Osmosis – 333. fejezet

– De a legfontosabb lélekvándor maga a kormányzó úr – ért a felsorolás végére Zsatar főpap a templom tövében. – Legalábbis szerintem. Tehát ne úgy vegyétek, amit most mondok, hogy ezt maga az Isten érzékeltette velem, mert én úgy vélem, hogy Isten nem tesz különbséget a segítői között. Neki biztosan egyformán fontos mindegyik lélekvándor. De mi Osmosis polgárai vagyunk, ezért gondolom azt, hogy számunkra a legfontosabb maga a kormányzónk kell legyen.

A főpap a továbbiakban felidézett egy fél évtizeddel korábbi eseményt is:

– Emlékezzetek csak vissza, mi történt öt éve az arénában. Még a régiben. Talán akad is köztetek olyan, aki ott volt azon a bizonyos napon. Dariosz, a bajnok váratlanul vereséget szenvedett. Mindenki azt hitte, hogy meghalt. Aztán egyszer csak elsötétült az ég, és Isten jelet küldött nekünk…

– Így volt! Én ott voltam! – hangzott fel a hátsó sorokból egy karcos, rekedt hang, de több fiatal arcán az látszott, hogy ez a történet számukra az újdonság erejével hat.

– Bizony, hajlamosak vagyunk megfeledkezni az efféle eseményekről – folytatta Zsatar. – Telnek az évek, csörgedezik tovább az életünk, mint a kis patak a maga medrében, mi pedig hagyjuk a feledés homályába merülni a fontos történeteinket, és egy idő után már nem is tulajdonítunk nekik jelentőséget. Pedig azon a napon az Isten égi jelet küldött nekünk. És az Égi Jel úgy metszette át a sötét eget a maga vérvörös vonalával, mint valami izzó mutatóujj. Isten megmutatta, hogy nem hagyta magára az ő kedves lélekvándorát, és Dariosz hamarosan visszatért az aréna porondjára, majd újra győzedelmeskedett!

Néhány idősebb polgár arcán értetlenkedés tükröződött, mert ők jól emlékeztek arra, hogy akkoriban pont az egyház tiltakozott leginkább az ellen, hogy Darioszt bárki is az istenek küldötteként emlegesse. Ezen értetlen polgárok között volt a borvirágos orrú kocsmáros is, aki már az imént is bátorkodott megfogalmazni a maga sajátságos kritikáját. Ám most ilyesmire nem került sor, mert Zsatar ezúttal sem szándékozott megkerülni a témát.

– Magam is abba a hibába estem, hogy nem tulajdonítottam jelentőséget a dolognak – ismerte el a főpap. – Vagy inkább nem akartam jelentőséget tulajdonítani neki. Ma már azt gondolom, hogy részemről ez nem is hiba volt, hanem sokkal inkább bűn, hiszen már akkor is én voltam az egyház feje. Tudnom kellett volna, hogy mi történik. Látnom kellett volna, hogy az Égi Jel egy fontos üzenet. De vak voltam és tudatlan. No meg kevély és pökhendi is. Talán a saját hatalmamat és népszerűségemet féltettem a bajnok nimbuszától. Ám Isten megtanította nekem az égi országában, hogy a kevélység helyett sokkal üdvösebb a szerénység.

Zsatar most váratlanul térdre borult a kövezeten, és fennen szóval bocsánatot kért az egy igaz Istentől a korábbi vétkeiért, továbbá hálát adott neki, amiért meggyógyította, majd hosszan fogadkozott, hogy a hátralévő életét Isten igazságának hirdetőjeként fogja eltölteni.

Ezen a ponton egy apró emberke oldalgott ki a tömegből, és elindult Osmosis nyugati kijárata felé. Kacska kis lábait igencsak szedve a Monostorba igyekezett, hogy jelentést tegyen a feletteseinek mindarról, amit a templomkertben tapasztalt. Elvégre a Napnál is világosabb, hogy Zsatar főpap meghibbant! Előadást tart a pórnépnek, mint valami mutatványos? Megtagadja Osmosis isteneit? A kövezeten kúszik-mászik? Hát hová vezet ez?

A főtemplom gondnoka volt ez a túlbuzgó személy, mellékfoglalkozását tekintve önkéntes borkóstoló. Az elmúlt időszak valamennyi fontos eseményét sikerült részegen hortyogva átaludnia, így nem volt tudatában, hogy amit szenzációként akar tálalni a Monostorban, az ott már kicsit sem lesz újdonság. Őt csak a várható jutalom hajtotta, no meg persze a felháborodás is, mert véleménye szerint az egyház fejének legújabban tapasztalható magatartása botrányos és elítélendő. Ájtatoskodó önostorozás? Az Égi Jel dicsőítése? Hát ilyet Evilág még nem látott!

Ez a bizonyos Égi Jel volt az, amely a templomtól nem messze, a Kormányzói Hivatalban is terítékre került. Oleszja ugyanis épp arról faggatta a korábbi bajnokot, hogy mennyi ideig volt látható az égen az a bizonyos vörösen izzó csík.

– Fogalmam sincs – vágta rá Dariosz, és látszott rajta, hogy unja már a meddő kérdezősködést. – Én akkor tértem vissza az aréna porondjára, amikor már nyoma sem volt semmiféle Égi Jelnek, és a napfogyatkozás is véget ért. Nekem is csak úgy mesélték később, hogy mi történt. Miért nem kerestek olyasvalakit, aki velem ellentétben tényleg a szemtanúja volt ennek a jelenségnek?

– Nem igazán ismerünk más, szóba jöhető szemtanút – mutatott rá Oleszja –, és a meori nyelvet sem beszéli egyikünk sem.

Szubotáj komoly empátiáról tett tanúbizonyságot, amikor átmenetileg felfüggesztette a kormányzó faggatását. Mármint ami az űrlift témakörére vonatkozott. Viszont megérdeklődte tőle, hogy mi a délutáni programja.

– Hamarosan indulok a katonai temetőbe – közölte Dariosz. – Ma lesz azoknak a testőröknek a búcsúztatása, akik az életüket áldozták a védelmemben azon a tragikus napon, a szurdokban. Gondolom, ti is belátjátok, hogy óriási tiszteletlenség volna a részemről, ha elkésnék a gyászszertartásról. Arról nem is beszélve, hogy természetesen én fogom átadni a posztumusz kitüntetéseket a hátrahagyott szülőknek, feleségeknek.

– Ezt természetesen megértjük, hiszen magunk is katonák volnánk – bólintott a tatár. – Sőt, ha hamarabb szólsz, még egy kis látványossággal is tudtunk volna szolgálni.

– Miféle látványossággal?

– A te idődben is voltak már légi parádék meg tisztelgő repülések, vagy tévednék?

– Olyasmire gondolsz, amikor a repülőgépek mindenféle színes csíkokat húzgálnak az égen?

– Akár – bólintott Szubotáj.

A kormányzó néhány másodperc erejéig elgondolkodott, majd így szólt:
– Szerintem ezt most ne erőltessük. Már idő sincs rendesen megszervezni a dolgot. Arról nem is beszélve, hogy nekem már a következő programmal is tele van a fejem. Kora este részt veszek a saját vezérkarom és a Neridea Ezred parancsnokainak egyesített ülésén. Természetesen a küszöbön álló invázió lesz a téma. Ott is nagyon észnél kell lennem, mert rengeteg katona élete múlik rajta, hogy sikerül-e mindenkivel megértetnem és elfogadtatnom a haditervemet. Beláthatjátok, hogy a ma még biztosan életben lévő sok ezernyi meori katona sorsa nagyságrendekkel jobban foglalkoztat most, mint egy olyan francia zsoldosé, akiről öt éve nem tudja egyikőtök sem, hogy egyáltalán túlélte-e a landolást.

– Természetesen belátjuk, és nem is szeretnénk tovább feltartani téged – biztosította a sziget első emberét Oleszja. – Esetleg ha estére nem leszel túl kimerült, és lesz még kedved beszélgetni, akkor szívesen elmesélek neked mindent, amit az űrliftről tudni lehet.

Dariosz fürkészte egy darabig a lány arcát, próbálván felfedezni valamiféle egyéb szándékot is az ismeretterjesztésen túl, de ez nem sikerült neki. Sem Oleszja tekintete, sem a mimikája nem tükrözött ilyesmit.

Miután a kormányzó sietve elhagyta a hivatalát, a két pilóta lement a Palota kertjébe egy kis privát sétára. Néhány mondat erejéig még boncolgatták az űrlift ügyét, de mivel a nyomozásuk láthatóan megrekedt, Szubotáj más témára terelte a szót:

– Mondd csak, mi van most köztetek? – tapogatózott a szőke lánynál, aki visszakérdezett:

– Mármint köztem és Dariosz között?

– Persze, hogy közted és Dariosz között! Naná, majd közted és Baskír között…

– Igazából semmi különös – vonta meg a vállát Oleszja. – Beszélgetünk, ismerkedünk, néha szeretetteljesen megöleljük egymást…

Szubotáj gyanakodva méregette a mellette sétáló lányt:
– Biztos, hogy jól értetted a kérdésemet, és most nem magadról meg Baskírról beszélsz, galambocskám?

Oleszja felnevetett:
– Még sosem feküdtem közös ágyban Baskírral összebújva, és nem is tervezek ilyesmit.

A tatár sürgős fejvakarászásba kezdett:
– Te, figyelj, nagyon jól tudod, hogy én teljesen hülye vagyok az efféle dolgokhoz… de ez az izé…, ez az összebújás voltaképpen micsoda? Ezt nevezik előjátéknak?

– Én inkább úgy mondanám, hogy ez az előjáték előjátéka – felelte elgondolkodva Oleszja. – Nézd, nem rohanunk sehova. Aminek meg kell történnie, az majd úgyis megtörténik egyszer. És jómagam például nagyon nem szeretném, ha ez úgy történne meg, hogy előtte mindketten alaposan felöntöttünk a garatra.

– Ez valami szabály, hogy a szerelmeskedés előtt csak vizet szabad inni? – értetlenkedett továbbra is az aszexuális tatár.

– A mi vízpróbánk már megvolt – közölte sejtelmes mosollyal a lány. – És meg kell mondjam, a közös fürdésünk volt az egyik legerotikusabb élmény az eddigi életemben.

– Hmm… Vízpróba, közös fürdés… Még mindig biztos vagy benne, hogy nem Baskírról beszélsz? – tudakolta Szubotáj, de már ő is vigyorgott.

Oleszja viszont nagyon jellegzetesen mulatott a társa szavain. Olyasféle nevetés volt ez, amikor az embert tulajdonképpen viszolygással tölti el a beszélgetőtársa felvetése, és emiatt megpróbálja visszatartani a fel-feltörő kacagást, mégis muszáj vihogni rajta, mert igazából nagyon vicces.

– Én nagyon tisztelem az öreg Tanítót, de soha nem szeretnék vele egy és ugyanazon dézsában tartózkodni, pláne nem anyaszült meztelenül – szögezte le végül Oleszja, a könnyeit törölgetve. – Viszont te tényleg nagyon hülye vagy a szexhez, Szubotáj. Ha rád lenne bízva, hogy csinálj nekem kedvet a szeretkezéshez, például izgató vizuális életképek felvillantásával, hát biztosan érintetlen maradnék az egész hátralévő életemben.

A tatár elgondolkodva lépkedett a lugas ösvényein, kezeit a háta mögött összekulcsolva, aztán egyszer csak megtorpant, és kibökte:
– Végül is nekem mindegy, csak legyél boldog, galambocskám. Bízom benne, hogy az leszel ebben a furcsa világban. Hallgass a szívedre, amikor kell, ha meg az eszedre kell, hát akkor hallgass arra. Vagy te olyan okos nő, hogy tudd, mikor mire kell hallgatni. De bárhogy is lesz, én mindig téged foglak a legjobban szeretni, az Univerzum összes bolygóján.

Oleszja odaállt a tatár elé, a szemébe nézett, és így szólt:
– Tudod, engem már az is boldoggá tesz, ha Dariosz közelében lehetek. Biztosan tudom, hogy ilyen szerelmet még soha nem éreztem egész életemben. De mindez semmit sem érne, ha nem tudnám megosztani a gondolataimat és az érzéseimet a legjobb barátommal. Amióta újra megtaláltuk egymást, mindennap hálát adok a sorsnak, hogy te itt vagy nekem.

Azzal odalépett a társához, és forrón átölelte.

Szubotáj hosszasan bámult egy színpompás rózsabokrot a lány vállára borulva, majd pajkosan megszólalt:
– Ez már az előjáték előjátéka?

Oleszja vállát újra elkezdte rázni az elfojtott röhögés:
– Most már tény, hogy te vagy a legnagyobb aszexuális suttyó egész Evilágon.