Osmosis – 313. fejezet

Mario volt az utolsó, aki feltápászkodott az asztal mellől a lugasban. Pontosabban Emma, hiszen az olasz fiú éppen azért maradt a sor végére, mert még föl kellett ébresztenie a kedvesét. A lány nehezen bírta az éjszakába nyúló összejövetelt, az utolsó órában már többször el-elbóbiskolt, míg végül felkönyökölt az asztalra, a két tenyerébe hajtotta a fejét, és szép lassan elaludt.

Miközben a Palota bejárati ajtaja felé botorkáltak, Mario elkenődve gondolt arra, miszerint a többiek úgy hagyták hátra őket, hogy talán még jó éjt is elfelejtettek kívánni. Bár ez utóbbiban nem volt egészen biztos, abban viszont annál inkább, hogy holnap az első adandó alkalommal rá fog kérdezni a kormányzónál, végül is mi a bánat az oka ennek a látványos mellőzésnek.

Másnap már kora délelőtt ott téblábolt a Kormányzói Hivatal ajtaja előtt, és izgatottan várta Dariosz érkezését. Egy örökkévalóságnak tűnő fel-alá járkálás után a kormányzó végre feltűnt a folyosó kanyarulatában, igaz, eléggé nyúzottnak látszott.

Mindegy – gondolta magában az olasz fiú –, amit kérdezni akarok tőle, az nem tűr halasztást.

Dariosz egyébként, dacára a tekintetéből is tükröződő fáradtságnak, kifejezetten barátságosnak bizonyult. Amint beléptek a hivatali helyiségbe, a korábban megszokott szívélyességgel kínálta vendégét hellyel és itallal, közben pedig Emma hogyléte felől érdeklődött.

Mario lelkében kezdett helyreállni a hajdani bizalom. Még az is átfutott az agyán, hogy a kisfiúról is mesélni fog Dariosznak. Arról a kisfiúról, akivel a Fejedelemségben töltött el egy rövid időt, mielőtt Osmosisba érkezett volna, és meglehetősen izgalmas kalandokat éltek át együtt. Mario azután határozta el, hogy senkinek sem fog beszélni a kisfiúról, miután a jó sorsa összehozta Emmával, és onnantól kezdve titkon igencsak komoly tervei voltak a gyerekkel.

Gondolataiból a kormányzó szavai zökkentették vissza a jelenbe:
– Aztán hogy telt az éjszakátok? – kérdezte kajánul. – Tudtad, hogy az osmosisi naptár szerint tegnap volt a szerelmesek éjszakája?

Mario meglepetten dadogott valamit, és miközben Dariosz arcát leste, egyre csak az járt a fejében, hogy a kormányzó elég hamar túltehette magát a Sztavrila-ügyön, és minden bizonnyal a szőke pilótanővel vigasztalódott az elmúlt órákban, ha már ennyire forszírozza a témát.

Már éppen belekezdett volna a mondandója velejébe, amikor kopogtak, kisvártatva pedig Nihuc vezérezredes rongyolt be az ajtón. Látszólag halaszthatatlan ügy tárgyalásába fogott bele Dariosszal, és valóban fontos lehetett a dolog, mert a kormányzó ezek után úgy viselkedett, mintha fogalma sem lenne róla, hogy nem csak ketten tartózkodnak a helyiségben.

Úgy látszik, nemcsak Sebezhetetlen vagyok, hanem Láthatatlan is – dohogott magában Mario, és pillanatok alatt visszaesett a korábbi csalódottságba. Egyszer csak fogta magát, felállt az asztaltól, és szép lassan elindult az ajtó felé. Rossz sejtelmei hamarosan beigazolódtak. Már a kilincsen volt a keze, de még mindig nem szólt hozzá senki.

Dúlva-fúlva haladt végig a folyosón. Hát ennyit ért a kormányzó hajdani barátsága! És ő még el akarta neki mesélni, hogy mi volt a kisfiúval… És ha nem ront be a dagadt vezérezredes, simán el is mesélte volna…

Hát egy nagy lótúrót! Soha, senkinek nem fog beszélni erről, legfeljebb Emmának, amikor eljön az ideje. A többiek pedig elmehetnek az édesanyjuk keservébe. Csak nyomozgassanak egyedül, ha már annyira ki akarják találni a megfejtést erről az egész hülye Tervről és a még hülyébb Központról!

Odaért a lakosztályukhoz, és legszívesebben ő is úgy rontott volna be, mint Nihuc a Kormányzói Hivatalba, de aztán az ajtó előtt megtorpant, nagyot fújtatott, és már olyan óvatosan nyomta le a kilincset, mint valami besurranó tolvaj.

Odabenn aztán kiderült, hogy fölösleges volt az óvatoskodás, mert Emma már ébren van. Éppen hatalmasat nyújtózott a takaró alatt, és ásítozva így szólt:
– Hoztá valamit enni, szerelmem? Oan éhes vagyok, mint a farkas.

– Akkor ideje felkelned – dünnyögte kedvetlenül Mario. – Nem lehet túl közel az első olyan falatozó, ahová szívesen elmennék veled.

A lány most már felült:
– Mit beszész? Há mér nem itten eszünk? Van itt annyi szóga, mint a nyavalya. Csak szóni kell egynek, oszt mán hozzák is, amit…

– Nem fogunk itt enni, és erről nem nyitok vitát – vágott közbe szigorúan Mario. – Kapd össze magad, mert olyan gyorsan el akarom hagyni ezt az átkozott épületet, amilyen gyorsan csak lehet.

Emma megütközve nézte egy darabig a fiút. Talán még soha nem látta ilyennek. De biztosan komolyan beszél, mert szerfölött ingerülten pakol befele a kis tarisznyájába. Vajon mi történhetett, amíg ő aludt?

A lány ez utóbbira már csak akkor mert rákérdezni, amikor a Kormányzói Palotától jó messze, a Halászok sugárútján jártak. De hiába, mert Mario csak idegesen fújtatott egyet, aztán dühösen nézett körül:
– Mi a bánat van itt? Ez volna a Halászok sugárútja, vagy tévednék? Hát tényleg nem lehet itt valami jóféle halételt enni?

– Ha halat kivánol, akkó mér nem mentünk a halpiacra? – firtatta Emma. – Aztat legalább tuggyuk, hogy hun van.

– Nna, most pont olyan hangulatban vagyok, hogy senki más látványát nem kívánom, kizárólag a derék Zurabét! – fakadt ki az olasz fiú, és Emma ekkor már rég megbánta, hogy egyáltalán szóba hozta a halpiacot. Nem is szólt többet egy szót sem, csak akkor, amikor végre találtak egy szerény kis falatozót, és helyet foglaltak a terasz egyik asztalánál.

Itt azonban már kérdésekre sem volt szükség, mert Marióból előtört a panaszáradat:
– Levegőnek néznek. Nem foglalkoznak velem. Nem kérdeznek, nem beszélnek hozzám, nem mesélnek, nem kötnek az orromra semmit, már nem számítok nekik. Az előbb úgy jöttem ki a kormányzó hivatalából, hogy észre se vette a távozásomat!

– Ilyet azér mán ne mongyál, édes lelkem – csóválta a fejét Emma. – Há hogyne számítnál mán nekiek? És ugyan mér ne beszélnének előtted? Tennap este is alig győzted lefordítani nekem a sok szöveget, a végin mán zsongott a fejem a temérdek hablatytul! Szerintem attul aludtam el, nem is a bortul!

– Nem azt mondtam, hogy nem beszélnek előttem, hanem hogy nem beszélnek hozzám – pontosított az olasz fiú, bántóan gunyoros stílusban, és ezt Emma is érzékelte, márpedig ő nem az a fajta teremtés volt, aki az ilyesmit szó nélkül hagyja:

– Na idefigyejjé, Mario! Elhiszem, hogy valamivel megbántott a kormányzó, ez igencsak láccik rajtad. De ez vóna a megódás? Jól belém rugol, mintha én tehetnék az egészrül? Én csak vigasztalni akartalak, de ha nem kő, hát nem erőlködök!

Még ki sem mondta az utolsó szót, a fiú máris átnyúlt az asztalon a kezéért, és lehelt rá egy csókot.

– Ne haragudj, kincsem. Hidd el, ha van valaki, akit sohasem akarnék bántani, akkor az te vagy – bizonygatta immár a régi, jól ismert, kedves hanghordozással Mario. – Már csak azért is, mert egy nagyon fontos kérdést szeretnék feltenni neked.

Emma szeme kíváncsian felcsillant:
– Oszt mi vóna az?

– Hát csak az – nyelt nagyot a fiú –, hogy ha nekünk, kettőnknek esetleg nem… Izé… Tudod, sokat gondolkodtam ezen mostanában… Szóval, ha valahogy nem jönne össze az, hogy nekünk… közösen… már úgy értem, hogy vér szerint…

Emmában többféle érzés kezdett el kavarogni. Néhány pillanattal korábban még meg volt róla győződve, hogy a fiú meg akarja kérni a kezét, de ezt az érthetetlen makogást hallva csalódott lett. Másrészt a csipkelődés vágya is feltornyosult benne, és elhatározta, hogy egy kicsit visszavág a szerelmének az előbbiek miatt:

– Oszt még te csodálkozol, hogy nem állnak szóba veled a kormányzóék, drága lelkem? Hát mit mekegel itten, mint egy kerge kecske? – nevetett fel jóízűen. – Na, fussál csak neki még egyszer, de mosmán elébb gondold ki az agyaddal, hogy mit akarol mondani, oszt csak utána kezgyél el csipogni, mikor mán összeállt a fejedbe minden.

Mario csak egyetlen pillanatig haragudott, de aztán belőle is kitört a nevetés. Annyira magával ragadóan mulatságos volt a lány korholó szózata, hogy egyszerűen nem lehetett neki ellenállni.

Miután alaposan kivihogták magukat, a fiú megköszörülte a torkát, és halálosan komoly arccal újra belekezdett:
– Szóval, azt akartam kérdezni, hogy ha esetleg nekünk nem lehetne közös gyerekünk, akkor mit szólnál ahhoz, ha örökbe fogadnánk egyet?

Most már Emma arcáról is leolvadt a mosoly:
– Miket beszész? Há mér ne lehetne gyerekünk?

– Most nem ez a lényeg, ez csak feltételezés – magyarázta Mario. – Tegyük fel, hogy egyszer csak kiderül, hogy nekünk nem lehet közös gyerekünk. Beleegyeznél, hogy fogadjunk örökbe egyet, és közösen neveljük fel?

A lány egyre gyanakvóbb lett, miközben a kedvese arcát vizslatta, de egyelőre nem szólhatott semmit, mert a fogadós éppen megérkezett a reggelijükkel. Utána meg már nem is akarta szaporítani a szót, mert az orra elé helyezett tál olyan finom illatokat árasztott, hogy Emma szájában összefutott a nyál.

Mario viszont korántsem volt annyira éhes, mint amennyire kíváncsi, úgyhogy elszántan forszírozta a válaszadást:
– Szóval? Mit mondasz? El tudnád ezt képzelni?

Emma úgy döntött, egyelőre rövidre zárja ezt a témát, mert nem volt kedve éhen veszni pont egy falatozó teraszán. A cél érdekében pedig újból bevetette a humort, amely eszköz eddig még mindig jól működött, amikor le kellett fegyverezni ezt a bolond fiút:

– Hát te télleg meg vagy kergülve, édes szívem. Még a kezemet se kérted meg, oszt mánis a más pulyáját akarnád rám sózni? Csak nyugoggyá meg, majd én szülök neked aranyos kis gyerekiket, abba hiba nem lesz! De csak ha nem halasztol éhen! Úgyhogy mostantól csak azér járjon a szád, hogy összerágd a haladat. De odafigyejjé, oszt vigyázz a szálkákra, mer ha megfúlsz, akkó nem lesz gyereked, se saját, se kőcsönzött! Te kerge kecske, te!

Azzal felkacagott, de épp csak a hangulat kedvéért, utána viszont a lehető leghatározottabb mozdulattal harapott bele a sült halba, jelezvén, hogy részéről a téma lezárva.