Zsatar főpap és Uvon padre húsz egyházi testőr élén vonult végig a Diadal sugárúton. Jobban mondva Zsatar főpap egy gyaloghintóban üldögélve közlekedett, amit négy markos legény cipelt, a helyettese pedig a gyaloghintó mellett haladva páváskodott.
A templom oldalát elhagyva befordultak a főtérre, ám ott hatalmas meglepetés érte őket. A teret ellepte legalább egy századnyi kormányzói testőr, és velük volt a parancsnokuk is, Nihuc vezérezredes, aki az egyházi vonulást meglátva odasietett, és széles terpeszben elállta a menet útját.
– Hová ilyen nagy sebbel-lobbal, drága polgártársaim? – érdeklődött megjátszott szívélyességgel.
Zsatar kénytelen-kelletlen előmászott a gyaloghintóból, mert nehezére esett eltűrni, hogy egy ilyen kövér pojáca rátehénkedjen a zsíros könyökével az ő megszentelt és minden evilági hatalom fölött álló fülkéjére.
– Nem… Tartozunk… Beszámolással… Neked – lihegte asztmatikusan a főpap.
– Tévedni méltóztatik kegyelmességed – mutatott rá Nihuc. – Talán elkerülte a figyelmedet, hogy Osmosisban hadiállapot van érvényben?
– Az az egyházra nem vonatkozik – okoskodott nagy kevélyen Uvon padre, a főpap válla mögül kikandikálva.
Nihuc furcsálkodva csóválta meg a fejét:
– Nahát, milyen érdekes! – nézett mélyen a padre szemébe. – Írástudó ember lévén halvány fogalmad sincs Osmosis törvénykönyvéről? Pedig abban az áll, hogy a hadiállapot együtt jár a gyülekezési tilalommal is, ami azt jelenti, hogy kettőnél több fegyvert viselő személy nem tartózkodhat egy társaságban, kivéve a Kormányzói Testőrség és a hadsereg tagjait. De a felsorolásban szó sem esik az egyház katonáiról.
A vezérezredes ekkor hátraintett az embereinek, akik futólépésben meg is indultak felé a főtér minden sarkából, és csakhamar felsorakoztak mögötte, Nihuc pedig elővette hírhedett farkasvigyorát:
– Ja, már tudom, mi a magyarázat! – csapott a homlokára. – Uvon padre! Te jó hazafiként nyilván szeretnél jelentkezni a hadseregbe. Ugyan mi más vezérelhetett volna ide, ahol a toborzó egységeink várják az önkénteseket? Ezt nagyon megértem, sőt pártolom is! Egy ilyen jó kötésű ember nyilván ég a vágytól, hogy az erejét a hazája szolgálatába állítsa. Biztosíthatlak, a toborzóink nagy szeretettel várnak!
Uvon padre természetesen kicsit sem volt jókötésű, és máskor talán bóknak vette volna az elhangzottakat, ám most komoly gyanú és riadalom támadt a lelkében. Lassan hátrálni kezdett Zsatar mögül, és hátra is pillantott a templom főbejárata felé, hogy vajon nyitva van-e a hatalmas tölgyfaajtó.
Ekkor már az egyházi katonák is gyanakodva hunyorgatták a szemüket, legfőképpen azért, mert a vezérezredes immár kifejezetten rájuk célozva folytatta a mondandóját:
– A vitéz urakat is arra biztatom, álljanak be Osmosis hadseregébe. Most kell megmutatni, hogy ki a legény a gáton! Szerencsétlen koldusokat vegzálni könnyű. Öregembereket és gyönge asszonyokat félrelökni az útból, amikor egyházi méltóságok vonulnak az utcán, még könnyebb. És még annál is könnyebb gyerekekre támadni egy iskolában. Na de ki mer igazi férfiként egy másik hadsereg jól képzett harcosai ellen küzdeni, életre-halálra? Ez itt a kérdés, barátaim! És mivel hadiállapot van, tehát a veszély valós, ennél fontosabb kérdés jelenleg nincs is!
Most már az egyházi testőrök is riadt arcot vágtak. A leghátul állók meg is kezdték a tervszerű visszavonulást a templom ajtaja felé, egyesek még Uvon padrét is odébb taszajtották a nagy hátrálás közepette.
– Ne meneküljetek, fiúk, hát itt a remek alkalom, hogy igazi hősök legyetek! Ha pedig háborúba megyünk, még hősi halott is lehet belőletek, az pedig örök dicsőség a családotoknak! – kiabálta tettetett lelkesedéssel Nihuc, de már hiába. Mire az utolsó szavainak visszhangja is elhalt, a templom nagy tölgyfaajtaja nyikorogva bezárult az egyházi katonák és Uvon padre mögött.
Zsatar főpap zavartan álldogált a főtéren. Nem tudta feldolgozni ezt a hirtelen támadt magányt. Néhány pillanattal korábban még dühödten szemlélte, ahogy a legjobb emberei szó szerint megfutamodnak, és tudta, hogy az ő állapotában esély sincs rá, hogy lépést tarthasson velük. Ezt jól mérte fel, hiszen mire kettőt pislogott, a vastag tölgyfaajtó döndülve becsapódott, és az utána következő fémes csikorgások azt is elárulták, hogy a menekülők a vasreteszeket is üzembe helyezték a kapu túloldalán.
A főpap most olyan csüggedten bámulta a templom főbejáratát, mint talán még soha életében. De nem volt ideje búslakodni, mert a vezérezredes átkarolta a vállát, és barátságosan így szólt:
– Felajánlom, kegyelmes uram, hogy elviszünk a Kormányzói Palotába. A sziget első emberének ugyanis beszéde van veled. És mivel hadiállapot van érvényben, nem gondolom, hogy egy ilyen meghívást okos dolog volna visszautasítani. Úgyhogy csak foglalj helyet a gyaloghintódban, a többit pedig bízd ide.
– Nincsen. Hatalma. Fölöttem… a korm… a kormányzói… te-hestőrség… parancs…nokának – lihegte elvörösödve Zsatar.
Nihuc a nyakában függő jelvényre mutatott:
– De az országbírónak van. Remélem, kegyelmes uram, a te tudásod Osmosis Törvénykönyvét illetően szerteágazóbb, mint a helyettesedé. De ha mégsem, hát szívesen összefoglalom a tudnivalókat a kedvedért, mégpedig a lehető legrövidebben. Hadiállapot van. Én vagyok az országbíró. Azt vitetek el az utcáról, akit csak akarok… Na, beszállsz magadtól a gyaloghintóba, vagy kapjalak az ölembe itt a főtéren, mindenki szeme láttára, és tegyelek az ülésre én?
Nem telt bele sok idő, és Zsatar főpap már ott üldögélt az ovális asztal mellett, a Kormányzói Hivatalban, és gyanakodva méregette a vele szemben helyet foglaló Darioszt, meg persze a többi jelen lévő furcsa alakot is.
Először is a kutyafejű embert, akiről kvinták óta mindenfélét pusmogtak városszerte. Aztán a vörös meg a szőke hajú nőt, akikről azt feltételezte, hogy mindkettő a kormányzó lotyója, és azt sem tartotta kizártnak, hogy esetenként akár hármasban is szórakoznak. És persze a nyírott szakállú idegent, akiről azt jelentették a kémei, hogy az anagur pusztákon afféle szent emberként tisztelik a törzsének harcosai.
De a legnagyobb gyűlölettel az öreg és a fiatalabb Tanítóra nézett, akikkel kapcsolatban úgy vélekedett, hogy egy valamirevaló kormányzó már réges-rég kerékbe törette volna őket a főtéren, ám ez az elfajzott Dariosz ehelyett folyvást a társaságukat keresi, és még adja is alájuk a lovat.
Merengéséből a kormányzó határozott szavai zökkentették ki:
– Kegyelmes uram! Azért kérettelek ma ide, mert rendkívül sok megbeszélni valónk van. Elsősorban tájékoztatni szeretnélek, hogy a hadiállapot, amelyet Osmosis Törvénykönyvében kellő pontossággal meghatároztak dicső eleink, olyan különleges jogokat ruház rám, amelyek értelmében pert fogok indítani az egyházad és annak vezetői ellen, és egy pillanatig sincs szándékomban titkolni, hogy te magad leszel az elsőrendű vádlott.
Zsatar szeme elkerekedett:
– Hogy… micsoda?
– Ha kívánod – folytatta a kormányzó –, tételesen is felsorolhatom, milyen jogcímek alapján állítottam össze a vádat, de szerintem magad is tisztában vagy azokkal a bűnökkel, amelyeket mind az egyházad, mind pedig te magad követtél el köztársaságunk békéje és biztonsága ellen, nem is beszélve az Osmosis jelenlegi államformájának megdöntésére irányuló igyekezetről.
– Hát. Ez. Hallatlan. Ilyenre még… nem volt… példa, ami… amióta…
– Egyelőre ne fáraszd magad a beszéddel, kegyelmes uram – intett Dariosz. – Hajlott korodat és a betegségedet mindenképpen tiszteletben tartom. Hallgass hát végig, és aztán dönthetsz, hogy mi módon állsz hozzá azokhoz az ügyekhez, amelyeket most eléd tárok, legyen szó akár lázításról, akár a köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedésről, vagy éppen az Orgil-birtokon működő egyházi iskola elleni támadásról.
Zsatar most már felpattant a székéből, bár ez a művelet csak saját magához mérten volt felpattanásnak nevezhető, a szemlélők inkább feltápászkodásnak írták volna le. Mindenesetre vöröslő fejjel és kidagadó nyaki erekkel hörögte:
– Ezt vissza… utasítom!… Milyen? Alapon? Vádolsz? Te? Te!… Elfajzott kormá…
Ezen a ponton Raudona kedélyesen így szólt:
– Jaj, valaki öntsön már egy pohár vizet a háborgó öreg bácsinak, mert itt fog megfulladni a szemünk láttára!
Guzel nyomban üzembe helyezte magát, és készségesen megitatta a főpapot. Eközben a Dariosz jobbján helyet foglaló Attila odaszólt a kormányzónak, természetesen angolul:
– Nézd, én nem tudom, hogy mik az elképzeléseid ezzel az egyházi perrel, de ha ezt a vénembert is meg fogja hallgatni a bíróság, akkor készülj fel rá, hogy rekord hosszúságú lesz az eljárás. Lehet, hogy egyesek meg sem érik a végét.
– Mit beszélsz? – fordult oda értetlenkedve a magyarhoz Dariosz.
– Most mi van, időcsapdába kerültünk? Talán nem ugyanazt hallgattuk? – kérdezett vissza az anagur törzsfő. – Én nem tudok meori nyelven, csak nagyon kevés szó ragadt rám, amióta itt vagyok. De azt azért fel tudtam mérni, hogy ez a bácsi erős kihívásokkal küzd a folyamatos beszédet illetően. Végiggondoltad már, hogy mi lesz a bíróságon? Nem tudom, Osmosisban működnek-e gyorsírók a tárgyalóteremben, de ha mégis, akkor imába foglalják majd a kisöreg nevét, mert a vénember vallomásait úgy fogják megélni, mintha fizetett szabadságot kaptak volna.
Szubotáj, aki Attila másik oldalán ült, most hamiskás mosollyal közbeszólt:
– Igaza van az én derék magyar barátomnak. Viszont jómagam tudom a megoldást erre a problémára.
Oleszja sokatmondó pillantást vetett a tatárra:
– Ugyanarra gondolsz, amire én?
– Száz százalékig biztos vagyok benne – vigyorgott Szubotáj.
Dariosz felfortyant:
– Minket is beavatnátok, hogy min kajánkodtok? Tudhatjátok, hogy mennyire utálom, amikor rébuszokban beszéltek!
– Csak nyugalom – emelkedett föl a helyéről Raudona. – Most szépen elhajtatunk a Régi Arénába, beszállunk az Orelbe, és irány a központi űrállomás.
Oleszja megütközve nézett a vörös hajú nőre:
– Az Orellel repülünk? Mennyi üzemanyag van benne?
– Majdnem fullra van tankolva – tájékoztatta Raudona. – Talán azt hitted, hogy az otthon hagyott lányok az egész olimpia alatt karba tett kézzel üldögéltek a lelőhelyünk környékén?
