Osmosis – 330. fejezet

– Akkor hát megállapíthatjuk, hogy az űrlift nem szabadesésben csapódott a tengerbe, sőt már azt megelőzően sem szabadesésben zuhant – szögezte le Szubotáj, miközben egy pillanatra sem vette le a tekintetét a Földről származó céltárgyról.

– Úgy van – hagyta jóvá Oleszja. – Ugyan észlelhetők égésnyomok a testen, de tény, hogy az objektum olyan állapotban érkezett meg a bolygó felszínére, amelyről kijelenthető, hogy az utasa nagy eséllyel túlélhette a landolást.

– Milyen hivatalos vagy – jegyezte meg a tatár.

– Ennyire kiestél volna a gyakorlatból? – csodálkozott el a lány. – Ilyenkor egyúttal a fedélzeti jegyzőkönyvnek is jelentünk, nem csak úgy beszélgetünk.

– Olyannyira nem estem ki a gyakorlatból, hogy megállapítom: jelen fejlemények ismeretében tudomásul vesszük, miszerint a tokiói egyezmény értelmében új feladatunk és kötelezettségünk keletkezett a túlélő felkutatása kapcsán – hadarta a tatár.

Oleszja újra végigpásztázta tekintetével az előttük pihenő űrliftet, és hangosan gondolkodva így szólt:
– Vajon mi az okosabb eljárás? Számoljunk be a többieknek a felfedezésünkről, vagy tartsuk titokban?

– Felteszem, elsősorban Darioszra gondolsz – tippelt Szubotáj.

– Nem csak rá – mondta a lány. – Rajta kívül is vannak még itt földi emberek.

– Logikus, hogy a földi embereket említed – bólintott a társa. – Szerintem az androidok kezdettől fogva tudják, hogy mi történt itt öt évvel ezelőtt, csak persze ezt sem kötik az orrunkra valamiért. Nyilván ez is egyfajta próbatétel, megtalálni Tiagót. Nem mintha az eddigiek ne lettek volna épp eléggé változatosak.

– Még nem válaszoltál a felvetésemre. Mi legyen? Avassuk be például Darioszt?

– Én azt mondom, őt mindenképpen avassuk be, galambocskám. Tudom én, hogy a nerideai hadjárat kapcsán most épp elég gondja-baja van, de ő szokta folyton azt szorgalmazni, hogy osszunk meg egymással minden információt, ami közelebb vihet minket a megfejtéshez. Ha később kiderül, hogy eltitkoltunk előle valamit, akkor nagyon zabos lesz. Mellesleg joggal. És én valahogy kibírom, ha elveszítem az esélyt, hogy valaha még szerelmes legyen belém, de nálad azért nem ugyanez a helyzet.

– Arról nem is beszélve, hogy ha szigorúan ragaszkodunk a tokiói egyezményből fakadó kötelezettségeinkhez, akkor…

– …akkor bizony elsősorban annak a szigetnek az első emberét kell kifaggatnunk, amely sziget közelében a landolás történt – fejezte be a társa mondatát Szubotáj.

Oleszja most már kérdőn nézett a tatárra:
– Hát akkor mire vársz? Ragadd meg azt a botkormányt, aztán irány a Régi Aréna!

Alig egy óra múltán már hármasban ültek a Kormányzói Hivatal ovális asztala körül, a két pilóta és Dariosz.

– Nem tagadom, kissé zavaros számomra a beszámolótok – csóválta meg a fejét a kormányzó, miután meghallgatta földi embertársait. – Akkor most mi a konkrét helyzet? Azt állítjátok, hogy az a néger fickó él?

– Mi ilyet nem állítottunk – szögezte le Szubotáj. – Azt szeretnénk kideríteni, nagyjából mennyi az esélye annak, hogy Tiago is túlélte a landolást, és tudsz-e valamilyen jelről, ami erre utal.

– Miféle jelről? – értetlenkedett Dariosz.

– Nézd – folytatta a tatár –, ha a tengerfenéken való landoláskor Tiago még életben volt, akkor nem okozhatott neki különösebb gondot felúszni a felszínre.

– Miért, mi volt ez a fickó a Földön? – szólt közbe a kormányzó. – Szabadtüdős búvár, vagy egyenesen gyöngyhalász?

– Hallgass végig minket, és hidd el, hamarosan megérted, mit kérünk tőled – próbálta megnyugtatni Oleszja az ausztrált, aki bokros teendői miatt kissé türelmetlen volt. – Szóval, azt nem tudhatjuk, hogy a landolás idején milyen magas volt a vízoszlop az űrlift fölött, de az árapály-jelenséget is figyelembe véve nagyjából tizenöt-tizenhat méter lehetett. Ilyen mélységből egy Tiago képességeivel rendelkező ember játszva felúszik a tenger felszínére…

– Ugyanis ez a fickó egy jól kiképzett francia zsoldoskatona – vette vissza a szót Szubotáj. – Na már most, ez a landolási helyszín, amiről beszélünk, Osmosis déli partjaitól nagyjából hatszáz méterre van. Most képzeld el, hogy felbukkansz a tenger alól, és körös-körül csak a végtelen vizet látod, kivéve az északi irányt, ahol elérhető közelségben szárazföldet pillantasz meg. Logikus, hogy arra kezdesz úszni.

– És Tiago képességeit figyelembe véve nyilvánvalóan nem okozott gondot neki az sem, hogy leússza ezt a hatszáz méteres távot, és végül kimásszon a partra Osmosis szigetén – tette hozzá Oleszja.

Dariosz felemelte a kezét:
– Már értem, mire akartok kilyukadni. Arra vagytok kíváncsiak, hogy az elmúlt öt évben a tudomásomra jutott-e bármilyen információ, ami arra utalt, hogy ezen a szigeten megjelent egy… hogy is írtátok le ezt a fickót?

– Nagyjából két méter magas, kisportolt, a harmincas évei elején járó néger férfi.

– Kizárt! – szögezte le Dariosz a lehető leghatározottabban. – De szerintem ezt kár is volt megkérdeznetek, hiszen magatok is tudhattátok volna a választ. Főleg rajtad csodálkozom, Szubotáj. Már meg ne haragudj, de nem gyűlt össze épp elég tapasztalatod ez ügyben, amióta Osmosis szigetére léptél? A mongoloid vonásaidat mindenhol megbámulják, amerre csak jársz. Te magad mesélted nekem, nem is olyan régen, hogy meori nyelven az első szó a kutyafejű volt, amit megtanultál. Akkor miért feltételezitek, hogy egy hatalmas termetű fekete fickó felbukkanása öt hosszú éven át titokban maradhat?

– Arra is gondolnunk kell ilyen esetekben, hogy talán létezhet a szigeten valamiféle eldugott hely, ahol sokáig megbújhat valaki, aki nem feltétlenül szeretne részt venni a széles nyilvánosság előtti közéletben – magyarázta Oleszja. – Még mindig azt mondod, hogy biztosan kizárhatjuk ezt az eshetőséget?

– A nyakamat teszem rá – erősítette meg Dariosz, de már valamivel türelmesebb hangon. – Hogy valaki kétméteres néger férfiként egy fél évtizeden keresztül teljesen észrevehetetlen maradjon Osmosis Köztársaságban, arra nagyjából annyi esély van, mint hogy én a következő percben röppályára állok, és vidáman mosolyogva átölelem odafönn a ti Zvezda űrállomásotokat. Remélem, kellően plasztikus hasonlatot használtam.

Szubotáj láthatóan megnyugodva pipálta ki ezt a napirendi pontot, de rögtön elő is állt egy újabbal:
– Az sincs kizárva, hogy Tiago nem úszott ki a szigetre, hanem valamelyik arra járó hajó felvette a fedélzetére.

Dariosz most már nem volt sem türelmetlen, sem türelmes, hanem egyszerűen felnevetett. Bár az is igaz, hogy az őt jól ismerők kissé kényszeredettnek írták volna le ezt a nevetést.

– Bocsássatok meg, de ez már kezd egyre viccesebb lenni – jelentette ki. – Próbálom elképzelni, ahogy egy arra járó hajó fedélzetén, több kilométernyi távolságból észreveszik egy néger fickó fejét a vízben, csak nem nagyon sikerül. Most kinek akarjátok bemesélni, hogy az a Tiago még él? Nekem vagy inkább magatoknak? Vagy ez valamiféle összeesküvés-elmélet, amit én nem értek? De miért is pont ma kell ezt nekem megértenem? Van fogalmatok róla, milyen sűrű a délutáni programom? Talán nem tűnt fel nektek eddig, de az az igazság, hogy nem nagyon van időm egy általam nem is ismert ember öt évvel ezelőtti túlélési esélyeiről csevegni.