Osmosis – 332. fejezet

Nihuc vezérezredes és Stribek már órák óta a kikötőben tartózkodtak, és a Vámház árkádjai alól lesték a forgalmat. A frissen kinevezett országbíró derűs nyugalommal tekintett a délután elé, a lebujtulajdonos viszont az idő múlásával egyre idegesebb lett.

– Nem biztos, hogy még ma el tudjuk kapni, nagyuram – sóhajtozott Stribek. – Nem mindennap portyázik erre.

– Nem kell türelmetlenkedned, ráérünk – nyugtatta meg Nihuc. – Különben is, valami azt súgja nekem, hogy szerencsével fogunk járni.

Később Stribekre is átragadt az optimizmus, főleg, amikor azt látta, hogy egy frissen befutott hajóhoz egy csapatnyi gyerek rohan oda, hogy néhány fillérért cserébe segítsen a könnyebb áruk kirakodásában.

– Lehet, hogy tényleg szerencsénk lesz, nagyuram. Az a rohadék pont az ilyen hajók körül szokott sertepertélni, hogy becserkéssze az áldozatát.

– Hát akkor készüljünk – bólintott a vezérezredes. – Mit lehet még tudni erről a fickóról?

– A neve Csuva. Sajnos nincs semmilyen különös ismertetőjele. Úgy fest, mint bármelyik úriember, jól öltözött, rendezett külsejű, pont az a fajta, akinek a megjelenése nem okoz feltűnést sem a kikötőben, sem a belváros nagyobb terein. A modora behízelgő, és eléggé becsületes képe van, pont ezért tudja elkábítani az áldozatait.

– Mondjuk olyasmi, mint az a sötétkék zakós, aki ott közeleg? – tippelt Nihuc, mire Stribek hangja egy időre fennakadt. De aztán annál izgatottabban közölte:
– Ő az! Minden istenekre, ő az, Csuva! Hát csakugyan szerencsés napunk van, nagyuram!

– Rendben – bólintott a vezérezredes. – Te most maradj itt. Majd később üzenek érted.

Eme felszólítást fölösleges volt megereszteni, hiszen Stribeknek esze ágában sem volt részt venni az akcióban, vagy akár a nyílt téren együtt mutatkozni a testőrparancsnokkal. Továbbra is az árkád alatt megbújva figyelte a fejleményeket.

Nihuc közben megkerült egy hatalmas bálahegyet, és amögül leskelődve figyelte, hogy mi történik. Ebből a pozícióból hátulról látta a Csuva nevű egyént, és ez mindenben megfelelt az elképzeléseinek.

A kék zakós gyanúsított is ugyanezt művelte, mármint leskelődött, kémlelődött, csakhogy az ő vizsgálatának tárgyát a csapatnyi gyerek képezte. Hosszan mustrálta őket, de úgy látszott, nem elégedett a „felhozatallal”. Már éppen odébbállni készült, igen lemondó arckifejezéssel, amikor még utoljára visszafordult, ám ekkor megtorpant. A hajópallón felbukkant egy hirtelenszőke, szeplős, kissé lányos arcú kisfiú, vállán valami összetekert szövettel, és Csuva többé nem volt képes levenni róla a tekintetét. Közelebb sétált a hajóhoz, és a következő fordulónál leszólította a fiút:

– Hallod-e, téged hogy hívnak?

– Pasaku vagyok, uram – vágta rá a meglepett gyerek.

– Na, csak hogy megtaláltalak, Pasaku! – sóhajtott fel az idegen. – Engem küldtek érted a szüleid. Haza kell jönnöd velem, de azonnal. Történt egy kis baj otthon.

– Miféle baj, uram? – tátotta el a száját riadtan a fiú.

– Csak gyere, tedd le azt a szövetet, majd útközben elmesélem – bizonygatta a kék zakós, ám ebben a pillanatban érces hang harsant fel a háta mögött:

– Üdv, Csuva!

A köszöntéssel egy időben Nihuc úgy kapta el a nyakát a delikvensnek, hogy az lényegében mozdulni sem bírt, lemerevedve várta a fejleményeket.

– Szóval téged küldtek a szülei – jegyezte meg a vezérezredes. – Biztos, hogy nem hazudsz, te Csuva?

– Dehogy hazudok, nagyuram! – bizonygatta a kék zakós.

– Hát akkor nincsen semmi baj – mosolygott biztatóan Nihuc. – Most szépen felkeressük ennek a gyereknek a szüleit, és ők majd igazolják, hogy ismernek téged. Bizonyára nagyon örvendenek majd a viszontlátásnak.

Csuva, amint engedett a szorítás a nyakán, megpróbált elszaladni, de Nihuc valami miatt számított erre a fejleményre, ezért utánanyúlt a delikvensnek, elkapta a karját, és visszarántotta. Ahogy maga elé állította, kissé begorombult, és alaposan megtekerte a férfi bal fülét.

– A következő gyanús mozdulatnál repülni fog a füled – tette közzé a jövőre vonatkozó elképzeléseit a vezérezredes, aztán rászólt a még mindig tátott szájjal, lemerevedve álldogáló gyerekre:
– Senki se mondta még neked, hogy idegenekkel ne állj szóba? Na, hordd el innen az irhádat, és máskor jobban vigyázz magadra!

– Segítség! – jajdult fel ekkor Csuva, mire a metamorf egy különleges fogást alkalmazott a nyakán, és többé a szavát sem lehetett hallani. Tágra nyílt szemmel bámult ki a fejéből, és tehetetlenül hallgatta foglyul ejtője szózatát:

– Milyen kishitű ember vagy te, Csuva! Mit kiabálsz segítségért? Tán nem bízol benne, hogy egyedül is elbánok veled? Pedig így van, nem kell nekem semmiféle segítség. Na de gond egy szál se, nemsokára teszek róla, hogy belásd, rosszul ítéltél meg engem.

Nihuc intésére ekkor kikanyarodott a Vámház árkádjai alól egy kétlovas kocsi, és hamarosan lefékezett mellettük. A metamorf gyakorlatilag a hóna alá kapta a kék zakós embert, és beszállt a fülkébe. Ott leültette a gyanúsítottat, mint valami játékbabát, és ő is helyet foglalt a fickóval szemben.

A kocsi még ki sem kanyarodott a kikötőből, Csuva máris újabb meggondolatlan tettre ragadtatta magát. Egy óvatlan pillanatban – legalábbis ő annak érzékelte – ki akart ugrani a fülkéből, de a vezérezredes utánanyúlt, és most már kifejezetten durván vágta bele az ülésbe. Aztán a bal kezével erősen megtámasztotta a delikvens fejét a háttámlán, a jobbjával pedig egyetlen határozott mozdulattal letépte a bal fülét.

Csuva velőtrázó sikolyt hallatott, aztán viszont, mintha egy időre elfogyott volna a levegője, csak némán lihegett az ülésre szorítva.

– Szóltam előre, hogy a következő gyanús mozdulatnál repülni fog a füled – sziszegte Nihuc a gyanúsított arcába, majd hogy a jóslat az utolsó betűig valósággá váljon, kihajította a véres fület a kocsi ablakán. – Nem tetszik nekem, hogy ennyire nem adsz hitelt a szavaimnak, Csuva. Pedig akikkel én beszélgetni szoktam, azok általában megértik, amit mondok. De sebaj, teszek egy újabb kísérletet. Idefigyelj! Lehet, hogy mire megérkezünk, már nem lesz egyetlen füled sem. Csakis a te viselkedéseden múlik. De hogy elviszlek oda, ahova szeretnélek, az olyan biztos, mint a halál.

Amikor a kék zakós újra levegőhöz jutott, hirtelen taktikát váltott. Már nem jajongott, nem siránkozott, hanem megpróbált nagyon fenyegető, komor hangnemet alkalmazni:
– Nem tudod te még, hogy milyen nagy urak állnak mögöttem…

Nihuc arcára jellegzetes farkasvigyor ült ki:
– Na végre, drága polgártársam! – kiáltott fel kedélyesen. – Meg kell mondjam, most először vagyok derűlátó az együttműködésünket illetően. Hiszen nekünk egy a célunk, Csuva! Végtelenül örülök, hogy te is ráébredtél erre. Hidd el nekem, ha szépen elmeséled, hogy kik állnak mögötted, és kiknek szoktad leszállítani a gyerekeket, akkor olyan fájdalmatlan lesz a halálod, hogy senki sem kívánhat könnyebbet magának… A másik eshetőségről egyelőre ne kérdezz, nem akarom idő előtt a végletekig felcsigázni a fantáziádat.