesség. A franciát azért osztottuk be az űrliftbe, mert az evakuálás előtti utolsó pillanatokban szedtük ki a hibernációs kabinból, így még nem volt olyan állapotban, hogy könnyedén elviselhesse a vezérsugár mentén végrehajtott spirális leereszkedést, bármelyik űrsiklóban. Egyértelmű volt, hogy az lesz a legjobb, ha őt a függőlegesen közlekedő űrliftben bocsátjuk le a felszínre. Tehát a legnagyobb jóindulattal voltunk iránta, pedig kótyagos fejjel ő maga is nekünk szegezte ezt a rasszista vádat, de Maxim a rá jellemző határozottsággal rögtön leszerelte. Nagyon jó érzéke volt hozzá, hogy vészhelyzetben a lehető leghatékonyabb hangütéssel tudja motiválni a bajtársait, és másokat is, ebben egészen utánozhatatlan volt… Soha nem fogom tudni megszokni és elfogadni, hogy ő már nincs velünk.

A lány érezte, hogy bepárásodik a szeme, és e percben nagyon örült, hogy a mögötte fekvő Dariosz ezt nem láthatja.

– Az űrlift maradványait pedig tüzetesen megvizsgáltuk, amennyire csak tudtuk – szögezte le. – Neked persze fogalmad sincs a Golub működéséről, ezért azt hiszed, a vadászgép afféle sétaűrhajó, vagy turistajármű, amiből csak úgy ki lehet szállni, aztán meg lazán visszaülni bele a tenger fenekén. Na ja, és közben elárasztjuk vízzel, ugye? Zseniális ötlet.

Hosszú percek óta most először érezte úgy a lány, hogy képes bármiféle indulat vagy neheztelés nélkül beszélni Darioszhoz, és már a régi emlékek sem nyomasztották annyira. Ezért megpróbált visszatalálni a korábbi hangnemhez, és már egészen barátságos tónusban fejtette ki:

– Végül pedig arról mondanék pár szót, hogy vajon mennyire életszerűtlen, miszerint Tiagót felvette egy hajó a landolása után… Nos, Szubotájjal nem tudtuk perdöntően megállapítani, hogy az űrliftnek mikor nyílt ki az ejtőernyője. Pedig még a Golub drónját is beküldtük a vízinövényekkel benőtt kabinba… De hogy az ejtőernyők valamikor kinyíltak, az biztos. És mielőtt rákérdeznél, igen, igen, ennek már akkor meg kellett volna történnie, amikor a fedélzeti rendszer érzékelte a problémát, nem pedig vörös ívet húzva zuhanni a légtérben. Csak hát, ami azon a bizonyos elátkozott napon el tudott romlani, az el is romlott… De ami a lényeg: ezek az ejtőernyők a jó láthatóság kedvéért piros-fehér csíkosak, és a három paplanernyő egyenként kilencszáz négyzetméter felületű. Egy ilyen jelenséget azért már észre lehet venni egy arra elhaladó hajó fedélzetéről, főleg meg az árbóckosarából… Szóval, még mindig azt gondolod, hogy teljességgel valószerűtlen, amit mi Szubotájjal nem voltunk hajlandóak kizárni az eshetőségek közül? – fordult hátra Oleszja, de már nem kaphatott választ.

Dariosz békésen aludt, és nem lehetett tudni, hogy mióta.