Osmosis – 340. fejezet

Bár még nem alkonyodott, de eléggé későre járt, amikor Mario visszaérkezett az Orgil-birtokra. Maga is meglepődött, mennyire eltelt az idő, ám aztán rájött, hogy nincs ezen mit csodálni, hiszen az út nagyobbik részén legfeljebb ügetett, néha meg csak poroszkált a derék paripa, amíg ő a gondolataiba merülve üldögélt a hátán.

A villát meglátva az olasz fiúnak most ismerős melegség járta át a szívét, mert eszébe jutott, hogy ha ilyen késő van, akkor Emmáék is visszaértek már a szokásos körútjukról. Alig várta, hogy a kusza gondolatai elől a lány karjaiba menekülhessen, csakhogy nem találta a kedvesét a közös lakosztályukban.

Ennél is kellemetlenebbül érintette, hogy hosszas keresgélés után egy olyan helyiségben bukkant Emmára, ahol éppen kettesben voltak Zurabbal, és láthatóan elég jól mulattak mindaddig, amíg ő rájuk nem nyitotta az ajtót.

Mario nyelt egy nagyot, és megpróbált jó képet vágni a dologhoz, vagy legalábbis közömböset, de pontosan látta a másik kettő arcán, hogy ez nem sikerült. Olyannyira nem, hogy Emma még véletlenül sem a szokásos túláradó örömmel szaladt elé, hanem furcsán villogó tekintettel. Aztán karon fogta, és szinte kivonszolta a helyiségből, az ajtót meg gyakorlatilag becsapta maguk után.

– Na, gyere csak vélem, drága szerelmem! – húzta a lépcső felé, és az olasz fiú riadtan állapította meg, hogy Emma ezt a két utóbbi szót még soha nem ejtette ki ilyen barátságtalan hangsúllyal, már-már fenyegetően.

– Hová megyünk? – adta a hülyét Mario.

A lány ekkor megtorpant, és lassan hátrafordult:
– Na, mit gondúsz, hogy hova? Há mi van odafenn a emeleten? Tán csak nem a mink szobánk?

A „Sebezhetetlen” megadta magát a sorsának, és sebzett lélekkel, borongós hangulatban, rosszat sejtve tűrte, hogy a kedvese felcibálja a lépcsőn, utána pedig – már a lakosztályuk magányában – lekapja a tíz körméről.

– Magadnál vagyol te, drága szerelmem? – kezdte nagy hangon a számonkérést Emma. – Még az haggyán, amikó úgy féltékenykedel, hogy csak kettesbe vagyunk. De hogy mán Zurab előtt is vágod a pofákat, az mindennek a teteje! Há mi lel tégedet? Tán asziszed, hogy megcsallak? Úgy láttad, hogy széjjelrebbentünk, mikó benyitottá? Mer valami titkos dógot csinyátunk? Teszerinted mi vót ott, míg nem gyüttél be? Zurab a sejhajomat tapogatta? Vagy a mellyemet?

– Addig élne – morogta az olasz fiú, de olyan haragosan, hogy még a foga is összecsikordult, mert eme szavak hallatán kezdett felhorgadni benne az indulat.

– Még nem fejeztem be! – ripakodott rá a lány. – Merhogy pont azt akartam mondani, hogy ha Zurab ilyeket csinyána, akkó én vónák az első, akinek ez kicsit se teccene, oszt akkora taslit osztanák ki néki, hogy a szeme kiesne!

Ez a fantáziakép már valamivel elfogadhatóbb volt Mario számára, épp ezért nem is szólt semmit. Úgy vélte, jobb lesz, ha hagyja, hogy a kedvese kitombolja magát, már csak azért is, mert ez ügyben láthatóan nem kellett félteni a lányt, máris továbbfűzte a monológot:

– Nem megmontam idejébe, hogy mi vót ezzel a Zurabbal? Semmi! A büdös nagy semmi! Gyerekkori pajtásom! Oszt akkó ezt kell csinyáni? Mér nem bírod mán felfogni, hogy sose vót köztünk semmi, meg nem is lesz köztünk soha semmi? Te mit szóná hozzá, ha ugyanígy bánnák veled, mint ahogy te csinyálod? Mongyuk előkerűne a gyerekkori pajtásod, én meg folyton pofákat vágnák, mikó beszégettek!

Az az igazság, hogy bár Emma még folytatta egy darabig a példálózást, de már egyetlen szava sem jutott el a címzetthez. Mario szinte pillanatok alatt visszakerült egy korábbi állapotba, mármint olyan értelemben, hogy iszonyatosan koncentrálva próbált felidézni az emlékei között bármiféle gyerekkori pajtást, de nem sikerült neki. És ez pont ugyanolyan ijesztő volt számára, mint amikor kicsivel korábban rémülten konstatálta, hogy már nem emlékszik az anyukája nevére.

Lerogyott az ágyra, előrehajolt, a két könyökét a térdeire támasztotta, az ujjait meg a halántékához illesztette, így próbált egyre kétségbeesettebben kutakodni az elméjében gyerekkori pajtások után, de hiába. Mindössze egyetlen alak jelent meg a lelki szemei előtt, egy idétlen középkori ruhába öltözött lovászfiú, aki valamiféle ködös helyszínen, talán egy istállóban mórikálta magát, és saját magának fütyülve járt el egy nagyon béna táncot.

Ezt a mutatványt Mario most is, ki tudja, hány év után visszaidézve is nevetségesnek találta, és legszívesebben felkacagott volna az elméjében lejátszódó produkció nyomán, ha közben nem próbált volna minden erejével arra koncentrálni, hogy megfejtse, ki a bánat ez a szerencsétlen kissrác. Voltaképpen miért van rajta ez a tök béna középkori ruha? Vajon ez a jelenet valamelyik iskolai farsangon játszódott le? De akkor mi ez az istállóra emlékeztető miliő? A hajdani iskolájának még csak a közelében sem volt semmiféle istálló!

Igen. Most már tisztán látta a háttérben a lovak fejét, meg a szénabálákat, sőt még a szagokat is fel tudta idézni, amiket akkor érzett, amikor ez a szerencsétlen, nagyjából tízéves kisgyerek táncikált előtte, tök bénán, saját magának fütyülve, hogy azért legyen némi zenei aláfestés is a csudás produkcióhoz…

Szerencsétlen kisgyerek? – döbbent meg a saját gondolata nyomán Mario. – De hiszen akkoriban én is kisgyerek voltam! Máskülönben hogy is találkozhattam volna ezzel a… ezzel a…?

És akkor beugrott neki.

Gonagó.

Így hívták a kissrácot. Gonagó.

Hát, mit lehet mondani? Nem egy tipikus olasz név. Nem Giovanni, nem Giuseppe, nem Giorgio, nem Gianluca. Hanem Gonagó.

Na persze, lehetett bevándorló szülők gyereke is, a név ezt mindenképpen indokolja… de akkor mitől volt fehér bőrű és világosbarna hajú…?

– Mi lel má megin, te Mario? – hallott valami furcsán szelíd hangot egészen közelről. – Elaluttá, édes kincsem?

Emma ült le mellé az ágyra, és még azt a csinos kicsi karját is a vállára tette. Hej, mennyire szereti ezt a lányt! Bárcsak halvány fogalma lenne ennek az édes kis gyönyörűségnek, hogy ő mennyire imádja minden mozdulatát, minden megnyilvánulását, az egész létezését, és igen, még a korholó szavait is!

Kinyitotta a szemét, és odafordult a kedveshez:

– Nagyon szeretlek téged – jelentette ki nagyon határozottan, és számára is furcsa volt, hogy annyi melegség költözött a hangjába ezen három szó erejéig, mintha az egész világegyetemet akarta volna betölteni a szeretet egyre táguló és fokozhatatlan nagyszerűségével.

– Én is tégedet – suttogta Emma –, te idétlen barom.

Az utóbbi három szó nem sokat tett hozzá a pillanat meghittségéhez, de Mario azért még küzdött:

– Nekem nincs senkim Evilágon, csak te.

Emma alig észrevehetően elhúzta a száját, de szerencsére továbbra is azon a szerelmes hangon suttogott, amit az olasz fiú annyira imádott:
– Nekem tán van? Hát nincsen, te tulok. Nekem is csak te vagy. De te nekem elég vagy, és ha mostan elszaladnál innet, és sosenem látnálak többé, akkó örökre szomorú lennék.

Mario úgy értékelte, hogy ez vallomásnak pont elég. Magához vonta a lányt, szorosan átölelte, forrón megcsókolta, és amikor hanyatt dőltek az ágyra, már nyilvánvaló volt, hogy mindketten ugyanazt akarják.

Hogy a továbbiakban mi történt, azt lehetetlen kitalálni.