Osmosis – 325. fejezet

Mario rettentően unatkozott napközben az Orgil-birtokon. Nem igazán tudott mit kezdeni magával, amikor nem volt vele Emma. Márpedig a kedvese visszatért a régi tervhez, ami miatt egyáltalán ide tették át a székhelyüket. Az öreg javasasszonnyal járta az erdőt, gyógynövényeket gyűjtött, és közben tanulta a nyelvet Brogin testőrtől.

Az olasz fiú néha belesett az úgynevezett iskolába, de nem igazán kötötte le, amit ott látott és hallott. A két Tanító távollétében most leginkább kezdő guzeliánusok okították számtanra, illemre és más hasonlókra azt a két-három tucatnyi gyereket, akiket sikerült megnyerniük az ügynek. Bár talán ez a szófordulat inkább a szüleikre illett, hiszen ők voltak azok a bátrak, akik nem féltek nyíltan az új egyház mellé állni azzal, hogy a guzeliánusokra bízták a csemetéiket.

Mariónak néha az volt az érzése, hogy ez a két halmaz lényegében ugyanaz, és az új egyház még újabb oktatói és nevelői leginkább a saját gyerekeiket hozták el ebbe a különös gyülekezetbe, és így meglehetősen belterjesnek tűnt az egész vállalkozás.

Már ez a gondolat is lehangolta hősünket, nem is beszélve arról a momentumról, amikor sikerült egy olyan helyiségbe bekukkantania, ahol Zurab oktatta nagy lelkesedéssel az apróságokat. Mariónak először gúnyos mosolyra húzódott a szája. Ugyan mit taníthat a csöppségeknek ez az ostoba fajankó?

Aztán elszégyellte magát, hiszen a piaci halárus nagyon is jól értett az összeadáshoz meg a kivonáshoz, és rövid hallgatózás után Mario kénytelen volt elismerni, hogy Zurab kifejezetten kedvesen, barátságosan és kellő tehetséggel magyaráz a kölköknek.

Mivel az épületben tapasztaltak kellően lehangolták, hősünk most kiment a villa elé, és egy darabig fürdette az arcát az őszelői napsütésben. De ettől sem lett jó kedve. Túl sokszor jutott eszébe Dariosz rideg és érdektelen viselkedése, és sejtelme sem volt, hogyan tudná ezeket a gondolatokat elhessegetni.

Aztán támadt egy ötlete. Mi is volt a kormányzó utolsó megbízása felé? Lényegében az, hogy szállítsa le a két agymosott fiút ahhoz az öreg borászhoz. És már az is milyen szánalmas, szinte megalázó feladat volt! Mintha ő valamiféle taxisofőr lenne. Vagy fiákeres. Vagy a fene se tudja, hogy kell az ilyesmit nevezni ókori meg középkori viszonyok között.

Mario elhatározta, hogy kilovagol, és meglátogatja a két, inkognitóban lévő trónörököst. Ugyan volt egy olyan sejtése, hogy ezt nem sokan tartanák jó ötletnek a földi embertársai közül, nem is beszélve az androidokról, ám ez most csöppet sem hatotta meg, sőt! Még valamiféle dacos elégtételt is érzett. Ha nem vontok be a terveitekbe, hát én sem foglak titeket bevonni az enyéimbe!

Jócskán elmúlt dél, mire befordult arra a földútra, ahol utoljára az olimpia zárónapján járt. Itt már csak lépésben haladt a lovával, és a biztonság kedvéért jó párszor maga mögé nézett, nem követi-e valaki. Rövidesen azonban inkább az keltette fel a figyelmét, amit maga előtt látott. Az út szélén ugyanis ott üldögélt a madárfejű herceg, mégpedig egy kislány társaságában, és igencsak elmélyülten csevegtek valamiről.

Amikor Mario közelebb ért, és immár a párocska is észrevette, a leányka riadtan felpattant, és úgy elrohant, mintha valami démont látott volna lóháton közeledni. A herceg is feltápászkodott a keskeny árok partjáról, de ő láthatóan nem akart sehova sem elrohanni. Mint kiderült, ennek legfőképp az volt az oka, hogy felismerte Mariót.

– Jó napot, kordés ember! – köszönt rá kedélyesen.

– Üdvözöllek, kis barátom! – viszonozta az olasz fiú, amely megfogalmazás leginkább a méretbeli különbségnek szólt, hiszen az életkorukat tekintve jóval közelebb álltak egymáshoz, mint a termetüket illetően. – Szóval emlékszel rám?

– Persze – bólogatott a madárfejű. – Te hoztál ki engem meg Tutyit ide, Kozara bácsihoz egy kordén.

– Ahogy mondod – helyeselt Mario. – De ebből még nem derült ki számomra, hogy te végül milyen nevet kaptál Kozara bácsitól.

– Zizi vagyok – mutatkozott be a herceg.

– Ez nem kérdés – dünnyögte maga elé az olasz fiú, vigyázva, hogy a madárfejű még véletlenül se hallhassa meg. Hangosan csak annyit szólt: – Kozara bácsi nagyon ért a névadáshoz, azt meg kell hagyni!

– Neked is ő adott nevet, kordés ember?

– Nem. De az én nevem titok, még te sem tudhatod meg.

Gunnerud elmosolyodott:
– Csak a bigéd tudhatja?

– A micsodám?

– Nem tudod, mi a bige? – ámult el a madárfejű.

– Nem én! – ismerte el Mario, és úgy vélte, a bige valami hülye meori szleng lehet, amire az ő nemrég támadt nyelvtudása még nem terjed ki.

A következő pillanatban viszont minden ízében megremegett…

Te jó ég! De hiszen én most meori nyelven beszélgetek ezzel a norling herceggel! Ennek vajon honnan került a birtokába ez a nyelvismeret? Tán csak nem Guzel vagy az öreg Baskír „rakta” a fejébe? Merthogy erre más magyarázat nincs. Hát hogy a francba tanulta volna meg ilyen nyúlfarknyi idő alatt a Szigetvilág nyelvét úgy ez a félkegyelmű, hogy még a szlenget is ismeri?

Mekkora tulok vagyok! – korholta magát némán és még mindig megmerevedve Mario. – Hogy nem tűnt fel nekem azonnal ez a dolog? És még én röhögök azon, hogy ez a srác teljesen zizi! Hát ha ő Zizi, akkor én mi vagyok? Minimum egy Mario Debilio! Egy Mario Zaccanti! Sőt, egy Mario Retardelli!

A sajátságos olasz névadásból Gunnerud csacsogása zökkentette ki hősünket:

– A bigém azt jelenti, hogy ő az én bigém, tehát Zizinek a bigéje, és ebből a Zizi vagyok én, ő meg a bige – magyarázta lelkesen, bár mondjuk Mario ezzel az információval nem került sokkal beljebb. Szerencsére a madárfejű folytatta: – Mivel ő az én bigém, nem nagyon szeretném, ha más is rávetné a szemét, de ez csak a fiúkra vonatkozik, lányokra nem. A bige tehát egy leányka, aki egy fehérszemély, a fehérszemély pedig a házassághoz vezető út legfontosabb asszonysága, és mivel a házasság egy kézfogó, ezért foghatom a kezét, mivel a bigém.

– Elég lesz, sikerült megértenem – nyögte fájdalmas arccal Mario. – Te Zizi! Nincs kedved felpattanni ide elém, a nyeregbe? Hazavinnélek kényelmesen, úgyis épp Kozara bácsihoz jöttem.

– Nem tudok akkorát pattanni, kordés ember – sajnálkozott a herceg.

– Majd segítek. Hidd el, ha összefogunk, menni fog a dolog.

Úgy is lett, ezért hát a következő percben már kettős teherrel léptetett a ló a földúton. Az elöl ülő Zizi pedig továbbra is lelkesen csacsogott:

– A bigémet úgy hívják, hogy Lora, de én megmondtam neki, hogy ez nem valami előkelő név, ezért elneveztem Loransznak. A Loransz sokkal jobban hangzik, ráadásul megvan az az előnye, hogy titkos. Megbeszéltük a bigémmel, hogy senkinek sem áruljuk el, így kettőnkön kívül más nem tudhatja, hogy a bigém igazából Loransz, de csak nekem Loransz, mivel az én bigém. Mit szólsz hozzá, kordés ember? Én is vagyok olyan jó névadó, mint Kozara bácsi?

– De még mennyire! – nyögött fel Mario. – És ha valaha keletkezne egy nagy titkom, egész biztos, hogy csak egy emberre bíznám rá, és az te lennél, Zizi. Meg esetleg a bigéd.

– Tényleg? Jaj, de jó! – örvendezett a madárfejű. – Te kordés ember! Neked is van bigéd?

– Van.

– És ő tudhatja a titkos nevedet, amit még nekem sem árulhatsz el?

– Nem tudhatja.

– Hát akkor hogy szólít?

– Ő is kordés embernek.

– És te őt?

– Kordés asszonynak. Ez kézenfekvő.

Zizi némán gondolkodott egy sort – és később Mario úgy értékelte, hogy ennek a kiruccanásnak ez volt számára a leggyönyörűbb húsz másodperce –, de aztán aggodalmasan megszólalt:
– Ez nem valami okos megoldás, kordés ember.

– Aztán miért nem?

– Gondolj csak bele! Ott vagytok a piacon. Szem elől veszítitek egymást. A bigéd megijed, és elkezdi azt kiabálni, hogy kordés ember, kordés ember! Hát minden kordés ember odamegy hozzá, nemcsak te! Lehet, hogy te már oda se férsz hozzá, annyi kordé lesz körülötte!

– Erre bizony nem gondoltam – ismerte el Mario. – Már ezért az egyért megérte ma feljönnöm a szőlőhegyre.

– Ugye, milyen okos vagyok? – húzta ki magát Zizi. – És azt még nem is meséltem, milyen sok mindent tudok a gyertyákról.

– Az nem titok?

– Nem.

– Ez bizony nagy kár – sajnálkozott Mario.

– A gyertya a fény – kezdett bele a herceg. – A fény a sötétség ellentéte. Ha a sötétség a halál, akkor a fény az élet. A gyertya az istenekhez vezető út. De a borospincébe levezető úton is kell gyertyát használni, megmondta Kozara bácsi, mert ha felgyűlnek valami gázok, akkor megfulladunk, ezért ha a gyertya elalszik, akkor fel kell gyorsan szaladni a pincéből, és akkor a gyertya tényleg az élethez vezető út, mivel nem fulladtunk meg, ugyanis megfulladva nem lehet a lépcsőn felfelé szaladni.

– Szerintem lefelé sem – vélekedett Mario.

– Igazad lehet, kordés ember. Viszont ha a gyertya…

– Te Zizi! Lehetne róla szó, hogy most maradjunk csendben egy kicsit? Van valami, amin el szeretnék gondolkodni, és az a nagy hibám, hogy nekem a fejtörés csak csöndben megy. Cserébe elárulom neked, hogy a fejtörés a lábtörés ellentéte, mert ha a lábtörés az orvoshoz vezető út, akkor a fejtörés a megoldáshoz vezető út, aminek a végén olyan világosság lesz a fejedben, mintha egy gyertya égne benne.

Szerencsére ezen a madárfejű herceg úgy elgondolkodott, hogy Mariónak végre lehetősége nyílt visszatérni a frissen támadt problémájához. Szóval, ha az androidok plántálták a nyelvtudást a két trónörökös fejébe, akkor vajon őt miért nem részesítették ebben az áldásban? Nem is beszélve Emmáról. Mire jó ez a bohóckodás a gyűjtögető javasasszonnyal meg Brogin testőrrel, ha sokkal egyszerűbben is meg lehetne oldani?

Vagy lehet, hogy az ő fejébe is Guzel „rakta bele” a meori nyelvtudást? Esetleg Baskír? Csak nem vette észre? Simán meglehet ez is, de ha tényleg így volt, akkor vajon még miféle adatbázisokkal machinálhattak a fejében? És biztos, hogy indokolt a múltidő használata? És egyáltalán…

Ehh, ezen az egyre kevésbé rokonszenves szigeten annyi már a rejtély, hogy azt ép ésszel felfogni sem képes egy földi ember, a fene enné meg.