Miután Mariónak tele lett a hasa, valahogy más színben kezdte látni a világot. Ugyan miért kéne busongania vagy dühöngenie legbelül? Mire jó az a sok harag, ami a lelkében tanyázik? Szélnek kell ereszteni hamar. Elvégre itt van Evilág legszebb lányával Evilág legszebb városában, és még előttük az egész gyönyörű, derűs nap. Hát búsuljon a ló! És pukkadjon meg a kormányzó, meg az összes hazudós, álszent android! Ők ketten ma akkor is jól fogják érezni magukat!
Karon fogta Emmát, és elindult vele toronyiránt:
– Gyere, édes szerelmem, fedezzük fel együtt ezt a csudaszép várost! Hiszen mennyi minden van, amit még nem láttunk! Biztos, hogy rengeteg titkot rejtenek az utcák, de mi most a végére járunk mindegyiknek!
A lány megkönnyebbülve konstatálta Mario hangulatváltozását, és örömmel vetette bele magát a forgatagba a szerelme oldalán. Később pedig úgy érezte, ha eddig nem történt volna meg, hát ma biztosan halálosan beleszeret a fiúba, annyira édes volt.
Kőkorlátokon egyensúlyozva bolondoztak, szobrok talapzatára másztak fel, parkok mélyén csókolóztak, szökőkutaknál priccolták le egymást, a bazárban meg vásároltak egy rakás haszontalan holmit. Végül pedig bemásztak egy kerítésen, amelyik mögött olyasféle épület állt, amelyet leginkább egy elhagyatott szellemkastélyhoz lehetett hasonlítani.
– Szerelmeskedtél már efféle helyen? – kérdezte csöndesen Mario, miután felmásztak az aprócska, mindössze két emeletnyi toronyba.
– Mire célzol, te huncut fiú? – mosolyodott el Emma.
– Ha nem tudod, az baj – incselkedett Mario, majd magához húzta a lányt, és belesúgta a fülébe: – Akkor olyan buta vagy, hogy téged is be kell íratni az iskolába, amikor visszatérünk az Orgil-birtokra.
A szeretkezés nem volt túl hosszú, de annál különlegesebb és izgalmasabb, már csak a vadregényes helyszín miatt is.
– Mi tagadás, én megint megéheztem – jelentette ki Mario, miután visszamásztak a kerítésen át a civilizációba. – De hát nem is csoda, hiszen már dél körül járhat az idő – nézett fel az égre.
Emma most nem követte el azt a hibát, hogy szóba hozza a halpiacot. Csöndesen mosolygott, és rábízta magát a szerelmére.
Mariónak tényleg lehetett valami különleges érzéke a felfedezésekhez, mert csakhamar egy meghitt hangulatú kiskocsma lugasában üldögéltek egy kecskelábú asztal mellett, és az a bőségtál, amit a vendéglős rakott le eléjük, milliónyi kulináris élvezettel kecsegtetett.
– Úgy látszik, ez ma a különleges gyönyörök napja – állapította meg Mario, és mohón beleharapott egy bundázott húsgolyóba, amit előzőleg megforgatott a villájával egy zöldfűszeres mártás fatálkájában.
Emmának is nagyon ízlett a sok finomság, de közben egy másfajta vágy is elkezdett motoszkálni a lelkében:
– Nem nézünk be a bótba?
– Milyen boltba? – kérdezett vissza a fiú.
– Hát tudod! Az én bótomba. Hogy megvan-i még.
Mario erre igencsak fancsali képet vágott:
– Szerintem ne rontsuk el ezt a napot – javasolta. – Egyik esetben sem tudunk tenni semmit. Ha megvan, úgy is jó, ha nincs, azaz a kormányzó időközben odaígérte másnak, hát úgy is jó. Megleszünk nélküle is, és meg fogjuk csinálni itt a szerencsénket. De amúgy nem feltételezek olyasmit a kormányzóról, hogy ne állná az adott szavát.
Ha az olasz fiú azt hitte, hogy ezt a gyönyörű napot kizárólag Emma boltjának meglátogatása ronthatná el, hát nagyot tévedett. És hamarosan a kormányzóról sem az jutott már eszébe, hogy szavatartó ember hírében áll.
Nagyjából tíz méterre tőlük, egy sarokasztalnál két katona ült. Jóval puritánabb ebédet fogyasztottak, talán mert inkább az italok változatosságára helyezték a hangsúlyt. A különféle borok kóstolgatása közben pedig beszélgettek. Meggyőződésük szerint diszkréten, mások számára hallhatatlanul. És ez bizony így is lett volna, ha Mario nem rendelkezik kivételes képességekkel.
– Azt mondják, ezek az orzók úgy harcolnak, mint az ördögök.
– Na és? Tán félsz tőlük?
– Én-e? Hát már alig várom, hogy partra szálljunk Nerideában. Végre harcolhatunk, és nem holmi szalmabábukat kell döfködnünk a lándzsáinkkal a gyakorlótéren.
– Amúgy ezek az orzók milyen nyelven beszélnek?
– Úgy hallottam, valami furcsa keveréknyelven, ami a meorinak és a norlingnak az egyvelege.
– Ez meg miféle baromság? Hiszen akkor sem egy meori, sem egy norling ember nem értheti meg őket.
– Állítólag ezért vette maga mellé kormányzó urunk azt a Pindzsuja lovagot.
– Miért? Az is valami orzó?
– Dehogyis! A Kalrund Fejedelemségből jött, még az olimpia idején. Legalábbis így hallottam. Beszéli a norling és a meori nyelvet is, ezért kérte fel a kormányzó úr, hogy legyen a tolmácsa.
Mario szájában egyszer csak megkeseredett a falat, húsgolyóstól, mártásostól.
Hát így állunk. Dariosz nem őt kéri fel tolmácsának, hanem ezt a Pindzsuja nevű szerencselovagot. A kormányzó pontosan tudja, hogy immár ő, Mario is beszéli mindkét nyelvet, de eszébe sem jut, hogy őt vegye maga mellé a dicsőségesnek ígérkező háborúban. Inkább egy idegent részesít előnyben, akivel jó, ha háromszor beszélt életében.
Az olasz fiú mérgesen dobta le a favilláját a bőségtálra, és Emma elhűlve hallhatta, ahogy a szerelme azt sziszegi:
– Na, most lett végképp elegem ebből a rohadt városból.
